A múlt megismerésének létfontosságú szerepe

Faragó Annamária, jászsági származású író, filmrendező hiánypótló témában hívott össze előadói délutánt A háború után… címmel, ahol a munkásmozgalom mártírjainak utódai vallottak szüleik emberfeletti küzdelmeiről, szenvedéseikről, és a fel nem dolgozott traumák továbbörökítéséről.

A II. világháború utáni időszak számos sebet okozott a legtöbb család életében. A Gulágra hurcoltak legtöbbje haza sem érkezett a jéghideg Szibériából, s aki hazatért, az sem beszélhetett a megélt fájdalmakról, ami hatással volt gyermekeikre is. Faragó Annamária ezekről a fel nem dolgozott traumákról készülő új filmjének előkészítéseként hívta össze az előadói délutánt január 30-án, talán nem véletlenül a Jászberényi Campus Apponyi dísztermében. Meghívott vendégei könnyeikkel küszködve beszéltek szüleik vívódásairól, és a csendes gyötrődéseikről, amikről nem, vagy csak életük alkonyán beszélhettek.

Megnyitóbeszédében Pócs János országgyűlési képviselő elmondta, hogy 97 éves édesapja is csak az utóbbi években beszélt a szovjet munkatáborban töltött időszakról: „mert bármikor visszajöhetnek azok az idők”. Ezért is fontos beszélni róla, ami segít a szenvedések feldolgozásában. „Ma együtt vagyunk és közösen emlékezünk. Megoszthatjuk egymással apáink, nagyapáink életutunkat meghatározó örökségét.

A magyarok valódi összetartozása nyelvünk, kultúránk, keresztény hitünk megtartása, a nemzet megmaradásának legfontosabb feltétele.” – emelte ki az előadói délután jelentőségét a képviselő.

Sokak számára nem ismeretlen Dózsa László neve, aki 15 évesen az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik hős harcosa és túlélője. A fejlövést, majd a tömegsírba temetést csodával határos módon túlélő színművész, Érdemes és Kiváló Művész egyik barátja, Pozsgai Zsolt írta meg versben a történetét Vérből az ének címmel. Hátborzongató volt hallgatni az egyes szám első személyben íródott költeményt annak az előadásában, akiről íródott a mű. Dózsa László ekképp vall a vele történtekről: „Két szilánk még mindig mélyen a fejemben van, és ezek bármelyik pillanatban az életem végét jelenthetik… Mégis boldog és büszke vagyok, mert tudom, hogy ez a két szilánk is szög volt a kommunizmus koporsóján!”

A kulturális műsor Pitti Katalin operaénekes, Liszt-díjas Érdemes Művész zsigerekig hatoló énekével folytatódott. Erkel Ferenc: Bánk Bán című operájából a Honfidalt hallhattuk előadásában, melyet Hegedűs Valér zongora- és orgonaművész kísért zongorán.

A szovjet munkatáborból hazaérők általában 10-15 évet éltek még, bár erről hivatalos statisztika nincs – hallhattuk Faragó Annamáriától. Nagyon kevés a kivétel, mint például a 2017-ben elhunyt Placid atya. Általában ha hazajött a férfiember, akkor családot alapított. Az ilyen családba született gyermekek, később felnőttek súlyos alvási nehézségekkel és állandó feszültséggel küszködnek. „Általában nagyon jó társasági emberek, de a társasági léttől rettentően elfáradnak, mert ott másként kell viselkedni, mint amilyenek ők valójában.” Faragó Annamária anyai nagyapja szintén megjárta a munkatábort, ahonnan meggyötörve tért haza. Személyesen már nem ismerhette, mert magzat volt, amikor meghalt, de nagyapja történetét megőrizte az utókornak Háború és lélek című családregényében.

A következő előadó nem tudott jelen lenni, de levélben szólt a hallgatósághoz. A levélből megtudtuk, hogy Pintér Jolán, a Gulágokban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány elnökének szülei mindketten ifjúságuk legszebb éveit töltöttek ártatlanul kényszermunkatáborokban. „Sztálin halála után először csillant fel a remény, hogy hazatérhetnek.” Hónapokig tartó várakozás után már szülőföldjükön alapítottak családot, s a Szibériában történtekről nem beszéltek. „Biztos vagyok benne, hogy kevés gyereknek adatik meg, hogy ennyi hős között éljen.” A rendszerváltás után, 1993-ban Pintér Jolán édesanyja és a túlélők létrehozták az alapítványt, emléket állítva a szerencsétlenül járt honfitársaknak. A világon elsőként állíttattak Gulag emlékművet Budapesten, a Honvéd téren. „Azt vettem észre, hogy ha a táborok poklát megélők beszélhetnek szenvedéseikről, akkor az meghosszabbítja életüket. Fontos, hogy ismerjük a családok élettörténetét, mert anélkül csak sodródunk az életben.” – idézte Pintér Jolán levelének záró sorát Faragó Annamária.

Pitti Katalin könnyeivel küszködve emlékezett családjára: a tömegsírba lövetett nagyszüleire, a frontot megjárt, folyton menekülni kényszerülő édesapjára és a február 2-án 90. születésnapját ünneplő édesanyjára. „Nagyon küzdelmes életünk volt.” – csuklott el a művésznő hangja, majd nagymamája hazavágyó nótáját énekelte el.

A személyes történetek sorát Erdődi Levente zárta. Tizenegy évesen ismerte meg ügyvéd édesapját, Erdődi Lajost, aki 1955 decemberében tért haza a Szovjetunióból, ahogy fogalmazott: a „Paradicsomból”. Levente 26 éves volt, amikor édesapja elhunyt. A temetésén legjobb barátja mondott búcsúbeszédet, szigorúan csak szűk családi körben. Erdődi Levente saját bevallása szerint ebből a beszédből kezdte megismerni apját, hiszen a vele történtekről otthon soha nem beszélt. Fia igyekszik minél több információhoz jutni levéltárak, helytörténeti gyűjtemények anyagaiból, de még mindig sok a kérdés. „Haragudtam rá, hogy miért nem mesélt nekem… ma már tudom, hogy az én védelmemben nem mondott semmit.”

A szívszorító történetek méltó lezárásaként Hegedűs Valér zongoraművész játszotta el Kodály Zoltán gyűjtéséből Az, hol én elmegyek című székely népdalt.

Az uzsonnaszünetet követően két tudományos előadást hallhattak a jelenlévők. Dr. S. Nagy Zita neuropszichológus, egyetemi adjunktus Traumatizáció után – A túlélés és növekedés lehetőségei címmel tartott előadást, majd Orosz Katalin klinikai szakpszichológus, transzperszonális terapeuta a kollektív traumatizációról, együttes gyógyulásról és közösségek alakulásáról beszélt.

A rendezvény zárásaként Pitti Katalin operaénekes és a Cantate Nobis Énekegyüttes Wolf Péter Ave Maria és Cesar Franck Panis angelicus című kórusműveit adták elő Thormanné Husznay Mária karnagy vezényletével, zongorán kísért Hegedűs Valér zongoraművész.