Vincze Miklós (1925–2017)

Miklós bácsi 1925. április 3-án született Jászapátin. Mélyen katolikus vallású családban nevelkedett. Mindig sok-sok munka és küzdelem várt rá. 1944-ben leventének vitték el. Amikor onnét hazajött a saját gazdaságukban dolgozott egészen 1959-ig a téeszesítésig. A tsz-ben fogatosként kezdte majd egészen nyugdíjas koráig juhászként dolgozott. Kiváló szaktudását mindig átadta a vele dolgozóknak. Ahol ő dolgozott mindig azon a juhtelepen volt a legszebb az állomány – onnét szállították legelőször exportra a húsvéti kisbárányokat. Most is azt mondják a volt munkatársai, hogy jó volt Mikós bácsival dolgozni.

Szavajárása szerint: – „Gyerekek, gyerekek” – és már mindenki rá figyelt. Józan ésszel, jó szívvel áldotta meg az Isten. Nem volt még olyan nap, hogy ne a jövőbe tervezzen. Állandóan sok dolga volt. Hosszú évek óta segédkezett az öntevékeny körökben, pávakörben, honismereti szakkörben és az egyháznál.

Gyakran adott adományokat valamilyen különleges érzékkel ráérezve arra, hogy mikor hol van arra a legnagyobb szükség. Felújíttatta a temetői kápolna tornyát, a templom restauráláshoz, a temető fenntartásához is állandóan adakozott, nem is sorolnám tovább mi minden program támogatásában volt eddig tevékeny része. Mindig a fiatalok között érezte jól magát. Sokáig vőfélyeskedett. Számára kedves emlékekről tud beszámolni azokból az időkből, amikor alig volt szabad hétvégéje, mert lakodalomból lakodalmakba hívták. Ő igazán ismeri a jász családok múltbeli életét.

Számítottak is a honismereti szakkörben a tapasztalatára. Nagyon kedves közössége volt a Vándorfy János Honismereti Szakkör. Úgy érzete a fiataloknak még sok mindent el kellene mondania. Különösen sokat dolgozott a tanyamúzeum létrehozásában, a tanyák adatainak összegyűjtésében.

A személyes tapasztalatait jó volt hallgatni. 85 éves koráig vígan közlekedett a kerékpárjával is, de 2010 őszétől egyre jobban elhatalmasodott jobb lábában az érszűkület. 2011 tavaszán orvosai döntését elfogadta. Nem volt ez számára jó hír. A jobb lábát amputálták. Ahogy visszaemlékezett ezekre a napokra már a kórházban új terveket alakított ki (bármennyire is furcsa) a továbblépéséhez. Jó kedéllyel mesélte, hogy a 3 hónap alatt a kórházban 270-szer látogatták meg, és volt olyan délután, hogy folyamatosan 12 látogatója volt. Mindig hitt abban, hogy ezután is el fog jutni mindenhová ahová csak akar. A motoros tolókocsijával minden héten el tudott menni a templomba a vasárnapi nagymisére. A kézi tolókocsijából végezte el a kerti munkákat is.

2014. február 22-én a Vándorfy János Honismereti Szakkör által alapított Vándorfy János díjat legelőször az arra igazán legméltóbb személynek, Vincze Miklós bácsinak adták át. Még elmondta, hogy sokat gondolkodott rajta, hogy miért is kaphatta ő meg ezt a díjat. Úgy érezte sokat jelenthetett a díj odaítélésében az is, hogy nem emlékszik olyanra, hogy ha őt felkérték valamire, arra nemet mondott volna.

Miklós bácsi 92 éves koráig, az utolsó napig aktív volt és bátorított bennünket. Mi, a környezetében élők folyamatosan éreztük/érezzük a tőle kapott szeretetet. Meg sem tudjuk köszönni a jóságát! Nyugodjon békében Miklós bácsi!

Szerző:
Gőzné Rusvai Júlia

Latest posts by Olvasónk (see all)

Vélemény, hozzászólás?