Munkástanács az Aprítógépgyárban

Az 1956-os forradalom lázas napjaiban villámgyorsan alakultak meg a forradalom intézményei, a munkástanácsok és a forradalmi bizottságok. Október 23-át követően néhány napon belül az ország legtávolabbi zugában is létrejöttek az irányítás új intézményei.

Így történt ez az Aprítógépgyárban is; október 26-án alakult meg a munkástanács. A választás egyszerű volt, minden részleg maga választotta ki a megbízottját. Ugyanazon a napon már össze is ültek a tagok, és összeállítottak egy 4 pontból álló követelést, első helyen természetesen a szovjet csapatok kivonása szerepelt. Gyári nagygyűlés is elfogadta a követelést, amelyet Nagy Imréhez (aki akkor már miniszterelnök volt)  akartak eljuttatni, ez azonban nem valósult meg, mert a küldöttséget a szovjet katonák Hatvanban feltartóztatták.

A megalakulást követő napon, október 27-én is ülésezett a munkástanács, de közben a TEFU-tól jöttek, drótkötélért, a szovjet emlékmű ledöntéséhez. A tanácskozás persze abbamaradt, és mindnyájan a Főtérre siettünk, de késve érkeztünk, mert akkorra az emlékmű már le volt döntve. Értesültünk róla, hogy másnap, vasárnap, kerül megválasztásra a Városi Forradalmi Bizottság, amelybe az Aprítógépgyár öt küldöttet delegált, közülük dr. Gedei János és Székely Albert a bizottság tagjai lettek.

Az elkövetkező napokban sűrűn tanácskozott a munkástanács. Szinte minden helyen foglalkoztak a vállalatvezetés kérdésével, a „káder” anyaggal, és a sztrájk kérdésével. Az Aprítógépgyár akkori igazgatója kórházban volt. A munkástanács némi tanakodás után leváltotta őt az igazgatói beosztásából. A vállalat főmérnöke, csak néhány hónapja volt a gyárban, hely- és szakmai ismeretei nem voltak, képtelen volt a gyár irányítására, így a munkástanács vette át a vállalat irányítását.

A személyzeti, ahogy akkor mondták, a „káder” anyag nagyon érdekelte az embereket, mert csak az igazgató, a párttitkár és a személyzetis ismerhette annak tartalmát, az érintett pedig egyáltalán nem. Volt olyan gyár ahol az anyagot olvasás nélkül elégették. Az Aprítóban lefoglaltuk az egészet, ami később kiosztásra került.

A sztrájk kérdésével is foglalkozott minden munkástanács. Elterjedt nézet volt az az elképzelés, hogy addig sztrájkolunk, amíg a szovjet csapatokat ki nem vonják az országból. Ez persze naiv elképzelés volt, de sokan hangoztatták. Az Aprítógépgyár Munkástanácsában is vitatkoztunk a sztrájkról. Érdekes, és egyszeri alkalom volt, hogy éppen akkor jöttek át a Fémnyomó és Lemezárúgyár Munkástanácsának képviselői László Károly vezetésével, hogy azonos álláspontot képviseljünk a sztrájk kérdésében.

Végül a munka felvétele mellett döntöttünk, igaz, hogy még azon a napon a dolgozók követelésére tartottunk egy titkos szavazást, amely a sztrájk mellett foglalt állást.   Másik látogatónk is volt ezen a napon; a városi pártbizottság egyik beosztottja állított be váratlanul tanácskozásunkra, akit rövid úton és elég nyersen elzavartunk. (Ezt később igen sérelmezték a munkástanács tevékenységéről 1959 január 31-én összeállított dokumentumban.)  Ezekben a napokban híre jött, hogy átalakul a Városi Forradalmi Bizottság, ahol a gyár munkástanácsa képviseltette magát.

Az addigi két tagon kívül további négy aprítógépgyári dolgozó került be a bizottságba. Ketten, Potemkin Károly és jómagam bekerültünk a bizottság szűkebb vezető testületébe, sőt Potemkin Károly lett az átalakult bizottság vezetője. A gyárban közben folyt a nemzetőrség szervezése. A jelentkező személyek felfegyverzéséhez a laktanyából kaptak puskákat. A gyár védelmére két ágyú is felállításra került, amelyek kezeléséhez a laktanya katonákat is biztosított. November első napjaiban Budapesten már szinte teljesen megszűntek a harcok és a vállalatok arra készültek, hogy november 5-én, hétfőn felveszik a munkát.

Ebben a helyzetben következett be a szovjet csapatok november 4-i támadása. Ismert, hogy Jászberénybe csak délután fél négy körül törtek be, és a Főtéren eszeveszett lövöldözés kezdődött. Erről a gyárak is értesültek, sőt telefon értesítést is kaptak, hogy ellenállásnak semmi értelme. Az Aprítógépgyár Munkástanácsa ezt tudomásul vette. Első lépésben hazaküldték az ágyúkhoz kirendelt kiskatonákat. Az éjszaka feszült várakozásban telt el.

A szovjetek végül másnap, november 5-én délelőtt jelentek meg a gyárnál. Leszerelték az ágyúkat, és begyűjtötték a fegyvereket. A következő napokban zavaros helyzet alakult ki. Kijárási tilalom volt, a gyárban is csak lézengtek az emberek. Aztán a munkástanács mégis erőre kapott, és felelős döntéseket hozott. Ideiglenesen megbízta az addigi igazgatót, Gróf Károlyt az igazgatói teendők ellátásával. Viszont nem voltak elégedettek a nemrégen jött főmérnök tevékenységével, el is küldték őt, és a gyár korábbi főkonstruktőrét hívták vissza főmérnöknek. Novemberben megjelent egy kormányrendelet, hogy a munkástanácsokat újra kell választani.

Abban bízott a Kádár kormány, hogy majd párttagok is bekerülnek munkástanácsokba, de ez a számításuk nem jött be. A mellékelt névsor mutatja az Aprítógépgyár Munkástanácsának összetételét, amely nem sokban különbözik a korábbi névsortól. Politikailag is tájékozódni szerettünk volna, ezért küldöttségünk felkereste a Nagybudapesti Központi Munkástanácsot, amely abban az időben Kádárékkal szemben árnyékkormányként működött és például országos sztrájk fenyegetéssel kikényszerített  bizonyos intézkedéseket. Elindult egy akció Szolnokon is Megyei Munkástanács megalakítására.

Mi is részt vettünk az alakuló gyűlésen, azonban a kezdeményezésnek nem  volt folytatása. Politikai téren egyre szűkültek a lehetőségek, így a munkástanács tevékenysége inkább szakmai területre korlátozódott. De sorsdöntő kérdések is napirendre kerültek. December 12-i rendkívüli ülés témája az Aprítógépgyár csatlakozási szándéka volt a Ganz tröszthöz. A tagok meghallgatták az előterjesztést, a szakvéleményt, és mérlegelve a csatlakozás előnyeit egyhangúlag a javaslat mellett foglaltak állást. Nyilvánvalóan az is motiválta a döntést, hogy az Aprítógépgyár 1951-ben a Ganz vagon és Gépgyár egy termékcsoportját vette át. A Ganz név belföldi és nemzetközi elismertsége is csábító volt. A politikai helyzet változása miatt a kérdés aztán lekerült a napirendről.

Persze a munkástanács nem csak ilyen sorsdöntő kérdéssel foglalkozott, hanem a termelés mellett érdekvédelmi, szociális kérdésekkel is. Decemberben a pufajkások garázdálkodása már fokozódott, de a gyárba nem mertek bejönni, mert tartottak a dolgozók együttes fellépésétől. 1957 elején a Kádár kormány még nem lépett fel általánosan a munkástanácsokkal szemben, de a helyzet egyre romlott. Februárban pedig egyre gyakoribbak lettek a pufajkások garázdálkodásai.

A rendőrség bevonásával február 6-án többünknél házkutatást tartottak, február 24-én pedig a mozi termében tartottak gyűlést, ahol tovább gerjesztették az „ellenforradalmárok” elleni hangulatot. Ilyen körülmények között nem volt értelme a munkástanács további fenntartásának. 1957 végén véget ért az Aprítógépgyári Munkástanács működése. Lezárult a nagy reményekkel és lelkesedéssel végzett munkás-önigazgatás. Mi akkor azt akartuk, amit az egész magyar társadalom: békét, félelem nélküli életet, függetlenséget, jólétet, és törvényes rendet Magyarországon. Sajnos ehelyett a megtorlás sötét időszaka következett, és tartott hosszú időn keresztül.

A következő hónapokban már megkezdődtek az őrizetbe vételek, elsősorban a Városi Forradalmi Bizottság tagjait tartóztatták le. Veréssel vegyes eljárás folyt ellenük. Potemkin Károlyt, aki a Városi Forradalmi Bizottság elnöke, és az Aprítógépgyári Munkástanácsnak is alelnöke volt, három évre ítélték. Nekem szerencsém volt, mert 1957 március 11-én betegállományba kerültem, és így kikerültem a figyelem első köréből.

Persze azért rólam sem feledkeztek meg, mert hosszabb kórházi kezelés, és műtét után 1958 májusában elküldtek az Aprítógépgyárból és hónapokig nem tudtam elhelyezkedni. A hatóságok nagyon sokáig foglalkoztak az 1956-os „eseményekkel” A Jászberényi Rendőrség – nyilván felsőbb utasításra – .1959 januárjában készített egy részletes beszámolót az Aprítógépgyári Munkástanácsról, név szerint megemlítve a tagokat és tevékenységüket. A vonatkozó dokumentum az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában tekinthető meg.

Visszagondolva a Munkástanács tevékenységére azt mondhatom, hogy a társakkal együtt gondosan és felelősségteljesen végeztük a munkánkat. Átnézve a mellékelt névsort szomorúan kell megállapítanom, hogy rajtam kívül már senki sincs az élők sorában. Mint afféle hírmondónak kötelességemnek tartottam, hogy ezzel az írással róluk is megemlékezzem.

Goda Zoltán

Fotó: Jászberény Anno

Latest posts by Munkatársunk (see all)

Munkatársunk

A jászberényi Jászkürt Újság és a BerényCafé újságírója.

Vélemény, hozzászólás?