A piac közösségi élete
A városi piacnak a vásárlói, kereskedelmi forgatagán túl van egy, a látogató számára intim élete is. Erről a titokról osztott meg gondolatokat a vásárcsarnok egyik örökös tagja, Katona Katalin.
Egyik péntek délelőtti piaci szemlém közben találkoztam Katikával, aki krumplihalmok és eladásra váró virágok között éppen a feketéjét kortyolta. A kávét padtársa, Gyuri hozta neki. „Látja, így megy ez itt a mi külön kis szigetünkön, a csarnokban. Egyikünk megkíván egy kávét, akkor hoz a szomszédoknak is” – meséli a kedves kofa asszony. – És az idő alatt, amíg a pult gazda nélkül marad ki vigyáz az árura, ki szolgálja ki a vevőket? – kérdezem. „Jaj, hát nálunk ez egyáltalán nem probléma! Mi itt majd egy tucatnyian úgy vagyunk egymással szinte, mint a családtagok. Figyelünk egymás holmijára, mint a sajátunkra. Ha vevő jön, és nincs itt a tulajdonos, kiszolgáljuk mi magunk. Még a kasszáját is kezeljük annyira megbízunk egymásban.” – Nincs maguk között konkurenciaharc? „Eszünkbe sem jutna” – nevet Katika. „Sőt, akinek piac végén marad ki áruja megosztja a többiekkel. Minek vigyük haza? Inkább örüljön neki a szomszéd, minthogy kidobjuk!” – Úgy látszik a munkaközösségen túl ez már egy valóságos baráti társaság. „Valóban nagyon jó a kapcsolat közöttünk. Én magam már nem a kereskedelem miatt vagyok itt, – azért nem nagyon érdemes, – hanem a társaságért. Nem csak itt, de a piac több szegmensében is kialakultak ilyen jó kisközösségek, mint a miénk. Jókat beszélgetünk, tréfálkozunk, ugratjuk egymást. Én vagyok itt a vénlány köztünk, amit sosem felejtenek el az orrom alá dörgölni. Én persze nevetek rajtuk és mindig visszavágok! Ne féljetek minden napra jut nekem legény! – mondja kacagva Katika.
Tudjuk, az élet a legjobb rendező, hiszen pontosan a beszélgetés végszavára lépett oda egy kalapos idős úr, aki évődve jegyezte meg, hogy „Katika, de csinos ma délelőtt, milyen jó a frizurája!”
a BerényCafé újságírója.
