Emlékeim a forradalomról

A kezdet. Mielőtt október 23-ra rátérnék, szeretném képbe helyezni az olvasót, hogy egy hatodik osztályos, 11 éves gyerek visszaemlékezéseiről van szó.

1956 nyara ugyanolyan felhőtlenül telt, mint minden nyaram, hiszen a nagymamámnál, Jászapátin nyaraltam. A teljes szünidőt itt töltöttük a húgommal. Mivel a húgom még nem volt iskolás, ő ősszel is a nagymamámnál maradt és úgy volt, hogy karácsonyra fog Budapestre feljönni.

Emlékeim szerint bennünket, a hasonló korú gyerekeket az iskola és az iskolával kapcsolatos feladatok kötöttek le, csak azt figyeltem meg, legalábbis a szüleimen, hogy sokkal izgatottabban és várakozással fordultak a bizonyos események felé, amit nem teljesen értettem. Gondolok itt a Petőfi Körben zajló politikai eseményekre, Rajk László temetésére. Az egészből csak az csapódott le rám, hogy milyen lelkesedés lett úrrá a szüleimen és milyen optimistán tekintettek a jövő felé.

Október 23-án délutános iskolás voltam. Tudni kell, hogy akkor az általános iskolában egyik héten délelőtt, másik héten délután volt a tanítás. A Rottenbiller utcai általános iskolába jártam, akkor voltam hatodik osztályos tanuló. Az tűnt fel, hogy a tanárok is eléggé feszültek voltak és tanítási idő vége előtt egy órával elengedtek bennünket. Hogy miért, azt nem magyarázták el nekünk.

Mi a Dózsa György út 80-ban laktunk – akkori nevén Sztálin tér – majdnem szemben a Sztálin szoborral. Gyalog jártam iskolába. A Damjanich utcán mentem végig, ha haza akartam érni. Ami itt szintén feltűnő volt a számomra, hogy nagyon sok emberrel találkoztam, akik ugyanúgy a tér felé tartottak, mint én. Sok fiatallal, felnőttel együtt gyalogoltam, akik izgatottan beszéltek és nagyon jókedvűek voltak.

Mikor hazaértem – a 4. emeleten laktunk – és kimentem a lakásunk erkélyére, mely a térre nézett, hatalmas tömeget láttam gyülekezni. Ez olyan öt-hat óra magasságában volt. Ekkor már enyhén sötétedni kezdett. Közben hazaért az édesapám. Anyám már otthon volt. Izgatottan tárgyalták, hogy nagy tüntetés van kialakulóban Budapesten. Már a Bem-szobornál egyetemistákkal együtt hatalmas tömeg gyűlt össze és azok részben átvonulnak ide a Sztálin szoborhoz.

Estére a tömeg létszáma becslések szerint 100-150 ezer emberre tehető. Ezt az ember későbbiekben a sajtóból tudta meg. Számomra mindenesetre nagyon nagy tömegnek tűnt. Amit ritkán lehetett hallani, az a Himnusz és a Szózat gyakori eléneklése és a Szózat szavalása volt. Akkora már besötétedett és a szüleimmel együtt lementünk a térre. A szobor talpazatától kb. tíz méterre álltunk meg, ahol meghatódott emberek vettek körül. Több – apám szerint – híres ember volt ott, egyetemi tanárok, művészek pl. Sinkovits Imre, akivel többször elszavalták a Himnuszt és a nemzeti dalt.

A legtöbb ember – így utólag visszaemlékezve is – munkásruhába volt öltözve, ami egyértelműsítette, hogy a munkahelyükről jöttek a térre. Mint minden ilyen megmozduláson, itt is voltak hangadók, akik kitalálták, hogy döntsük le Sztálin szobrát. Szereztek egy drótkötelet és először kézi erővel próbálták a szobrot ledönteni, ami természetesen nem sikerült. Akkor előállt egy ember, aki elmondta, hogy ő itt volt a szobor felállításánál, és hogy így nem lehet ledönteni a szobrot, mert mind a két csizma szárában egy-egy vasmerevítő van. Csak úgy lehet ledönteni, ha azt a merevítőt átvágják.

Mivel a Dózsa György úthoz elég közel volt az Óbudai hajógyár, onnan jött egy lángvágós autó és egy darus kocsi. Akkor újra felmásztak a szoborhoz és a csizmamagasságában körbevágták lángvágóval a szobrot, majd a darus kocsival, drótkötelekkel este 10 óra magasságában a himnusz  és a szózat éneklése közben sikerült a szobrot eltávolítani úgy, hogy a csizma a szobor talapzatán maradt. És akkor jött a hír, hogy fegyveres harc bontakozott ki a Rádiónál, lövik a magyar fiatalokat. A tömeg nagy része elindult a Rádió irányába úgy, hogy a fogták a drótkötelet és a szobrot magukkal húzták végig a téren, a Thököly úton, végig a Baross téren, Rákóczi úton és az EMKE kereszteződésnél mintha keresztre feszítették volna, a kereszteződésben hagyták.

És a forradalom ideje alatt részben keresztre feszített szobornál, részben pedig a csizmaszár körül zarándoklat alakult ki. Mindenki fűrésszel felszerelve jelent meg és emléket kívántak maguknak a szoborból illetve annak maradékából. Így utólag az oroszok erősen a szívükre vették a szobor ledöntését, és amikor november 4-én bevonultak Budapestre, akkor két harckocsi beállt a szobor helyének két oldalára és végiglőtték a lakóépületeket a legfelső szinttől egészen a 3. emeletekig. Így kapott találatot november 4-én a mi lakásunk is.

A Rádiónál október 24-re elcsendesedett a harc, viszont itt-ott komoly lövöldözést lehetett hallani és  a rá következő napra nagy tüntetés volt szerveződőben a parlament elé. Akkor már Nagy Imre kezében volt a hatalom és elhatároztuk anyámmal, – aki sokkal vehemensebb volt, mint szegény jó apám – , hogy kimegyünk rá. Apám, a két világháborút megjárt ember nagyon nagy félelmekkel tekintett a jövő elé és ezt meg is fogalmazta, emiatt anyámmal többször feszült helyzetbe is kerültek.

Tehát édesanyámmal elindultunk gyalog, hiszen közlekedés nem volt, megnézni a várost. Mivel a tüntető tömeg az Asotriánál gyülekezett és onnan indult a Parlament felé, mi is arrafelé tartottunk, de nem értünk el az Astoriáig, mert közben a Rákóczi úton elég komoly tűzharcba kerültünk. Emiatt kénytelenek voltunk visszafordulni. Talán a sors akarta ezt, mert akkor történt, hogy a Kossuth téren tüntető tömegbe belelövettek a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről és több mint százan haltak meg.

Mikor a harcok elültek, hiszen a behívott orosz csapatokat kivonták Budapestről, akkor az apámmal együtt mentünk végig a városon. Apám azt mondta, hogy így Budapest még az ostrom alatt sem nézett ki, mint ahogy most kinéz az Üllői út és a nagykörút egy része. És valóban borzalmas nyomait lehetett látni az összecsapásoknak, ahol számtalan holttest feküdt az utcán. Némelyiket már mésszel leöntötték, némelyek még fedetlenül voltak.

A Rákóczi téren egy orosz légvédelmi üteg volt kilőve, 6-7 fiatal orosz katona feküdt az ágyú körül. Nem messze egy páncélautó állt, melyet a forradalmárok lőttek ki, szintén halottakkal megrakva. Nekem, a fiatal fiúnak megrázó élmény volt, mint ahogy megrázó élmény volt az is, az a szeretet, amivel az elesett forradalmárokat vette körül a tömeg. Ahol lehetett sírokat ástak és az elesett szabadságharcosokat oda temették. Sok volt közöttük a nálam nem sokkal idősebb fiatal. Borzalmas állapotokat láttam a Corvin köz környékén és az Üllői út teljes hosszában. Mindenütt orosz és magyar halottak bizonyították, milyen súlyos harcokban született meg a forradalom győzelme. Én tanúsíthatom, hogy valóban vérrel szereztük meg – bár rövid időre – a szabadságunkat.

 Magyar Levente – Örökségünk 2018