Mexikó – zene, tánc és halálkultusz

Ritkán adatik meg egy népi együttes életében, hogy egy évben kétszer is utazhasson távoli, külföldi eseményre Magyarország képviselete céljából. Minket idén ez a megtiszteltetés ért, így Makaó után volt szerencsénk a világ másik felére, a mexikói Monterrey-be is elrepülni megmutatni, hogy milyen kincsekkel büszkélkedhetünk itt a Jászságban, illetve a Kárpát-medencében.

Azonban a szerencse mögött több dolog is megbújik, évek kemény munkája, péntek estéje és szombat délelőttje, rengeteg áldozat, veríték, kitartás, illetve egymás és a tánc szeretete. Utóbbi hívja haza a Jászság Népi Együttes tagjait minden hétvégén az ország több pontjáról, sokszor a család mellől, a heti munka után is a Víz utcába. Köszönjük ezúton is a családjaink támogatását, nélkülük nem menne, ahogy a kiutazás sem jöhetett volna létre a város és az állam támogatása nélkül. Ezt is köszönjük, igyekszünk rászolgálni továbbra is a bizalomra és büszkeséget csempészni a szívekbe idehaza.

Utóbbi érzés gyakran minket is elöntött Mexikóban. A kétnapos kiutazást követte tíz nap, melyek mindegyikén egy hatvan perces műsort adott az együttes, melyet olyannyira értékelt a kinti közönség, hogy többször előfordult, hogy már állva tapsoltak és azt kiabálták ütemesen, hogy „Hungria, Hungria!”.

Az ország északi részében, Monterrey városában volt a szállásunk és onnan mentünk különböző helyszínekre fellépni. Nagyon kedves és hálás emberekkel találkoztunk. Volt olyan település, ahol a fellépés után gulyást főztek nekünk a helyiek úgy, hogy életükben először készítettek ilyet. Több mint négy órát dolgoztak vele, de egészen jóra is sikerült! Többször arra érkeztünk meg, hogy ki volt díszítve a helyszín a magyar nemzeti színekkel, a címerünkkel. Úgyhogy ezek után nem volt kérdés, hogy legyen bármilyen a színpad, extra módon felszerelt, beton vagy csúszós parketta, oda kell tenni a műsort!

A délutáni, esti program előre meghatározott módon folyt, azonban volt egy kis szabadidőnk is. A szervezők elvittek minket piacra, múzeumba, vagy éppen egy cseppkőbarlangba, de mi sem voltunk tétlenek, ahogy kezdtük megszokni a várost, az embereket, kimerészkedtünk és beleszagoltunk a monterrey-i hétköznapokba is. Sok arcával találkoztunk a városnak. A sok színes ház, a pálmafák, a mexikói ételek utcára gőzölgő illata mellett láttuk az elképesztő szegénységet is, ami megrázza az embert, és rájön, hogy mennyire értékelni kell az itthoni dolgokat. Azonban mindig, mindenkitől lehet valamit tanulni! Náluk például az volt a csodás, hogyan viszonyulnak a halálhoz, a halottak napjához, ugyanis pont ebben az időben ünnepelnek ők is. Tulajdonképpen egy nagy nappalivá változott a város aznap, és nem a virágos oltárra gondolok, mert az általában nem túl gyakori eleme a szobának, de az oltárokon lévő személyes tárgyak annál inkább. A mexikóiak ilyenkor úgy ünnepelnek, hogy készítenek egy kis oltárt az elvesztett szerettüknek, amit feldíszítenek virágokkal, tesznek rá friss ételt és italt, illetve az elhunyt személyes tárgyait, hiszen úgy gondolják, hogy ezen a napon a holtak és az élők újra találkozhatnak. Így aztán úton-útfélen ilyen oltárokat láttunk, képek, fotók, gitárok voltak mindenhol, szinte mi is találkoztunk Monterrey előző lakóival. Megelevenedett a Coco című Disney mese, amiből a kóborkutyák bizony hiteles szereplők.

Erről jut eszembe, a mi történetünknek is voltak különös résztvevői, például a gépfegyveres rendőrök, akik úgy néztek ki, mint nálunk a terrorelhárító központ munkatársai. Ők kísértek minket minden fellépésre, és vigyáztak ránk. Szerencsére nem volt szükség egy fegyver elsütésére sem, a golyók helyett inkább a poénok röpködtek. Jó hangulatban telt a két hét, és ez köszönhető a Zagyva bandának is – a zseniális muzsikálás mellett természetesen –, mert tehetséges zenészekkel, jó barátokkal hálás dolog együtt dolgozni.

Összességében egy dolgos, élménydús, sikeres turnén vagyunk túl. Úgy gondolom, hogy a Jászság pozitív emlékeket hagyott az emberekben a visszajelzéseik alapján, legyen szó a fesztivál igazgatójáról, vagy az egyik vendéglátó falu lakóiról. Mivel nem beszéltek nagyon angolul, ezért nem tudtam megkérdezni, de talán van bennük általunk egy méltó kép a magyarokról, a jászokról és a kultúránkról. Ezért aztán ne lepődjön meg senki, hogyha csuklik, ezentúl nem tudhatja biztosan, lehet, hogy pont Mexikóban emlegetik.

Szerző: Balogh János

Munkatársunk

A jászberényi Jászkürt Újság és a BerényCafé újságírója.

Vélemény, hozzászólás?