Helyére tett emberi nagyság

Ócsai Antal főorvos Görgey Artúr hadvezér önéletírásaiból készült előadóestje dramaturgért kiált, rendező sem látta, az előadó a színészmesterséget sem tanulta, sőt, eleddig színpadon szerzett tapasztalatokkal sem rendelkezett, a Főnix Műhelyben Komiszkenyér címmel bemutatott előadása mégis a szó legnemesebb értelmében felmutatta mindazt, ami a színházművészet lényege. Kivételes hitelességű és rendkívül fontos előadás.

Hiteles előadás elsősorban azért, mert Ócsai Antal színpadi jelenlétén keresztül tanítani lenne érdemes a színházművészetnek azt a talán legfontosabb ismertetőjegyét, amelyen keresztül nyilvánvalóvá tehető, milyen is az, amikor a színész nem a saját dicsőségére és nem a saját játékszenvedélyének kiélése miatt megy fel a színpadra.

A színészt éppen az különbözteti meg a magamutogató pojácától, hogy ő saját testét és lelkét mélységeiben nyitja meg, hogy ebben az őszinte és teljes kitárulkozásban a fölötte álló szellem, jelen esetben Görgey szellemisége megnyilvánulhasson.

Ócsai sem tesz mást, mint másfél órán keresztül helyváltoztatás nélkül, székén ülve, néha fel-felállva a színészi eszköztárat kerülve pusztán csak engedi, hogy Görgey önéletírásában rögzített szavai elhagyják a torkát. Szép, tiszta beszéde nélkülözi a dallamokkal kísért érzelmi hatásokat, és a logikai összefüggések megértése érdekében kizárólag a szöveg hangsúlyaival törődik. Megszólalása így hasonlatos azokhoz a jósokhoz vagy sámánokhoz, akik ihletett megszólalásaikban közvetlenül az istenek szavait ejtik ki. Ócsai Antal különösen a próbán volt ilyen intenzíven ihletett állapotban. Tekintete pedig professzionális színészeket megszégyenítő módon folyamatosan élő. Szeme – ami a színészi munka legfontosabb eleme – az első pillanattól kezdve az utolsóig folyamatosan látszik. Folyamatosan közönsége felé tekint, de mi, akik a közönség soraiban ülünk, láthatjuk, hogy ő nem közönségét látja, hanem valami mást, valami sokkal messzebb levőt. Tapasztalhatjuk, hogy kiejtett szavai és tekintete nem megidézi Görgeyt, hanem kifejezetten ő maga van jelen velünk.

Fontos előadásnak pedig azért nevezem, mert abba az utóbbi években egyre erőteljesebben érvényesülő sorba illeszkedik, amely a magyar történelmet és értékrendet a magyar igazság szerint ítéli meg. Görgey az 1848-49-es szabadságharc egyik legtehetségesebb hadvezére volt, akit a világosi fegyverletétel után a bűnbak szerepére kárhoztattak. Élete nagy részét azon igaztalan váddal kellett leélje, hogy elárulta a magyar szabadság ügyét, de ennél is fájdalmasabb lehetett számára, hogy a nemtelen támadásokat gyakran éppen 1848 hőseitől szenvedte el. Lelki sebei sokkal inkább fájtak, mint az ellenségtől kapott súlyos seb. Hiába verte vissza néhány hónapos hadjárat után az osztrák seregeket odáig, ahová valók, vagyis a Lajta folyón túlra, még magyar történelemkönyveinkben is idegen érdekek szerinti rágalmak alapján került értékelésre. Önéletírásából pedig egyértelműen látszik többek között az is, hogy másként cselekedett volna, ha utolsó találkozásuk során Kossuth a valódi hadi helyzetről tájékoztatta volna. Ekkor pedig a világosi fegyverletétel és ennek következtében az október 6-i vérengzés is elkerülhető lehetett volna. A kényszerhelyzetben azonban már nem maradt más választása, csak annyi, hogy ne az osztrákoknak adja meg magát, hanem azoknak az orosz csapatoknak, amelyek szerinte azért avatkoztak be a harcokba akkor, amikor az osztrákok már végképp vesztésre álltak, mert az osztrákok hamis információkkal látták el a cárt. Hősi halálra, kivégzésre számított, ám amnesztiát kapott. Az igaztalan vádak közepette is hazafias kötelességének érezte életben maradni, hiszen az igazság csak ebben az esetben derülhet ki. Mi magyarok hősi halottakból nagyhatalom lettünk, ám a mi hősi feladatunk nem a halál, hanem éppenséggel a győzelem, amihez természetszerűleg életben kell maradni. Görgey 98 évesen bekövetkezett halálakor, 4 évvel Trianon előtt még nem tudhatta, hogy idegen hatalmak hamarosan nyolc részre szakítják azt az országot, amelyért 31 évesen súlyos fejsérülést szenvedve saját testét és lelkét adta. Január 30-án lenne 200 éves.

Magam pedig művészeti vezetőként büszke vagyok arra, hogy ez az előadás színházunkban megfoganhatott. Ez az esemény számomra azt jelzi, hogy 30 éves viszontagságos jászberényi ténykedésem után a fokozatosan nagykorúvá érett közönség szeme láttára lehetőségem van végre elkezdeni beteljesíteni Istentől elrendelt és az Ő színe előtt vállalt legjelentősebb életfeladataim egyikét.

Szerző: Várszegi Tibor

Latest posts by Olvasónk (see all)

Vélemény, hozzászólás?