Egy fogság emlékei

November 23-án a Nagy Imre Társaság Emlékezés a snagovi évekre címmel megrendezett eseményén három, 1956-os forradalmár gyermekének emlékeit élhettük át a könyvtár kamaratermében.

Ahány emlék, annyiféle nézőpont és történelem létezik a világon, melyek egy egésszé összegyúrva sem tennék ki a teljes, átfogó képet egy-egy múltbéli, több ezer életet meghatározó eseményről. Ez történt a snagovi fogságot felidéző megindító beszélgetésen is, melyen Donáth László evangélikus lelkész, Vásárhelyi Mária szociológus és Szilágyi Julianna pszichiáter vettek részt, akik mind máshogy, más érzéseket felmutatva emlékeztek meg a szörnyű eseményekről. Letartóztatások, elhurcolás, deportálás, fogság, elszigeteltség, rejtőzködés, lehallgatások és félelem.

Bár még csak kisgyermekek voltak, ezek a hangsúlyos részletek egyikőjük történetéből sem hiányoztak. A szemünk előtt elevenedtek meg a történelem részletei, melyeken keresztül a három édesapa egyszerű árulóból a népi demokrácia ellenségévé vált. Snagov egy közel hatezer lélekszámú város Bukaresttől északra. A magyar történelembe mégsem mint tóparti üdülővároska került be, hanem mint az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeinek egyik színtere, a Romániába hurcolt Nagy Imre-csoport rabhelye.

Kádár János hatalomátvétele, a forradalmárok sorsa, a megtorlás és a szocialista rendszer kiépülésének története ma már szinte senkinek sem ismeretlen, mégis, a fogság részleteit egészen napjainkig homály fedte. Ennek oka – mint azt a meghívott vendégek is elmondták – hogy a snagovi kényszertartózkodás dokumentumai a forradalom 50. évfordulójáig magyar nyelven nem voltak olvashatók. A fogságról első körben a titkosszolgálati vallatók jegyzőkönyveiből értesülhetünk, illetve baráti levelekből, fennmaradt jegyzetekből, melyeket természetesen a hatóságok elolvastak, ellenőriztek és dokumentáltak.

Ezek az írások bizonyítékul szolgálnak a Nagy Imre-csoport forradalmi erőfeszítéseiről, a foglyok által átélt erőszakról, az elkerülhetetlenbe való beletörődésről. Mégis, ahogy a három meghívott vendéget hallgattuk, egy egészen másféle látásmódot élhettünk át. Méghozzá a gyermeki emlékezés látásmódját, mely – amit csak lehet – megszűr, és csupán a legrejtettebb pillanatokban engedi át a borzalmakat. Éppen úgy, mint ahogy azt Szilágyi Julianna egyik gyerekkori emléke is mutatja, melyben a Godzilla című film vetítése közben tör fel a kislányból minden félelem, melyet korábban eltompítottak a gondosan berendezett hétköznapok. A filmet azóta sem nézte meg, ahogy nem szívesen utazik olyan helyre sem, ahol már elfogynak a magyar feliratú táblák, mint ahogy elfogytak akkor, 1956-ban is, amikor a lefüggönyözött buszok elhagyták az ország határát.

Az édesapáktól leválasztott anyák mindennek ellenére igyekeztek a leghétköznapibb életet megteremteni a gyerekeknek, akik így nem érezték, hogy fogságban vagy veszélyben vannak. Iskolát létesítettek, tanultak, sétáltak, élték a mindennapok ritmusát, már amennyire ezt engedték a mikrofonnal beépített huzatos faházak, ahová semmilyen üzenet nem jutott el a távol lévő családtagoktól. A Romsics Ignác ’56-ot feldolgozó könyvébe is bekerült csoportkép történetét Donáth László kalauzolásával ismerhettük meg. A családokat – köztük a három gyermeket – megörökítő képet a lelkész Haraszti Iréntől, egy patikus család leánygyermekétől kapta, akinek családját szintén meghurcolták és megölték. Donáth László éppen az ilyen és hasonló tragikus események miatt érez hálát azokért, akik a bennünk élő múlt közvetítését vállalják olyanok helyett, akik ezt már nem tehetik meg. Míg a fekete fehér fotón keresztül az elmúlt eseményeibe csöppentünk, addig Vásárhelyi Mária szociológus éppen azon munkálkodik a jelenben, hogy a fennmaradt interjúk, levelek és írások segítségével rekonstruálni tudja az elfeledett foglyok és az ismeretlen hősök neveit. Fontos, hogy a jövő megismerje, és ezáltal megbecsülhesse a Nagy Imre-per áldozatait akkor is, ha a politika ezt sokszor nem veszi figyelembe. Ugyan az 1958-as hazatéréssel a legtöbbeknek véget ért a fogság, az átélt traumák mindig ott maradnak, leülepedve a lélek alján, bármennyi emléket is szitáljanak meg az évek.

Kazsimér Nóra

Kazsimér Nóra

A jászberényi Jászkürt Újság és a BerényCafé újságírója.

Vélemény, hozzászólás?