56 Az Isten háta mögött  – Gyerekszemmel

Sokat olvashattunk már arról, hogy milyen volt a pesti srácok forradalma, arról is akadnak hírek, hogy hogyan zajlottak az események a vidéki nagy városokban, ahol sortüzek dördültek, de még arról is tudunk, hogy a kisebb településeken hogyan döntötték le a „dicső szovjetek” emlékműveit. Kevesebbet tudunk viszont arról, hogy a még eldugottabb helyeken, pl. egy településektől távoli tanyavilágban mi történt azokban a napokban. Egyáltalán mit tudtak az emberek a fővárosban történtekről?

Ne feledjük, hogy a magyarországi televíziós adás még csak egy évvel később indult, ezeken a helyeken még egy komolyabb rádió sem volt és napilapok sem nagyon jártak. Aki ismeri a Jászság térképét, az tudja, hogy a van egy jókora terület, amelyet a 31-es, 32-es út és a Jászalsószentgyörgyöt Jászladányon, Jászkiséren át Jászapátival összekötő alsóbbrendű út határol, melynek a belsejében nem volt műút. 1968-ban épült meg a Jászjákóhalmát Jásztelekkel összekötő út és csak az ezred végén regionális szeméttelep miatt kövezték ki a Jászapáti-Jászalsószentgyörgyi út egy szakaszát és az erről induló Jásztelki utat.

1956-ban ennek a hatalmas területnek a belsejét csak földutakkal lehetett megközelíteni, már amikor meg lehetett. Nagy része a jásztelki és a jászapáti határhoz tartozott, de ide lógott be a jászjákóhalmi határ legnagyobbik része is, melynek legtávolabbi pontja: a Szöghatár 12 k,-re volt volt a jákóhalmi templomtól. Nem volt ez néptelen terület, hiszen ekkoriban még rengeteg tanya volt erre mindegyik település határában, éltek és virultak a tanyasi iskolák – ebben a területben legalább öt volt belőlük.

Nos, ennek a területnek a közepén, a jákóhalmi-jásztelki-apáti Hármashatár (Szöghatár) közelében – oda mindössze néhányszáz méterre volt az a tanya, ahol én nevelkedtem 13 éves koromig. A jákóhalmi határ Varjas nevű határrészén a legutolsó tanya volt a miénk, a legközelebbi kövesút és egyben buszmegálló 5 km-re volt hozzánk – a mostani jászapáti tangazdaságnál ma is élő buszmegálló.

Ez tehát egy olyan terület volt, amely merőben különbözött a pesti flasztertől is, a berényi főtértől is, meg a jákóhalmi piactértől is. 1956-ban mindössze 7 és fél éves voltam, másodikos általános iskolás. Mire emlékeszem a forradalom eseményeiből? Már az év eleje sem gond nélkül indult: szénszünet volt az iskolában, így a rendes téli szünet tovább tartott. Hogy ne legyen nagyobb lemaradásunk, tihanyi tanító bácsi néha összehívott bennünket az iskola szolgálati lakás részébe, hogy gyakoroljunk egy kicsit. Ekkor még elsősek voltunk. Emlékszem arra is, hogy ekkor – januárban – volt a dunaharaszti földrengés, mely nálunk is rendesen érezhető volt.

Mivel a 4 alsó- és 4 felső osztály osztatlan iskolába járt, így ez Varjason úgy működött, hogy a felsősök délelőtt, az alsósok pedig délután mentek iskolába. Így volt ez 1956. október 24-én – szerdán – is, amikor délelőtt otthon voltam. Ott bóklásztam a tanya körül, amikor anyám izgatottan sietett ki a tanya mögött szántó apámhoz: „Azt mondja a rádió, hogy Pesten emberölés, gyilkosság, …meg ilyesmik vannak.” Apám megállította az ökröket aztán bejött ő is a házba, mármint a szobába, ahogy azt tanyasiasán mondtuk. Valóban a rádióban mindenféle összefüggéstelen szövegek hangzottak el, néha szövegek, máskor utcai zaj, aztán meg zene. (Azóta tudom, hogy ezek a szövegek 24-én voltak, a zene pedig Beethoven Egmont-nyitánya, mely annyira jellemző zene volt ezekben a napokban, hogy mindenki felismerte, még az is, aki korábban nem foglalkozott komolyzenével.) Szüleimnek szokatlan volt ez a rádiós program ezen a ködös októberi délelőttön, hiszen nem voltak ilyesmihez hozzászokva. No de a földet művelni kellett, apám visszatért az ökrökhöz és szántott tovább, anyám meg főzött.

Mi egyébként – tanyasi viszonylatban – a felvilágosultabb családokhoz tartoztunk. Azon a nyáron vettünk világvevő rádiót, megvettük hetente a Ludas Matyit, a Szabad Földet, néha más újságot is. Az volt a szlogen, hogy „tanuljon a gyerek, mert úgysem lesz már föld, legalább vigye valamire. „

Híre ment persze gyorsan, hogy valami történik az országban. A környéken senkinek nem volt világvevő rádiója, jöttek hát hozzánk a szomszédok, hegyezték a fülüket – hallgatván a Szabad Európát, amit egyébként annyira zavartak, hogy nem sok mindent lehetett érteni belőle. Ki erről, ki arról tapasztotta a fülét a rádióra, hogy jönnek-e már az amerikaiak? Az eredményt persze azóta már tudjuk: nem volt azoknak eszük ágában sem jönni, – szépen kiegyeztek a szovjetekkel a hátunk mögött. Mindenesetre mozgalmassá váltak nálunk az esték akkoriban. Félni nem kellett, hiszen ismerték egymást a tanyasiak. Nem kellett attól tartani, hogy valaki besúg, hiszen mindenki egyformán utálta a komcsikat.

Számomra különösen érdekes volt, hogy repülőről különböző röplapokat dobáltak, amiknek ugyan a tartalma nem nagyon érdekelt, de mivel érdekes tipográfiai megoldásai voltak, én elkezdtem ezeket másolgatni. Amíg apámék meg nem látták, mert akkor gyorsan elvették tőlem. A repülőről egyébként sztaniolcsíkokat is szórtak, ami állítólag a radar megzavarását szolgálta, mindenesetre ezeket is gyűjtöttük. A tőlünk néhány száz méterre lévő jásztelki dűlőúton tankokat is láttunk Jászberény irányába haladni. Ez lehet már november volt.

Apám közben bent járt a faluban, aztán értesült az ottani eseményekről – a szovjet emlékmű ledöntéséről – és azzal a hírrel jött haza, hogy „azt mondták a faluban, hogy minden házra ki kell tenni a nemzeti szín zászlót!” anyám lenyisszantott valamilyen fehér anyagból egy zászlónyi méretet, melyet aztán én gombfestékkel trikolórrá alakítottam, melyet utána kitűztünk az udvarajtóra. Azt hiszem nem véletlen, hogy nem maradt fenn ez az örökbecsű relikvia, mint ahogy az is szerencsénk lehetett, hogy november körül a kutya sem járt már arra a tanyavilág végében. Ismerve a későbbi eseményeket, valószínű, hogy nem lettünk volna megdicsérve.

A faluban zajló eseményeket, illetve a forradalom alatti közhangulatot jól példázza, hogy egyik tanyai földszomszédunk – Terjéki János – 57 tavaszán, mikor már jött ki a faluból a földjére dolgozni, elmesélte „Egy este, már jó későn volt, éktelenül dörömböltek az ablakon. Nem mertem kimenni, mert nem lehetett tudni, hogy ki az és mi a szándéka. Felmentem a padlásra és kidugtam a fejem a fűrfalon lévő lyukon. Láttam, hogy Selyem Ila (az egyik szomszédasszony). Akkor már bátor voltam, odaszóltam: Ki az? – Én – aszongya! – De ki az az én? – Akkor aztán már forgatta a fejét mindenfelé: Te vagy az János? Hát hunnan beszélsz? Elnevettem magam, mindakketten megijedtünk a másiktól, pedig csak azért jött, hogy majd vállalom-e a földjének a megmunkálását.”

Aztán hallottuk Kádár beszédét a Forradalmi Munkás-paraszt kormány meglakulásáról, a rádió adásai is visszatértek a régi medrükbe. 1957 elején ismét megjelent a Ludas matyi, némi késéssel és vékonyabb formában a Kincses Kalendárium is. Arra is emlékeszem, hogy valamikor 57 elején Dobi István, az Elnöki Tanács közismerten alkoholista elnöke Jászapátin tartott naggyűlést, amire apámmal bebicikliztünk. Járták akkor az országot, hogy terjesszék az új tudnivalókat, amik csak módjával voltak elviselhetőbbek a régieknél. Visszatért minden lassan a régi kerékvágásba. Voltak könnyítések: megszűnt a beszolgáltatás, meg hasonlók. A tanyasiak pedig a múlt eseményeit ismerősök bölcsességével mondták, hogy „ meglátjátok: egyszer még Nagy Imrének lesz igaza!”

Honnét tudhattam volna én még akkor, hogy 1991-ben falum polármestereként én állíttathatok emléktáblát a forradalomnak, most meg a Nagy Imre Társaság tagjaként írom meg emlékezetemet.

Fodor István Ferenc – Örökségünk 2018.

 

 

Latest posts by Munkatársunk (see all)

Munkatársunk

A jászberényi Jászkürt Újság és a BerényCafé újságírója.

Vélemény, hozzászólás?