Egy ember értékei fontosabbak a származásánál

Lólé Bianka a jászberényi campus friss diplomás tanítója, aki a hevesi 1400 fős Krakkó szegregátumból indulva vált hétköznapi roma hőssé, fiatalokat inspiráló mecénássá. Az önkéntesként és mentorként is tevékenykedő ambiciózus pedagógust az idáig vezető útról, a kisebbségben élők helyzetéről és a kitörés lehetőségeiről kérdeztük.

Hevesen nőttél fel és a mai napig ott élsz a szegregátumban a családoddal. Milyen állomások vezettek az egyetemig? Mindig is tervben volt a továbbtanulás?

Igen, Heves városában élek három testvéremmel és a szüleimmel, itt jártam gimnáziumba is. Én már nem emlékszem annyira, de a családtagjaim mindig azt mesélték, hogy már ideje korán óriási terveim voltak. Szerettem mindenféle közösségi tevékenységet, jó eredményeket elérni, tanulni. A szüleim is tudatosan tereltek az ismeretszerzés felé, támogattak és motiváltak. Eredetileg orvos akartam lenni, a biológia egyébként a mai napig a legkedvesebb tárgyam, ezért választottam a környezetismeret műveltségterületet már tanítóként. Az anyagi helyzetünk nem engedte meg az orvosi pályát, és sajnos akkor még az ösztöndíjakról sem voltak információim. Nehéz, amikor nincs olyan ember a környezetünkben, aki elmondaná a tapasztalatait például a felsőoktatással kapcsolatban.

Te vagy az egyedüli a családban, aki diplomás?

Van egy unokabátyám, ő hegedűművész és zenetanár, jelenleg Szolnokon dolgozik a szimfonikusoknál, a színházban. A Liszt Ferenc Zeneakadémián végzett. Szerencsére egyébként a szegregátumban is vannak olyan emberek, akik támogatók, sőt már egyre több, ugyanakkor a többség nem ilyen. Elkeseredettek, esetükben halmozottan vannak jelen a problémák, a drogok és a mentális nehézségek. Ezért is kell először az egyénben rendet tennünk, hogy aztán az elsődleges szociális környezet, a család, a gyerekek – akikkel mondjuk én, mint mentor foglalkozom – is jól legyenek érzelmileg.

Árulj el részleteket a mentorprogramból, amelyben részt vettél. Mi volt a projekt legfőbb célja?

A hevesi Csillagpont közösségi házban folyó önkénteskedés mellett két éve dolgozom egy Bari Shej elnevezésű projektben, amelynek célja a hevesi roma lányok iskolai karrierjének támogatása, a lemorzsolódás megszüntetése. Huszonhat mentoráltunk volt, és decemberben ért véget a projekt. Nagyon nehéz a szegregátumból elindítani egy ilyen kezdeményezést, főleg a roma nők helyzetében, mert ők fokozottan hátrányos helyzetűek a kötött szokások miatt.

Hogyan kell elképzelni egy ilyen mentorálási folyamatot? Mi az első lépés?

A projekt első éve csak azzal telt, hogy kerestük a célcsoporthoz a megfelelő utat. Érzelmileg is sérültek ezek a gyerekek és nagyon nehéz a bizalmukba férkőzni, vagy megtalálni azokat az egyéni stratégiai alternatívákat, amelyek hatására már megnyílnak előttünk, de azért még megmarad a tisztelet. Ami nagyon fontos, az a beszélgetés, ez az első lépcsőfok. Lássa, hogy figyelek rá, érdekel, mi történik vele, érezze, hogy fontos. Én öt lánynak tartottam egyéni mentorálást, a kollégákkal közösen pedig csoportos foglalkozásokat bonyolítottunk le mind a huszonhat résztvevőnek. Prevenciós előadásokkal, tréningekkel készültünk, különféle előadókat hívtunk, programokat, táborokat szerveztünk. Kialakítottunk egy úgynevezett hagymácska módszert. A hagyma legbelső magja a mentorált, az őt körülvevő karikák pedig a segítők, a mentorok, tanárok, szakmai kollégák. Mindenki együttes bevonása szükséges ahhoz, hogy a hagymácska közepe, a mentorált fejlődni tudjon. Ez egy nagyon összetett, komplex feladat.

Mi volt a feladatod az egyéni mentorálás során?

Ki volt alakítva módszertanilag, strukturáltan, hogy mi a fejlődési célunk. Én életvezetést folytattam, vagyis megosztotta velem a mentorált, hogy mi az aktuális problémája, aztán igény szerint konfliktust kezeltünk, alternatívákat kerestünk a megoldásra. A mentorálások alkalmával mindig az önismereten, az egyéni személyiségfejlesztésen volt a hangsúly. A tanácsadás is jelen volt, de csak kérdésekkel, amik segítik a saját problémájának a megoldásában. Az nem viszi őt előbbre, ha elmondom, számomra mi vált be, mert nincs rá garancia, hogy az számára is megfelelő. Én csak vezetem az úton, saját maga kell, hogy rájöjjön a megoldásra, hogy önmagához képest fejlődni tudjon.

Az integráció elősegítése sokszor szélmalomharcnak tűnhet. Honnan merítesz erőt a mindennapi feladatokhoz?

El kell fogadni, hogy nem tudjuk megváltani a világot. Ezek nagyon apró dolgok, kis léptekben haladunk előre. Családokat is mentorálunk, mert máshogy nem lehet. Vannak szülők, akiknél látványos a változás, orvoshoz fordulnak, rendes munkát végeznek, így a gyerekekkel is könnyebb, még mások esetében meg kell elégednünk annyival, hogy amíg a gyermek ott van velünk, addig tudjuk megszépíteni a hétköznapjait. Fontos, hogy az ilyen eseteket ne vegyük magunkra, ne kudarcként éljük meg, mert akkor hamar ki lehet égni. Én elmondhatom, hogy rengeteg mindent kaptam a mentorálástól és az önkéntességtől. A jó dolgokat kell meglátni, a rosszakból tanulni. Nagyon kell koncentrálni azokra a személyekre, akiken tényleg látom, hogy igyekeznek és ez sikerélmény is egyben. Akik kevésbé motiváltak vagy peremterületre estek, őket szükséges integrálni a közösségbe.

Ért már téged atrocitás a származásod miatt?

Amikor nyolcadikos voltam, egy erős egri gimnáziumba is jelentkeztem, ahol a szülők részéről volt különösen érezhető az előítélet. Ez volt az első alkalom, hogy ilyesmivel kellett szembesülnöm, végül a rossz élmény miatt másik intézmény mellett döntöttem. Aztán itt, a jászberényi főiskolán is adódtak kellemetlenségeim a származásomból kifolyólag. Az ilyenek mindig lehúztak, elvettek belőlem, de úgy voltam vele, hogy vannak, akik viszont hisznek bennem. Négy tanárom is volt az egyetemen, akiknek tényleg tiszta szívből köszönöm, hogy mellettem álltak. Sajnos sok helyen először azt nézik, honnan jöttél, és épp emiatt nehéz elhelyezkedni cigányként. Nem az egyént veszik alapul, vagy az értékeit, hanem azt, hogy milyen háttere van, és szerintem itt kezdődik a probléma. Azt kellene nézni, milyen emberré vált az egyén az idáig elvezető úton.

És most, hogy elvégezted a tanító szakot, merre tovább?

A TDK konferenciára írt anyagommal – A pedagógusi pálya mentális kihívásai a 21. században – nemrég sikerült az országos megmérettetésre kvalifikálnom, szívesen foglalkoznék még ezzel a témával részletesebben kutatás keretében. Debrecenbe jelentkezem Neveléstudomány mesterszakra. Érdekel egyébként a coaching is, szívesen tartanék tréningeket, burn out prevenciókat pedagógusoknak például, de hosszútávon civil szervezetnél is el tudom képzelni magam. Szívesen foglalkoznék továbbra is emberekkel.

Biztosan büszkék rád az otthoniak.

Úgy érzem, igen. A szüleim mindnyájunkra büszkék. Édesapám – aki egyben az én példaképem – nagyon sokat dolgozik, hogy támogasson minket. Legfőképp onnan tudom, hogy büszkék, ahogyan ránk néznek. Édesapám nehezen fejezi ki az érzelmeit, de ahogyan rám vagy a testvéreimre néz, az elárul mindent. Édesanyám leginkább a szavaival érzékelteti, hogy büszke, és fontos az, amit csinálunk. Melegséggel és jóérzéssel töltenek el az ilyen szituációk. Épp az ilyenekért soha nem tagadnám le, hogy honnan jöttem, mert ezáltal lettem az, aki most vagyok. Értek nehézségek, voltak könnyebb pillanatok, de mindez rajtunk múlik, hogyan kezeljük, illetve hogyan tudunk fejlődni ezekből a pillanatokból kifolyólag. Mindez kellett hozzá, hogy most ilyen legyek, így ha bárki megkérdezi, hogy én cigány vagyok-e, büszkén válaszolom rá, hogy igen.