Jöttek maguktól a dallamok

Mindenki „kundórija” nagy utat járt be – lelkileg és zeneileg egyaránt -, amíg első lemeze a Jászberényi Városi Könyvtár hangtárában kötött ki. Az egykor szoba sarkában gitározó, mára budapesti underground klubokban kivirágzó tehetséggel a gyász sokszínűségét bátran megmutató Apnea című korongról, és az élethez elengedhetetlen alkotásról beszélgettünk.

A zene mindig ilyen fontos szerepet töltött be az életedben?

Azt mondhatom, hogy igen, mindig is jelen volt. Apukám nagy zeneőrült volt, állandóan zenét hallgattunk otthon, kerestük az újat, gyűjtögettünk, kedvenceink voltak, léggitároztunk a szobában. Anyukám is elég pezsgő személyiség, ő ritmushangszereket gyűjt. Amikor elkezdett gitározni, én is nagyon szerettem volna, de valahogy kisebb koromban nem volt ez így, bár a furulyával próbálkoztam, és nagyon gyorsan jöttek maguktól a dallamok. Két szólamban nyomtam az orromon keresztül, erre azt mondták hülye vagyok, pedig jókat szórakoztak rajtam. Úgyhogy így indult a dolog, orrfurulyával.

Ezek szerint ne úgy képzeljünk el, hogy már gyermekkorodtól zenésznek készültél.

Anyukámék azt mondták, ne vállaljam túl magam. Rengeteget úsztam, és azt szerették volna, ha nincs túl sok különórám, nyugodt gyermekkort képzeltek el, hogy tudjam jól érezni magam. Meg valahol úgy vélték, hogy a zeneiskola nem nekem való, és utólag azt mondom, igazuk volt. Úgyhogy soha nem tanultam zenét, igazából kottát olvasni sem tudok, csak egyszerűen hallom, mit kell, emlékszem a dalokra. Ugyanígy soha nem gondolkodtam el azon sem, hogy tehetséges vagyok-e, jó vagyok-e ebben, csak egyszerűen éreztem, hogy ezt muszáj csinálnom, mert ha nem akkor rosszul leszek. És ez tényleg így van.

Mi volt az a fordulat, ami mégiscsak ebbe az irányba terelt?

Tizenhárom vagy tizennégy éves lehettem, amikor egy úszóedzésen azt éreztem, hogy nem bírom tovább, megfogtam anya óvodai gitárját és megkértem, mutasson nekem valamit. Elém rakott egy fogástáblázatot és magamra hagyott vele. Másnap reggel úgy jöttem ki a szobámból, hogy már dalt játszottam, és nagyon-nagyon élveztem, kellett akkor ez. Az úszás egyébként a mai napig megvan, ez a kettő karöltve átfonja az életem, ami egyébként a lemezborítón is visszaköszön.

Az Apnea című albumodon szereplő számokat nem csak feljátszod, saját magad írtad őket. Mikor jött el a pillanat, amikor úgy érezted, szívesen dalba öntenéd a gondolataid?

A gyerekkori barátommal, Tarjáni Kristóffal csináltunk egy együttest, ami igazából paródia zenekar volt. Nagyon élveztük, hogy nincsen súlya a dolognak, elhangoskodtunk náluk a hátsó épületben. Ekkor születtek az első saját dalok, amiket közösen írtunk, és egy idő után a gimnázium pincéjében próbálhattunk, amiért nagyon hálásak voltunk, főleg, mert nem volt igazán komolyan vehető dolog, mégis, valahogy mindenki annyira örült, hogy mi csinálunk valamit. Mivel paródia zenekar volt, írtunk dalt szekrényben lakó mumusról, egy hippiről, aki beszívatta földanyát, sőt egy gazdag emberről is, aki annyira bekokszozott, hogy hajléktalannak képzelte magát. Tizennégy évesek voltunk.

És az első önálló szerzemények?

Egyedül kezdtem el otthon, a szoba sarkában külön dalokat írni, amiket aztán évekig nem játszottam el senkinek. Volt olyan dal például, amit tíz éven át senki sem hallott. Ez egy folyamat volt, pontosan azért is, mert – és ez számomra így is van jól –, nem volt célom azzal, hogy zenélek. Csak azért csináltam és azért csinálom, mert nagyon szeretem. Akkor is tökéletesen boldog lennék, ha ennek nem lenne közönsége. Bár meglepően jól esik, amikor ezen keresztül tudunk kapcsolódni emberekkel, számomra nehéz döntés volt, hogy megnyíljak, meg nem is éreztem, hogy ez most alkotás. Más is csinál ebédet, én meg zenét írok. Annyira elemi volt, kivéve a hozzá társuló elvárás, hogy most miért kell másoknak is meghallgatni. De aztán van az a közösségi élmény, ami meg fölülírja ezt, és már van, hogy én is vágyom rá.

Akkor azóta már sikerült kibújni ebből a csigaházból. Mi adta meg a kezdő löketet?

Egy két éves önismereti folyamatban volt részem, ami nem egy egyszerű dolog, viszont nagyban hozzájárult ahhoz, hogy teljesen önazonos döntéseket hozzak az életemben, és ha valamit úgy érzek, hogy meg kell csinálnom, azt merjem megcsinálni. Ez a folyamat lökött bele abba is, hogy komolyabban kell zenélni, fel kell lépni, ki kell adni a lemezt. Nagyon véletlen volt, hogy először szólóban játszottam egy pincekocsmában Pesten, és akkor mondták, hogy nem jönnék-e oda zenélni. Októberben megvolt a koncert, feldolgozásokat játszottam. Volt egy pillanat, amikor nagyon nagy csönd lett, és először meg is ijedtem, aztán akkor ott, valahogy nyilvánvalóvá vált, hogy jó, ezt csinálni kell, és szerencsére jöttek lehetőségek.

Beszéljünk egy kicsit az albumodról. Milyen koncepció köré épül fel?

Az album a gyász témáját dolgozza föl, a magánytól, az izolációtól indul el a személyes halálélményig, miközben a dalok a veszteség különböző színeit mutatják meg. A gyásszal sok minden jár együtt, de azt vettem észre, hogy az emberek nem beszélnek róla, vagy ha igen, furcsa szorongással. Sokat olvastam a témában, nagyon érdekelt, és az az általános tapasztalat, hogy a halál egyre életidegenebb helyzet, pedig, ha azon gondolkodom, hogy kit érinthet ez a téma, az a helyzet, hogy mindenkit.

Ha valaki beszél veled, vagy csak rád néz, azt látja, hogy vidám, életigenlő személyiség vagy. Hogyan fogadják az emberek, hogy ennyire depresszív témáról hallanak tőled?

Nagyon meg szoktak lepődni, és akkor jön a kérdés, hogy „kislányom, iszol te eleget?” Vagy a kedvencem „pedig olyan kedves lánynak tűntél…”. Egyrészt az élet nem ilyen egyszínű, másrészt meg lehet, hogy főként azok lepődnek meg, akik túlmisztifikálják ezt az egészet. Nyilvánvaló volt számomra, hogy nagyon kevés ember fogja meghallgatni, akár a témája és a hangulata miatt, mert finoman szólva is melankolikus. De nem szívom mellre a kritikát. Nem gondolom azt, hogy tökéletes lenne, amit csinálok, és nagy segítség, ha adnak visszajelzést az emberek. Ami fantasztikus ebben a közegben, hogy nagyon támogató-segítő, nyomjuk egymást előre. Tehát bármennyire is izolált dolog egyedül zenélni, ha jó közösségben mozog az ember, ez mégiscsak egy közösségi dolog marad.

Az album megvalósulása is ilyen közös munka volt?

Persze, van egy nagyon-nagyon jó hangmérnök ismerősöm, MRC (HAW, IGOR) aki egyébként jászberényi gyökerű, jó élmény volt fölvenni vele a lemezt. A Nunki Bay Starship basszusgitárosa, Matyi pedig a keverési munkálatokban segített. A borítót nagyjából lerajzoltam és egy grafikus barátommal, Mályi Somával finomítgattuk. Apukám egyébként könyvtáros volt, minden délután bementem hozzá suli után, és sok időt töltöttünk a hangtárban is, ezért is volt számomra olyan óriási dolog, hogy náluk meghallgatható. A könyvtáros lányokkal a mai napig tartom a kapcsolatot, nagyon szeretem őket, tudták előre, hogy jön a lemez, mégis meglepetést okoztak azzal, hogy kölcsönözhetővé tették. Egyébként felszabadító élmény volt önállóan kiadni valamit, kicsit leszakadni a belső rendszerről és különösen szép volt, hogy ezt a sötét, magányos, szomorú lemezt egy ilyen ölelő folyamat vett körbe.

Utólag hogy látod, milyen élmény volt elkészíteni az első albumod?

Az emberek abban a hitben élnek, hogy a mai világban már könnyű felvenni egy lemezt, akár telefonnal is meg lehet oldani, aztán kidobod az internetre, hallgatják és híres leszel. Az élet nem így működik. Én azt tapasztaltam ebben a zenei közösségben, hogy nagyon támogatóak az emberek, átadják egymásnak a tudásukat, ugyanakkor rendkívül elfoglaltak is. Mivel minden segítő kezet kötött egy tucat másik projekt, így csak idén áprilisban tudtam végül kiadni a lemezt, de nem bánom, mert olyan emberekkel csináltam meg, akiket ismerek.

Készül már az új album?

Abszolút, már van is pár dal, ami megvan az új lemezhez, amiben démonok jelennek majd meg. Ezt néhány nihilista poén és a The Bento Bestiary című könyv indította el. Nem tudom, én azt gondolom, hogy ha már belefogok valamibe, az ne pasztell legyen, legyen valami színe, csak így érdemes csinálnom.

 

Fotó: Haász Hajnalka

Kazsimér Nóra

Latest posts by Kazsimér Nóra (see all)

Kazsimér Nóra

A jászberényi Jászkürt Újság, a Jászapáti Hírmondó, valamint a BerényCafé újságírója.

Vélemény, hozzászólás?