A kis istenek világát éljük

Resch Tamás a nyári időszak végén érkezett városunkba, hogy a római kötelezettségei miatt távozó Versler Sándor után a Nagyboldogasszony Római Katolikus Főplébánia káplánjaként közvetítse Isten szeretetét. A frissen pappá szentelt, első hivatalos szolgálati helyén munkálkodó lelkipásztorral a helyi gyülekezetről, a generációkat érintő nehézségekről és a hit sorsformáló erejéről beszélgettünk.

Alig néhány hónapja, júniusban szentelték pappá. Hogyan érzi magát az első szolgálati helyén, Jászberényben?

A város nagyon tetszik és az emberek is szimpatikusak. Hála Istennek van mit tenni, az nem túl egészséges, ha egy felnőtt férfi nincs ellátva kellően munkával, úgyhogy ennek külön örülök, jó az emberek között lenni. Nagyrészt egyébként ez is tölti ki az időt, a szentmisék, a temetések, az ezekre való felkészülés, továbbá hetente két hittanórát és ifjúsági hittant is tartok.

Mikor jött el a pillanat, amikor úgy érezte, magához hívja az Isten?

Soha nem készültem papnak. Hatan vagyunk testvérek, ezért mindig az volt a szemem előtt, hogy minimum hat gyermekem lesz, vagy inkább több, és hát persze az ehhez megfelelő csinos és kedves feleség. Egészen 24 éves koromig ezen dolgoztam, tanító bácsi lettem, de aztán rájöttem, hogy az Isten sokkal többet akar, mert mindig vannak elképzeléseink, de azok be vannak határolva, az Isten ezzel szemben nem ilyen. Oda megy, ahova akar, azt csinál, amit akar, nekünk pedig az a legjobb, ha követjük őt, és ott vagyunk, ahol ő is.

Akkor mondhatjuk, hogy az egésznek a kulcsa a szabadság?

Az első és legfontosabb dolog, ami miatt belevágtam, az az volt, hogy megtapasztaltam, jó az Istennel lenni, és hogy ezt nem akarom abbahagyni, sőt, szeretném, ha minél többen megtapasztalnák ezt az élményt. Az egyház nem csak egy csomó szabály, hanem egy csomó tanács, ami értünk van. Régebben úgy láttam, hogy amit intézményi szinten el tudnak várni egy kereszténytől, az csupa ne. Ezt ne csináld, azt ne csináld, ne beszélj csúnyán, ne tedd ezt, ne öltözz így! Amikor azt hallottam, hogy ne, azt gondoltam, miért ne, mikor én abban látom az életet, a boldogságot. Sok időbe telt, mire rájöttem, hogy miért ne, de ha mások mondják, akkor nem hiszi el senki. És igen, az egésznek a kulcsa a szabadság, mert szabadság nélkül nincsen szeretet, és a szabadságban az is benne van, hogy az ember kipróbál mindent, ha nem hiszi el, hogy az rossz neki. A lényeg az, hogyha fáj, akkor ott legyünk mellette.

Éles váltásként élte meg ezt a döntést, vagy utólag már látta, hogy valahol mindig is efelé terelődött az élete?

Az Isten már réges-régóta erre szánt, már születésem óta erre készített. Emlékszem, amikor fiatalabb voltam, a papokat mindig egy kicsit űrlényszerűnek láttam, akik furcsa ruhákban járnak, bejönnek a templomba, aztán kimennek a templomból és többet nem látjuk őket, azt sem tudjuk, kik ők, mit csinálnak, honnan jöttek. Tőlem egy kicsit távol álltak, és lehet, hogyha ismertem volna őket, akkor nem féltem volna annyira a papságtól. Aggódtam emiatt, egy fiatal fiúnak úgy tűnik, mintha minden vágyát keresztülhúzná ez a hivatás, se nők, se pénz, se presztízs. Az Isten ezzel szemben meggyőzött arról, hogy nem ez tesz boldoggá. Nagyon sokat dolgoztam azon, hogy sok pénzem legyen, hogy elismerjenek a munkahelyemen, sportos legyek, legyen szép barátnőm, és az Isten megengedte egy pillanatban, hogy ráébredjek, azok a dolgok, amik után futottam, igazán sohasem tettek boldoggá. Ebben a közösségem – amibe akkor jártam a szüleim jóvoltából –, nagyon sokat segített, hogy újra komolyan vegyem az imát és próbálkozzam az Istennel. Onnantól kezdve papnak menni már nem volt olyan éles váltás, nem jelentett lemondást, mert igazából most kapok csak igazán valamit, eddig nem volt semmim.

Milyennek találja az itteni közösséget?

Van, akikkel sokat találkozom, sokat beszélgetek, és olyanra is akadt példa, aki csak azért ült be a gyóntatószékbe, hogy valaki meghallgassa. Van, aki bejön a plébániára, míg mások egészen konkrét ügy miatt látogatnak meg, aztán elkezdünk valami eltérő dologról diskurálni, és persze olyan is akad, akivel soha nem jutunk el oda, hogy leüljünk beszélgetni. Azt látom, hogy főleg az idősek magányosak, mert azzal, hogy megváltozott a rendszer, a generációk már nem élnek együtt, nagyon sokan elmagányosodnak, ami aztán rengeteg félelmet szül. Szerencsére van egy elég jelentős réteg, akik bejönnek a szentmisére, de olyanok is akadnak, akik rohannak, időre mennek. Sok közöttük a kisgyermekes, érthető is, hogy mindenkinek van más, jobb dolga, minthogy a kopasz pappal beszélgessen a templomban. Azt mindenképp érzem, hogy fiatal papként irányomban él egyfajta megalapozatlan bizalom, ennek azért nagyon örülök.

Ez utóbbi minden bizonnyal könnyebbség a gyerekekkel, serdülőkkel való kapcsolat kialakítása során.

Mindig örülök, amikor a gyerekek hangoskodnak a templomban, mert az azt jelenti, hogy lesz utánpótlás, reményt, frissességet közvetít a közösség felé. Küldetésemnek is tekintem, hogy bevonjam a fiatalságot, de nem csak a koromból fakadóan. Egyrészt segítségre van szükségük, mert én azt látom, hogy a szülők egyre kevésbé tudnak nevelni, és nem feltétlen azért, mert rosszak lennének, vagy bármi hibájuk lenne. Sokszor ők maguk sem kaptak jó, szeretetteljes nevelést. Azt mondta az egyik szociológus, hogy a kis istenek világát éljük, ami az egykékkel kezdődött, egy gyerek maximum, hogy legyen elegendő pénz rá, rendesen fel tudjuk nevelni, és most ott tartunk, hogy a gyerek a minden. Ha sír, akkor rohanunk, és azonnal teljesítjük minden kívánságát, mert a világ ezt adja, ebben van az üzlet. Nagyon kevés az a gyerek, aki megkapja azt a törődést, és azt a megfelelő pillanatban megadott nevelést, ami emberré tesz bennünket, ami jóvá tesz. A szabálytalanság szeretetlenség, azért adunk szabályokat, mert féltjük őket, szeretjük őket, úgyhogy én azt látom, hogy mindenképpen kell közeledni hozzájuk, segíteni őket, mert nagyon sok olyan dolog van, amiben nem kapnak jó tanácsot.

Hogyan látja, miben szorulnak leginkább útmutatásra, támogatásra?

Van egy általános tendencia a fiataloknál, ami a szétcsúszott családok miatt van. Az iskolában, amikor tanítottam, volt egy nagyon szép kislány, okos volt és intelligens. Felváltva járt érte az anyukája, az apukája, az anyukájának a barátja, az apukájának a barátnője és a nagyszülei, hogy hazavigyék. Szegény gyerek teljesen elveszett ebben, hogy mindenki a kedvében akart járni, de borzasztóan hiányzott neki, hogy valaki ne csak a kedvében akarjon járni, hanem tényleg ott legyen vele, odafigyeljen rá, rendbe szedje. Ő maga mondta, amikor megkérdeztem, hol szokott aludni, hogy őt beosztják. Azt látom, hogy a gyerekek nagyon megszenvedik a válásokat, újra összeházasodásokat, vagy épp a soha össze nem házasodásokat, és ez az egész társadalmon nyomot hagy.

Miként tudja elérni őket?

Nem mondanám azt, hogy sok fiatalt elérek. Inkább az ifjúsági hittan, ahol nyitottabbak. Valaki ministrálni jön, valakivel csak összefutunk az utcán, de én abban bízok, hogy akiket elérek, azokkal lehet minőségileg foglalkozni. Nagyon sokuknak csak az számít, hogy köszönjön neki egy felnőtt, emberszámba vegye. Az első és legfontosabb a személyes találkozás. Mert bár mindenkit elérhetünk telefonon, sőt éjjel nappal az interneten üzeneteket küldenek, megosztanak képeket magukról, az nem személyes, abból mindig hiányzik az, hogy én itt vagyok, és vállalom a felelősséget a személyemmel. Utána pedig, hogy komolyan vegyék őket, hogy nekik is van véleményük. Biztosítani őket arról, hogy ők nem olyanok, akiket addig kell ütni, amíg egyenesek lesznek, hanem mindenekelőtt meg kell kérdezni, miért vagytok görbék.

Említette, szeretné, ha minél többen megtapasztalnák az Istennel való együttlétezés élményét. Mi az, ami igazán eredményes ebben a misszióban?

Úgy látom, ami a legjobban érdekli az embereket az az, hogy velem mit csinált az Isten. Mert sok esetben az Isten csupán egy teória, vagy ott van, vagy nincs ott, vagy jó, vagy nem, de amikor az emberek találkoznak valakivel, aki elmondja, hogy az életében ez történt, és jó volt, akkor azt mondják, hogy talán az ő életükben is fog valami változni, alakulni. Mert elmondhatom én azt, hogy Jézus kétezer éve mit tett, de amíg nem látják, hogy az a kétezer évvel ezelőtti dolog most is hatással van rájuk, ránk, addig az csak egy mese. Elmondhatom, hogy Jézus megbocsátotta a bűneimet, de amikor valaki megtapasztalja azt az élményt, hogy igazán sáros voltam és mégis szeretettel befogadtak, és Isten megbocsát és szeretettel vár engem, az az emberben megpendít egy olyan húrt, ami már régóta poros volt.

Volt valami, amit egészen másként képzelt, ugyanakkor kellemes meglepetést okozott?

Alapvetően a gyóntatás, mert ez egy olyan dolog, amire nem lehet készülni, élesben megy és főleg itt kerültem bele a sűrűjébe. A nyári szünetben is gyóntattam itt-ott, de testközelből látni azt, hogy az Isten megérinti az embereket, és azt mondják, hogy atyám, én olyan hálás vagyok, hogy általad az Isten mondott nekem valamit, az nagyon jó élmény. Vagy látni egy keresztelőnél, hogy milyen boldog a család, vagy amikor valaki azt mondja a homíliában – amikor én csupán a magam szegénységéből próbálok átadni valamit –, hogy atyám, ez feldobta a napomat, tényleg segített, ezek mindig pozitív dolgok, nagy élmények. Az ilyenek miatt jó itt lenni.

Jut egy kis idő azért a szabadidős tevékenységekre is?

Gyerekkoromban jó ideig játszottam népzenekarban, tekerőlantoztam, és néptáncoltam is, később nagybőgőztem, aztán basszus majd akusztikus gitárral próbálkoztam. Utóbbit még néha előveszem, de azért mindig elgondolkodom rajta, hogy a többiek mit szólnak hozzá a plébánián. A Biblia olvasása alapvető tevékenység, és nem feltétlen azért, mert más dolgok lennének benne, amikor újra kézbe veszem, elsősorban én vagyok más. Az embernek a helyzete mindig más megvilágításba helyezi azt, hogy az Isten miként szól hozzá, és akkor jönnek az „Ó, Uram!” jellegű felismerések.

Sokszor adódik ilyen megvilágosult pillanat?

Igen, ezek gyakran előfordulnak, főleg, amikor rizikós a helyzet, és az élet megfordul valahogy. Akkor Isten előszeretettel megmutatja, hogy nem az én kezemben van az irányítás. Sokszor ezt úgy teszi, hogy elvisz a szakadék széléig, megengedi hogy rájöjjek, egyedül ez már nem megy, és amikor egy kis hajlandóságot mutatok, akkor csinál valamit. Isten sosem szűnik meg gondoskodni rólunk.

Szabó Lilla

Szabó Lilla

A jászberényi Jászkürt Újság, a Jászapáti Hírmondó, valamint a BerényCafé újságírója.

Vélemény, hozzászólás?