Szent Vendel tisztelete Jászberényben

A Hatvan felől, a 32-es műúton Jászberénybe érkező vendéget a város határában, a Gyöngyösi úti híd (egykor az akasztófa hídja) előtt jobbra, egy subás pásztor szobor köszönti. A romantikus talapzaton álló, egykor színesre festett (ma csak kőszínű) szobor Szent Vendelt, az állattartó gazdák, pásztorok közismert védőszentjét ábrázolja jellegzetes jászsági pásztor öltözetben: vászoningben, gatyában, subában és széles karimájú kalapban, vállára akasztott tarisznyával, kulaccsal, kezében pásztorbottal. A lábánál két oldalt fekvő birkák (egy anyajuh és egy kos). Szent Vendel több mint 149 éve őrzi rendíthetetlenül a várost, s nyugodt, méltóságteljes alakja tiszteletet parancsol az ide érkezőknek.

A jász települések határában még 13 ehhez hasonló, szemet gyönyörködtető szobor áll, hiteles emlékei egy letűnt paraszti kultúrának. Az állattartás rendkívül fontos szerepet játszott a jászok életében. A Jászság földrajzi adottságai (lápos, mocsaras területek, kanyargó folyók, dús füvű árterek, óriási rétek) kiválóan kedveztek a külterjes, legeltető állattartásnak. Évszázadokon keresztül a jószágállomány nagysága volt a vagyon, a gazdaság fokmérője, de ugyanakkor a megélhetés forrását is jelentette.  A jászsági gazdák és pásztorok Szent Vendelt tisztelték állataik patrónusaként, s hozzá imádkoztak, hogy a dögvész, s mindenféle egyéb betegség elkerülje jószágaikat.
A legenda szerint Szent Vendel skót vagy ír királyfi volt, s a 7. században élt. Kegyetlen apja üldözte el otthonról, mert nem tartotta királyfihoz illő foglalatosságnak, hogy lovagi torna és vadászat helyett imádsággal töltötte az idejét, s megvetvén a világ hívságos pompáját, egyszerű és szegényes ruhában járt. Vendel Rómába zarándokolt és egy darabig remeteként élt, majd később a Rajna-vidékén elszegődött egy urasághoz pásztornak. 616-ban halt meg, ereklyéi St. Wendel nevű kisvárosban találhatók, és 1435-ből származó kőszarkofágját Saarbrücken plébániatemplomának főoltára mögött őrzik. A legendák szerint Vendel kiválóan értett a jószágokhoz és a különféle betegségek gyógyításához, feltehetően ez adott alapot arra, hogy a pásztorok védőszentjüké választották.
Szent Vendel kultusza a 18. században, − a török hódoltság alatt és a Rákóczi szabadságharc idején beköltöző – Rajna vidéki, dél-német telepesek révén terjedt el Magyarországon, elsőként a Dunántúlon. Vendel tisztelete hamarosan Közép- és Kelet-Magyarországra is eljutott, de kultusza az Alföldön csak a 19. században élte virágkorát. Szent Vendel tiszteletének terjesztésében különösen nagy szerepe volt Padányi Bíró Márton veszprémi püspöknek, aki a frank eredetű monda német verzióját átírta magyar nyelvre. Könyve 1763-ban jelent meg Kassán.
A magyarországi Vendel-kultusz egyik jellegzetes szigete a Jászság. A Vendel-kultusz első jászsági emlékei a 18. század második feléből származnak. 1759-ben Barkóczy Ferenc egri püspök Jászárokszállás Szentandrás nevű pusztáján álló kápolna harangját a „marhadög elleni patrónus,” Szent Vendel tiszteletére szentelte fel. A jászberényi Ferences templom ma is álló Szent Vendel oltára pedig a Historia Domus bejegyzése szerint 1775-ben épült „a szent-mártonyi lakosú jámbor Molnár Erzsébet, Kalmár János özvegye” adományából. A régi források tanúsága szerint a templomban korábban már állott egy ún. Jó Pásztor (Jézus, a jó pásztor) oltár, amelyet a juhászok társulata 1772-ben újból lefestett. Feltehetően ennek örökébe lépett 1775-ben Szent Vendelinus barokk oltára, amelyen Szent Vendelt láthatjuk a nyájjal, vállán egy báránnyal, előtte hatalmas, fehér pásztorkutyával. Ruházata rövid tunika, birkabőrből készült, ugyancsak rövid suba és térdig érő csizma. Hosszú barna haja a vállát takarja, kezét imára kulcsolja. Az oltár két oldalán két barokk pásztor szobor áll, kezükben sajttal és báránnyal. (1. sz. kép)
A határban álló Vendel-szobrokra való első utalást Bedekovich Lőrinc 1779-ből származó térképén találjuk, Jákóhalma és Dósa között, a Tarna-partján. Erre a Vendel-szoborra utal a Jászkun Kerület 1785. augusztus 5-én kelt jegyzőkönyvének bejegyzése is, amely azt a tényt rögzíti, hogy „a Tarna kiömlött árvize Borsóhalma kaszálóját még mindig két, három, négy láb mélységben borítja, s a kiöntés a dósai Szent Vendel szobor melletti Vendel-foktól a Nagy- ill. Határ-éren át a Necsőig terjed.” Tíz év múlva a kerület 1795-ös jegyzőkönyvében azt határozzák meg, hogy  a Tarna folyó új ágának megnyitását Jákóhalma és Jászdózsa között „a Vendelinus képen alul kell megkezdeni.” Ekkor már a Jászberény és Dósa között elterülő Négyszállás pusztán – amelynek megszerzéséért a két település örökösen perlekedett – is állott egy Vendel szobor, amelyről az 1807-es Jász kerületi jegyzőkönyv a következőket írja:” némely Jász-Dósai iffjak Zsidai Mihály és Rideg Gergely fiai Négy Szállásán Sz. Vendelin tiszteletére állíttatott statuát földig le rontották, melly vétkes  cselekedeteket megvizsgáltatni, és a mennyiben ellenek ki világosodna, őket annak fel állítására kötelezni, s példásan megbüntetni kéri.” E Vendel szobor helyére minden valószínűség szerint nem állítottak újat, mert a későbbiekben már nem találunk rá adatot.
A 19. században, a Jászságban egyre nagyobb méreteket öltött a juhtenyésztés, s ennek köszönhetően jelentős fejlődésnek indult a szűcsipar. Az állattartó gazdák körében mind szélesebb körben terjedt Szent Vendel kultusza, s állataik patrónusa iránti tiszteletüknek számos példáját adták.
A jászberényi juhászok 1815-ben a város Főterén ún. Juhász-keresztet állítottak. A barokk talapzatú kereszt tövében Mária Magdolna térdeplő szobra, s alatta felirat:” AZ / ISTENDI / TSŐSÉGE / RE ÁLLÍT / AZ JÁSZ /BERÉNY JUHÁSZOK 1815.” A hátoldalán újabb szöveg: „ ÚJÍTATTA / ISTEN DICSŐSÉGÉRE / JÉZUS TÁRSULAT / 1879.” A kereszt két oldalán Szűz Mária és Mária Salome népies barokk szobrai állnak. A szobor napjainkra erősen megrongálódott, jelenleg restaurálás alatt áll. (2. sz. kép)
Jászberény első Szent Vendel-szobrát 1830-ban tekintetes Szőke Mátyás városi tanácsnok állíttatta a Dósa felé eső rétje végében. A státuát, vagyis szobrot Egerből hozta, és felállításához 700 darab téglát kért a városi tanácstól. Ez a szobor minden valószínűség szerint elpusztult, mert a későbbiekben már nem találjuk nyomát.
A város másik, ma is ismert Vendel-szobrát a jászberényi I. Kerületi Vendel Társulat az árokszállási út mellett, az akkor még a helybeli gimnázium tulajdonát képező szántóföldek déli szögletén (az egykori Akasztófa-domb helyén) állíttatta 1866-ban, városi engedéllyel. Talapzatán a következő felirat olvasható: „AZ / ISTENDI /CSŐSÉGÉ / RE ÁLÍTATA /A SZENT VENDELI / NUS / TÁRSULATA / 1866”
A lábazaton alul: „FELÚJÍTATTA A JÁSZBERÉNYI GAZDÁK ÉS POLGÁROK KÖRE  1993.”
A II. világháborúban, amikor a Gyöngyösi úti hidat (egykor Akasztófa hídja) felrobbantották, a Vendel-szobor is elpusztult. 1946. november 8-án a jászberényi I. Kerületi Szent Vendel Társulat képviseletében Horti István pénztárnok és Horti József jegyző, Csák József kőfaragó mestert bízta meg, hogy „a helybeli Akasztófa hídnál lévő Csák féle tanya sarkán állott Szent Vendel szoborral teljesen azonos kivitelű és méretű új szoborművet, faragott siroki terméskőből, faragás után háromszor a megadott  színekkel, olajfestékkel befestve, a helyszínen…elhelyezve, a megadott árért, forgalmi adóval 858 forintért” elkészítse. A szobor talapzatát nem faragták újból, csupán felújíttatták.
A Vendel-szobor gondozója felállításától kezdve az I. Kerületi Szent Vendel Társulat volt. A Társulat csak névleg volt vallási, valójában az állattartó gazdák, pásztorok spontán szervezete volt, amelybe minden 16. életévét betöltött férfi kérhette felvételét. A társulat fénykorában 150-200 tagot is számlált. A szervezeti élet követelményei szerint,  alapszabállyal és választott vezetőséggel működött.  Az I. Kerületi Társulat elnöke Versegi László, jegyzője Berecz Pál, alelnöke és pénztárosa pedig Horti István volt. Határozataikat szóban hozták és egyetlen írásos dokumentumuk a pénztárkönyv volt, amelyet napjainkban a Jász Múzeum őriz. A közösségnek saját birkaállománya is volt, amelyet főként azért tartottak, hogy az éves összejövetelek, az ún. Vendel-búcsúk közös ebédjeit fedezze. A társulat tagjai évente két alkalommal jöttek össze, egyszer tavasszal a jószágok kihajtása után, majd pedig ősszel Szent Vendel napján. Ilyenkor misét is szolgáltattak az élő és a megholt tagokért.
Az I. Kerületi Vendel Társulat tagjai a Vendel-búcsút reggel hat órakor a Ferences templom Szent Vendel oltáránál tartott fáklyás misével kezdték, amelyet Horti István pénztáros már jóval előtte megrendelt a paptól. Az 1960-as években egy Vendel-mise 40 forintba került.
A misén a fiatal férfitagok égő fáklyákkal állták körül az oltárt, majd a társulat zászlói alatt, processzióval kivonultak az Akasztófa hídjánál álló Vendel-szoborhoz, amit erre az alkalomra kifestettek és virágkoszorúval feldíszítettek. A tagok körbeállták a szobrot, gyertyát gyújtottak és imádkoztak, majd elénekelték a „Téged kérünk esedezve, irgalmas Isten” kezdetű éneket, közben azért fohászkodtak, hogy az állataikat óvja meg minden bajtól és betegségtől. Ezt követően mindenki hazament, de délután két órára Horti István pénztáros Mályva utca 7. szám alatti házához mentek az ún. Vendel-ebédre, ahol már várta őket a finom birgepörkölt. A tagok úgy tartották, hogy igazi birkapörköltet csak István bácsi tud főzni, mert érti a csínját-bínját. Az udvar egyik sarkában hatalmas, ötven literes bográcsban főzte az ízletes ételt, a többiek közben megterítették a hosszú kecskelábú asztalt, és mellé lócákat állítottak. Ha rossz idő volt, akkor a fészer alatt terítettek. Az ebédre a társulati tagokon kívül meghívták a város elöljáróit és a papot is.  A vendégsereg jó étvággyal fogyasztotta el a finom ételt, miközben a torkukat jó fajta neszűri kadarkával öblögették. Később dalikáztak is egy kicsit, majd estefelé hazamentek. A Vendel-ebéd zártkörű férfimulatság volt, nők nem vehettek részt rajta. Amikor István bácsi 1964-ben meghalt, hamarosan a Vendel Társulat is feloszlott. A Vendel-ebédek pedig teljesen megszűntek, mert senki sem vállalta magára ezt a feladatot.  Horti István főzőtudományát a fia, az unokája, és a dédunokája vitte tovább.
A Jászságban korábban működő Vendel Társulatok közül napjainkra csupán a jászboldogházi maradt fenn. Jászberényben az 1990-es évek elején megalakult Gazdák és Polgárok Köre vállalta magára Szent Vendel tiszteletének ápolását, a régi szokások felelevenítését és természetesen a Gyöngyösi úti hídnál álló Vendel-szobor gondozását. 1993-ban a Kör tagjai újíttatták fel a már erősen megrongálódott szobrot, de az elmúlt évek során a szobor újabb restauráláson esett át, amely után nem kapta vissza korábbi színét. (3-4. sz. képek) Feltehetően az ez évi Szent Vendel ünnepre már újra a régi színeiben pompázó szobor előtt ünnepelhetünk.
A jelenkori társulatnak már nem csupán férfiak lehetnek tagjai, mint egykoron, hanem az asszonyok is részt vehetnek Szent Vendel kultuszának ápolásában és fenntartásában. A Kör tagjai minden évben Vendel napkor – a régi hagyományok szerint – misét tartanak a Ferences templomban Szent Vendel tiszteletére, csak nem reggel, hanem délután 3 órakor, majd ugyanúgy kimennek a Vendel szoborhoz, mint egykor őseik, csak ma már autóbusszal teszik meg az utat. A szobornál a pappal együtt imádkoznak, énekelnek, s ezt követően együtt mennek a Gazdakör Árpád utcai székházába, ahol közösen elfogyasztják az elmaradhatatlan birkavacsorát. (5. sz. kép) Szent Vendel tiszteletének feltámasztása és ápolása szép példája az öntudatos jászok hagyománytiszteletének.
Hortiné Bathó Edit etnográfus