Szolgálat és mértékletesség

Jászberény köztiszteletben álló, szeretett háziorvosát nemcsak a rendelőből ismerhetjük, hiszen dr. Suba György a KÉSZ helyi csoportjának alapítója és elnöke volt 15 évig, 2016 óta pedig örökös, tiszteletbeli elnöke, de számos helytörténeti kör és egyesület tagja is. Felesége, Kocsis Julianna helytörténeti kutató révén számos kiadvány lektora és a háttérmunka lelkes segítője. Azt azonban csak közeli ismerősei tudhatják, hogy sok szenvedés és nehézség vezetett a jelenlegi boldog, kiegyensúlyozott nyugdíjas évekig. Ma, március 29-én pedig 90. születésnapján köszönthetjük dr. Suba György nyugalmazott orvost, városunk díszpolgárát, akit e jeles alkalomból kérdeztünk gyermekkoráról, egyetemi éveiről, pályaválasztásról, családjáról és hivatásáról.

Kilencven év hosszú idő, keveseknek adatik meg, hogy megérjék ezt a szép életkort. Visszatekintve mégis egy pillanatnak tűnik a több mint 32 ezer nap?
Visszatekintve gyorsan eltelt ez a 90 év. Ősi redemptus család sarjaként érkeztem a jászberényi Suba családba 1928. március 29-én. Édesapám, Suba Lajos főszámvevő volt, édesanyám háztartásbeli. Hárman voltunk testvérek, közülünk öcsémet igen korán, 19 éves korában elveszítettük. Az elemi iskolát szülővárosomban, Jászberényben végeztem, majd a József Nádor Gimnáziumban (ma Lehel Vezér Gimnázium) érettségiztem.

A középiskolai tanulmányok után miért választotta az orvosi pályát?
Mindig is orvos szerettem volna lenni, és már cserkészként is piros keresztes oldaltáskát viseltem, ami akkor még játéknak tűnhetett, de én komolyan készültem a pályára. A középiskolai tanulmányaim után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karára nyertem felvételt. A sikeres szemesztereket azonban 1950. június 18-án éjjel derékba törték. Ezen az éjszakán oszlatták fel ugyanis a szerzetesrendeket. Diákként a premontrei rend kollégiumában kaptam szállást, és feloszlatásukkor engem is elhurcoltak a Zrínyi utcai kapitányságra. Onnan először Kistarcsára, majd a recski munkatáborba internáltak.

Mennyi időt töltött Recsken?
Két és fél évet.

Mi segített abban, hogy túlélte a kényszermunka gyötrelmeit?
Muszáj volt túlélnem… de bizonyára a vallásos neveltetés is segített: erős volt a hitem abban, hogy egyszer véget ér a szenvedés, amiért nap, mint nap imádkoztam a Jóistenhez. Ez a vallásos lelkület, és az abból eredő világnézet az egész családomra jellemző volt, pedig nagyapám és édesapám idejében is megkeserítették a hívők életét.

A munkatáborból való szabadulása után rögtön folytatni tudta orvosi tanulmányait?
Sajnos évekig nem vettek vissza az egyetemre, rendre elutasítottak, pedig már csak két évem lett volna hátra. A helyzet 1956-ban enyhült, amikor a felvételi bizottság hosszas tanácskozás után végül bizalmat szavazott számomra. Néhány nappal később levélben közölték, hogy visszavesznek, de csak két évet ismertek el a már elvégzett négy évből. Mindemellett pedig felhívták a figyelmemet arra, hogy a legkisebb szabálysértés esetén egyszer s mindenkorra végleg eltiltanak az egyetemi tanulmányoktól.

De erre szerencsére nem került sor.
Ezt a nagybátyámnak köszönhetem, akinél akkoriban kaptam szállást, Pesten. Az elővigyázatosságának köszönhetően nem kerültem bajba, bár október 23-án jómagam is egyetemista társaimmal, a forradalmárokkal mentem a Sztálin szoborhoz. Nagybátyám határozott kérésére – aki a Horthy korszakban hivatásos katonatiszt volt –, azonban többször nem tartottam velük, így nem lettem áldozata az 1956-os szabadságharcnak. „Nagyon üdvös, amit ti, egyetemisták elképzeltetek, de ebből nem lehet semmi, a forradalmat vérbe fogják fojtani!” – hangoztatta, és jóslata sajnos beigazolódott.

A felbolydult újrakezdést sikeres befejezés követte?
Igen, az egyetemet cum laude végeztem el. Határozott elképzelésem volt arról, hogy kórházi osztályon rezidensként készülök a sebészi pályára, de akkoriban nem mi döntöttünk az elhelyezkedésről. Mivel napirenden volt a falu szocialista átszervezése, a jó eredménnyel végzett tanulókat háziorvosnak szánták. Így dőltem a saját a kardomba, és hiába készültem legjobb tudásom szerint sebésznek, Miskolcra osztottak be körzeti orvosnak.

Bánja, hogy így alakult?
Akkor természetesen megviselt a kialakult helyzet, de visszatekintve már nem bánom. Miskolc után Karcagra, majd 1962-ben szülővárosomba, Jászberénybe kerültem. A kórház rendelőintézetében nyugdíjazásomig körzeti orvosként dolgoztam. Ez idő alatt voltam az Aprítógépgyárban üzemorvos, és a tanítóképzőben harminc évig iskolaorvos. Nyugdíj után, 78 éves koromig magánvállalkozónál, dr. Cseresnyés Mariannánál praktizáltam, így az egészségügyben összesen 56 évet tölthettem. Az orvosi pályámnak bizonyára így kellett alakulnia, hiszen nagyon megszerettem a körzeti orvosi munkát, a közvetlen gyógyítást.

Bizonyára sok ismerőssel találkozik, ha kilép az utcára.
Igen, sőt, már messziről rám kiabálnak. Annak idején, amikor a vizsgálat végén a pácienseim az anyagiakra terelték a szót, mindig jó szót, és ha nem ismerném fel őket, hangos köszönést kértem. Ők pedig azóta is eleget tesznek a kérésemnek, ami sokkal többet ér az anyagi javaknál. A napokban is érdeklődött egykori páciensem, hogy elvégezném-e a jogosítványa meghosszabbításához szükséges orvosi vizsgálatait, mire a feleségem, Julóka mondta neki, hogy már nem praktizálok. Kérése azonban nagyon megtisztelő volt számomra.

Ha már feleségét említette, a beszélgetés során még egy fontos háttérről, családjáról nem kérdeztem. Mikor alapított saját családot?
1961-ben vettem feleségül dr. Erdei Saroltát. Sárika itt, a jászberényi kórházban volt belgyógyász szakorvos, akivel családot alapítottunk és letelepedtünk a Bercsényi utcában. Laci fiunk 1962-ben született, de Sárika 1973-as halála után ketten maradtunk. 1976-ban újranősültem, feleségül vettem Fülöp Margit gyógyszerészt. Amikor 42,5 év után, 1991-ben nyugdíjba mentem, Margitka is itt hagyott, aki szintén fiatalon hunyt el. Ekkor Laci fiam már megnősült és kirepült a családi fészekből, így a magánéletben egyedül maradtam, de az űrt igyekeztem kitölteni munkával és közösségi, kulturális rendezvényeken való részvétellel. Egy alkalommal az Aprítógépgyár nyári kirándulást szervezett Erdélybe, amin viszont nem szerettem volna részt venni, de ők ragaszkodtak ahhoz, hogy orvos is tartson velük. Éreztem a „veszedelmet”, még az előző nap is ellenálltam, de végül mégis rábeszéltek. A csoport idegenvezetője, Julóka Jászapátin felszállt a buszra és mondhatni azóta együtt vagyunk. Úgy szoktam mondani, hogy az első találkozásunk típusos üzemi baleset volt. Hiszen mi is a baleset? Hirtelen bekövetkező, akarattól független és tartós károsodással jár. De a tréfát félretéve, lassan 25 éve vagyunk házasok, és úgy gondolom, hogy jól kiegészítjük egymást.

A honismeret- és a helytörténet kutatásának szeretetével is Julóka fertőzte meg?
Igen, hiszen Julóka népművelőként sokat foglalkozott, foglalkozik honismerettel, helytörténettel, ő mindig is a kultúrával volt kapcsolatban. A feleségem apránként húzott engem is bele a kutatásaiba, bár először nem nagyon tetszett, mert más irányú érdeklődésem volt, de meglévő tudásom jól tudta kamatoztatni, például a latint. Az én időmben még keményen megkövetelték a magas fokú latin tudást az orvosoktól, de a szintén orvosként végzett unokámnak ez már nem volt követelmény.

Hány unoka, dédunoka veszi körül?
Összesen tíz unokánk van, és bár már nagyon várjuk, de dédunoka érkezéséről még nem tudunk. Érdekes, hogy Laci fiam is orvos lett, de az ő gyermekei más-más pályát választottak, míg Julóka unokái közül ketten egészségügyi pályán vannak, ketten pedig arra készülnek. Az azonban megnyugvással tölt el, hogy mindnyájan megtalálták számításukat és boldogok a munkájukban, hivatásukban. Külön öröm, hogy láthattam őket felcseperedni, és mindezt nem egyedül, hanem a feleségemmel. Julókával szoktuk is mondani, hogy mi minden napnak örülünk és ünneplünk, mert még együtt vagyunk!

Gergely Csilla

Gergely Csilla

A jászberényi Jászkürt Újság, a Jászapáti Hírmondó, valamint a BerényCafé újságírója.
Gergely Csilla

Latest posts by Gergely Csilla (see all)

Gergely Csilla

A jászberényi Jászkürt Újság, a Jászapáti Hírmondó, valamint a BerényCafé újságírója.

Vélemény, hozzászólás?