A múlt megismerésének létfontosságú szerepe

Faragó Annamária, jászsági származású író, filmrendező hiánypótló témában hívott össze előadói délutánt A háború után… címmel, ahol a munkásmozgalom mártírjainak utódai vallottak szüleik emberfeletti küzdelmeiről, szenvedéseikről, és a fel nem dolgozott traumák továbbörökítéséről.

A II. világháború utáni időszak számos sebet okozott a legtöbb család életében. A Gulágra hurcoltak legtöbbje haza sem érkezett a jéghideg Szibériából, s aki hazatért, az sem beszélhetett a megélt fájdalmakról, ami hatással volt gyermekeikre is. Faragó Annamária ezekről a fel nem dolgozott traumákról készülő új filmjének előkészítéseként hívta össze az előadói délutánt január 30-án, talán nem véletlenül a Jászberényi Campus Apponyi dísztermében. Meghívott vendégei könnyeikkel küszködve beszéltek szüleik vívódásairól, és a csendes gyötrődéseikről, amikről nem, vagy csak életük alkonyán beszélhettek.

Megnyitóbeszédében Pócs János országgyűlési képviselő elmondta, hogy 97 éves édesapja is csak az utóbbi években beszélt a szovjet munkatáborban töltött időszakról: „mert bármikor visszajöhetnek azok az idők”. Ezért is fontos beszélni róla, ami segít a szenvedések feldolgozásában. „Ma együtt vagyunk és közösen emlékezünk. Megoszthatjuk egymással apáink, nagyapáink életutunkat meghatározó örökségét.

A magyarok valódi összetartozása nyelvünk, kultúránk, keresztény hitünk megtartása, a nemzet megmaradásának legfontosabb feltétele.” – emelte ki az előadói délután jelentőségét a képviselő.

Sokak számára nem ismeretlen Dózsa László neve, aki 15 évesen az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik hős harcosa és túlélője. A fejlövést, majd a tömegsírba temetést csodával határos módon túlélő színművész, Érdemes és Kiváló Művész egyik barátja, Pozsgai Zsolt írta meg versben a történetét Vérből az ének címmel. Hátborzongató volt hallgatni az egyes szám első személyben íródott költeményt annak az előadásában, akiről íródott a mű. Dózsa László ekképp vall a vele történtekről: „Két szilánk még mindig mélyen a fejemben van, és ezek bármelyik pillanatban az életem végét jelenthetik… Mégis boldog és büszke vagyok, mert tudom, hogy ez a két szilánk is szög volt a kommunizmus koporsóján!”

A kulturális műsor Pitti Katalin operaénekes, Liszt-díjas Érdemes Művész zsigerekig hatoló énekével folytatódott. Erkel Ferenc: Bánk Bán című operájából a Honfidalt hallhattuk előadásában, melyet Hegedűs Valér zongora- és orgonaművész kísért zongorán.

A szovjet munkatáborból hazaérők általában 10-15 évet éltek még, bár erről hivatalos statisztika nincs – hallhattuk Faragó Annamáriától. Nagyon kevés a kivétel, mint például a 2017-ben elhunyt Placid atya. Általában ha hazajött a férfiember, akkor családot alapított. Az ilyen családba született gyermekek, később felnőttek súlyos alvási nehézségekkel és állandó feszültséggel küszködnek. „Általában nagyon jó társasági emberek, de a társasági léttől rettentően elfáradnak, mert ott másként kell viselkedni, mint amilyenek ők valójában.” Faragó Annamária anyai nagyapja szintén megjárta a munkatábort, ahonnan meggyötörve tért haza. Személyesen már nem ismerhette, mert magzat volt, amikor meghalt, de nagyapja történetét megőrizte az utókornak Háború és lélek című családregényében.

A következő előadó nem tudott jelen lenni, de levélben szólt a hallgatósághoz. A levélből megtudtuk, hogy Pintér Jolán, a Gulágokban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány elnökének szülei mindketten ifjúságuk legszebb éveit töltöttek ártatlanul kényszermunkatáborokban. „Sztálin halála után először csillant fel a remény, hogy hazatérhetnek.” Hónapokig tartó várakozás után már szülőföldjükön alapítottak családot, s a Szibériában történtekről nem beszéltek. „Biztos vagyok benne, hogy kevés gyereknek adatik meg, hogy ennyi hős között éljen.” A rendszerváltás után, 1993-ban Pintér Jolán édesanyja és a túlélők létrehozták az alapítványt, emléket állítva a szerencsétlenül járt honfitársaknak. A világon elsőként állíttattak Gulag emlékművet Budapesten, a Honvéd téren. „Azt vettem észre, hogy ha a táborok poklát megélők beszélhetnek szenvedéseikről, akkor az meghosszabbítja életüket. Fontos, hogy ismerjük a családok élettörténetét, mert anélkül csak sodródunk az életben.” – idézte Pintér Jolán levelének záró sorát Faragó Annamária.

Pitti Katalin könnyeivel küszködve emlékezett családjára: a tömegsírba lövetett nagyszüleire, a frontot megjárt, folyton menekülni kényszerülő édesapjára és a február 2-án 90. születésnapját ünneplő édesanyjára. „Nagyon küzdelmes életünk volt.” – csuklott el a művésznő hangja, majd nagymamája hazavágyó nótáját énekelte el.

A személyes történetek sorát Erdődi Levente zárta. Tizenegy évesen ismerte meg ügyvéd édesapját, Erdődi Lajost, aki 1955 decemberében tért haza a Szovjetunióból, ahogy fogalmazott: a „Paradicsomból”. Levente 26 éves volt, amikor édesapja elhunyt. A temetésén legjobb barátja mondott búcsúbeszédet, szigorúan csak szűk családi körben. Erdődi Levente saját bevallása szerint ebből a beszédből kezdte megismerni apját, hiszen a vele történtekről otthon soha nem beszélt. Fia igyekszik minél több információhoz jutni levéltárak, helytörténeti gyűjtemények anyagaiból, de még mindig sok a kérdés. „Haragudtam rá, hogy miért nem mesélt nekem… ma már tudom, hogy az én védelmemben nem mondott semmit.”

A szívszorító történetek méltó lezárásaként Hegedűs Valér zongoraművész játszotta el Kodály Zoltán gyűjtéséből Az, hol én elmegyek című székely népdalt.

Az uzsonnaszünetet követően két tudományos előadást hallhattak a jelenlévők. Dr. S. Nagy Zita neuropszichológus, egyetemi adjunktus Traumatizáció után – A túlélés és növekedés lehetőségei címmel tartott előadást, majd Orosz Katalin klinikai szakpszichológus, transzperszonális terapeuta a kollektív traumatizációról, együttes gyógyulásról és közösségek alakulásáról beszélt.

A rendezvény zárásaként Pitti Katalin operaénekes és a Cantate Nobis Énekegyüttes Wolf Péter Ave Maria és Cesar Franck Panis angelicus című kórusműveit adták elő Thormanné Husznay Mária karnagy vezényletével, zongorán kísért Hegedűs Valér zongoraművész.

Gergely Csilla

Latest posts by Gergely Csilla (see all)

Gergely Csilla

A jászberényi Jászkürt Újság és a BerényCafé újságírója.

Vélemény, hozzászólás?