Kürtünk kalandos élete

2019-03-012019-02-28 Kazsimér Nóra 0 Comments

Az idei első Múzeumi Esték sorozat vendége dr. Farkas Kristóf Vince történész muzeológus volt, aki A Jászkürttől a Lehel kürtig címmel tartott előadást városunk több mint nyolcszáz éves jelképének eredetéről.

Az évszázadok alatt számtalan érdekes felvetés született már a Jászkürttel kapcsolatban, ezek közül talán a legvadabb, hogy eredetileg griffmadár körméből készült, mások szerint a tárgy nem más, mint a vérszerződést kötő honfoglalók legendás kürtje. Dr. Farkas Kristóf Vince jó pár éve kutatja a jászok szívének igen kedves ereklye múltját, az előadás során pedig legújabb felfedezéseit osztotta meg a megjelentekkel.

A muzeológus véleménye szerint a kürtöt valójában elefántagyarból készítették, viszonylag kis méretűnek számít, alig negyven centiméteres és az egész világon körülbelül száz darab ehhez hasonló található, melyek valószínűleg egy időben készültek. Noha az utóbbi elgondolás tudományosan is megállja a helyét, a kürtök kidolgozásukat, faragásukat és antik, korai román, reneszánsz stílusukat tekintve különbözőek, így nem beszélhetünk „sorozatgyártásról”, bár néhány kivételről igen.

Az elmúlt években jelent meg több tanulmány, amelyekben újra szemügyre vették a kürtünket, mely minden bizonnyal 12. századi, és feltehetőleg itáliai eredettel bírhat. Dr. Farkas Kristóf Vince a motívumok részletes megvizsgálását, és a szimbólumvilág más kürtökével való összehasonlítását követően hangsúlyozta, van egyezés a száz számontartott relikvia között, de figyelmünket érdemes kimondottan három darabra irányítanunk. A szentpétervári kürt az egyik legjobb állapotban fennmaradt tárgy, testén visszaköszönnek a mi Jászkürtünk ábrái, de formája, faragási stílusa még a részletgazdag motívumoknál is árulkodóbb. Egy másik példa a londoni British Múzeumban őrzött ereklye, melynek elnézve tagolását, ezüstpántját, medalionsorát és növényi ornamentikáját egyértelműen felfedezhető a párhuzam jászberényi rokonával.

Korábban több teória is keringett – szó esett ősmagyar, bizánci és kijevi származásról –, de egymás alá helyezve a szentpétervári, a londoni és a jászberényi kürtöt ábrázoló képeket kijelenthető, hogy azonos típusúak: az alsó rész elkeskenyedő, üresen hagyott, faragatlan, a pántok melletti rész díszített, továbbá mind a három tárgynak a felső harmada azonos motívumrendszert mutat, és a medalionok is megegyező mintát követnek.

A történész úgy véli, egyértelműen tagadható – mint ahogy a Lehel Vezérrel való kapcsolat is –, hogy mi készítettük volna a kürtünket, ugyanis még csak nem is hazánk fiainak köszönhetjük létezését. A középkorból származó kürtök antikizáló díszítéseket hordoznak, ellátták őket görög és római jelképekkel, merész, mégis igényes faragásuk dél-itáliai művészek kéznyomait viseli.

„A 12. században az akkori Európa központja nem a mai Nyugat-Európa volt, nem Franciaország, és nem is Németország, hanem Szicília vidéke. Ebben a korszakban Dél-Itáliában egyesültek a kultúrák, egyszerre volt jelen az antik görög, a római és az iszlám hagyomány. A tolerancia, a sokszínűség dominált, megfért egymás mellett a kentaur, az ókori római motívumvilág és az európai civilizációs elemek is.”

Az előadó szavai magyarázatul szolgáltak a Jászkürt eklektikus külső jegyeire, melyek hűen tükrözik a korabeli mediterrán térség műveltségi sokszínűségét. A kulturális javak e különleges vidékről terjedtek szét Európában, így jutottak Magyarországra is. Bár a régészek egészen idáig nem leltek elefántcsont-faragó műhelyek maradványaira, egy dolog biztos: a három kürt mintáit figyelembe véve a tárgyak – így tehát a mi jász jelképünk is – egyazon világrészből indultak útnak, hogy aztán máshol, más népek, más emberek történelmében, hagyományaiban, szívében foglaljanak el meghatározó helyet.