A léleknemesítés kulturális színterei

November 3-án ünnepelte találkozóval, szimpóziummal és színi előadással az Új Színházért Alapítvány negyedszázados jubileumát. Nagyra értékelte ebből az alkalomból a színházért végzett tevékenységét dr. Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár, Szente Béla, a Kulturális Központok Országos Szövetségének elnöke, Szabó Ágnes, a Magyar Teátrumi Társaság alelnöke és városunk polgármestere, Szabó Tamás is. Az ünnepelt, Várszegi Tibor azonban segélykiáltást hallatott…

Szenvedélyes és vitára ösztönző felvezetést küldött a szimpózium résztvevőinek látszólag csak a színházról, de inkább a magyar kultúra egészéről. Ennyire nagy a baj?
Ady Endre szavai ma még súlyosabban érvényesek: „S ki egyszer rugott a magyarba,/ Szinte kedvet kap a rugáshoz. / Ma is itt ül lomhán, petyhüdten, / Fejét, jussát, szivét kobozzák / S ha néhányan nem kiáltoznánk, / Azt se tudná, hogy őt pofozzák.” Én ennyire súlyosnak látom a helyzetet magam körül. Nem akartam provokatív lenni a tanácskozásunkon, de nem tehettem mást, mint hangsúlyosan felhívni a figyelmet a kultúrában jellemző tarthatatlan állapotokra.

Mire gondolt – kicsit részletesebben?
„Amíg alacsony szinten áll a kollektív tudatszint, hogyan is várhatjuk el, hogy nagy formátumú ember emelkedjék ki közülünk.” – írtam 2012-ben egy beszámolóban. Ellenségeink érdeke, hogy alacsonyan maradjon a magyarság tudatszintje. Például úgy, hogy az előadó-művészetet tekintve a minőséget nélkülöző haknibrigádok elárasztják az országot minőséget képviselő előadások helyett. Ám, ami még ennél is veszélyesebbnek tűnik: a minőséget nélkülöző előadások minőségi előadások közé vegyülve az értékrend összekeverését eredményezik, a kiegyenlítődés pedig – szociológiai tapasztalatok szerint – minden esetben lefelé történik.

Ez inkább elméleti megközelítésnek tűnik. Mivel tudja alátámasztani a fentieket?
2011 decemberében, majd a következő év szeptemberében megbeszélést, ill. szimpóziumot tartottunk a hasonló cipőben járó vidéki helyek képviselőivel Nyírbátortól Celldömölkig mintegy tucatnyian annak érdekében, hogy védelmet biztosítsunk az országot elárasztó döntő többségében igénytelen előadó-művészeti programokkal szemben. 57 vidéki kisváros 2010. évi teljes előadó-művészeti programját összesítve alá is támasztottuk mindezt. Programok programok hátán, fesztiválok egymás után – mindezek ingyenesen biztosított látványos utcai programokkal, kavalkádokkal, falunapokkal felhalmozva. Ez nyugati minta, a magyar néplélektől teljesen idegen! Megszentelt pillanataink mára már egyáltalán nincsenek. A kultúrát ezért tekintem nemzetstratégiai kérdésnek.

Ezzel összefüggésben többször megfogalmazta – a szavait kölcsön véve –, hogy a szellemtelenített közművelődés kényszeres programgereblyézésének legfőbb elve ma: az értékrend összekeverése!
Kellenek a nagyszerű színészek, akik magukkal ragadják a közönséget. A pojáca a saját dicsőségéért, a saját játékszenvedélyének kiéléséért áll a dobogóra, míg a valódi színész közönségét szolgálja, és nem kiszolgálja. A mi kis jászberényi színházunkban szerzett tapasztalatok alapján határozottan állítom, a kollektív tudatszint emelkedése azonnal elkezdődik és gyorsan látványos eredménye lesz, amennyiben léleknemesítő előadások sora kapcsolja egybe a nézőket és a színészeket. Hatása pedig még azok közül is sokakat elér, akik eddig még nem lépték át a színház ajtaját.

Az elmúlt bő nyolc év színházi történéseire hogy emlékszik vissza?
21 évi folyamatos kezdeményezés után egy véletlen folytán 2009-ben sikerült befogadó színházat alapítani Jászberényben. Egyetlen képviselői szavazaton múlott. Azóta háromszor kényszerültem újrakezdeni, három különféle épületben kezdtem újra közönséget építeni a minőségi értékrend felmutatása érdekében. Bárhol, bármelyik magyar városban így jártam volna. Sikerekre emlékszem: előadásokra, és legalább ennyire hangsúlyosan arra, hogy a szemem előtt vált nagykorúvá közönség. Felöltöztek a moziba is, akár az Operába indultak volna. Másfél évbe telt, amíg kellően tisztelték nemcsak az előadást, de a többi nézőt is, akik között ültek. Megszűnt a zörgés, köhécselés, a járkálás. Együtt lélegzik az egész színház, ahogy a cselekmény megkívánja. Több fellépő megjegyezte már, hogy templommá vagy szentéllyé vált ez a hely. A múlt héten Tolcsvay Béla Kossuth-díjas énekmondónk emlékkönyvünkbe ezt le is írta.

A színházhoz még térjünk vissza, ám menjünk vissza az időben még messzebbre. Az eddigiek alapján érthető, hogy miért lett Új Színházért Alapítvány a megnevezés. Honnan volt a kezdeti muníció?
A Szegedi Egyetemi Színpad tagjaként értettem meg, hogy a színház a kitárulkozás, a találkozás művészete. Már a berényi főiskolán tanítva írtam le először 1988-ban, hogy a színházi tevékenység és a pedagógiai munka hogyan kapcsolódhat össze, miként adhat egyik a másiknak többletet. Hét színház alapításában vettem részt, kortárs színházi évkönyveket szerkesztettem, amiből aztán az Ellenfény folyóirat lett. Az ezredfordulón közreműködésemmel önállóan megjelent a megye Eső című irodalmi lapja. Szerveztem programokat és képzéseket gyerekeknek, kiállításoknál bábáskodtam, utaztatható saját előadásokat alkottam társaimmal.

Térjünk vissza a jelenbe. A színházat dicsérni nem kell félnetek – jó lesz a jövőben is?
Ahogy egyik testi-lelki jó barátomtól tanultam, a jövő nem pusztán főnév: melléknévi igenévként azt jelenti, hogy a kitűzött célok tartanak felénk, azok vannak jövőben felénk, nem pedig mi haladunk feléjük. Úgy gondolom, hogy kis színházként kell megtartani a miénket, őszintének, kitárulkozónak, felszabadítónak. A jelen ezekben a napokban az emlékezéssel összefolyt. Az eddigi sikerek felemelőek: a beregszásziak alázata, építkezése, a felvidéki Csavar Színház hite, a Fabók Marianna gyerekbűvölő bábszínháza, a Márkus Színház Pécsről, a Nemzeti Színház, Debrecen, Kaposvár – eljöttek hozzánk a legjobbak.

Magának milyen szerepet szán?
Nagyon sokat utaztam, szinte mindig meghívásra Lipcsétől Amszterdamon át Amerikáig, Kínáig, Indonéziáig – sohasem saját, rendszerint a külföldiek pénzéből, erre büszke vagyok. Ludas Matyitól azt tanultam, külföldre tanulni kell elmenni, a feladat itthon van. Sok feladatom van itt a Kárpát-medencében. A mi kis színházunkban novemberben a 300. darabot mutatjuk be, januárban érkezik a 200. társulat. Ez évente 50-60 programot jelent maroknyi csapattal megvalósítva.

Évekkel ezelőtt bizonytalan volt a színház sorsa – nem csak a finanszírozás miatt. Most nem így van, reméljük.
Két éve nem lóg a Damoklész kardja a fejünk felett állandóan. Ez a kulturális kormányzat és a város érdeme. Biztató, hogy Jászberény erős város, és érzékeny a kultúrára. Néhány éve összehasonlítottam különféle vidéki városok, pl. Makó, Gyöngyös, Siófok, Tokaj, Szolnok egy főre jutó kulturális kiadásait. Azt tapasztaltam, hogy Jászberény városé majdnem elérte a tízezer forintot, míg az utána következő legmagasabb összeg hatezer egynéhány-száz forint volt. Nem feltétlenül újabb források bevonása jelent tehát megoldást, inkább a meglévők szakmai alapon történő elosztása.

Vélemény, hozzászólás?