A hivatása az élete

Az Emberi Erőforrás Minisztérium július elsején dr. Bíró Attilának, a Jászberényi Szent Erzsébet Kórház Traumatológiai Osztálya osztályvezető főorvosának, az egészségügyi ellátás érdekében kifejtett kiemelkedő szakmai tevékenysége elismeréseként a Pro Sanitate díjat adományozta. A kitüntetettet hivatásáról, életútjáról kérdeztük.

A sebészeti és a traumatológiai osztály a sebészeti tömb második emeletén nyerte el mai, állandó helyét. A folyosó egyik oldala sebészet, a másik a traumatológia. Az oldalsó folyosó zsúfoltságáról a traumatológiai osztály betegei „tehetnek”. Bár a földszinten is van rendelés, itt, a második emeleten még hétvégén is várakozó betegekkel találkozhatunk. Pörög az élet, sérülünk, jövünk segítséget kérni. Az interjú címét onnan eredeztethetjük, hogy ez volt a főorvos munkatársaitól hallott leggyakoribb megfogalmazás: a hivatása az élete.

A fentiek ismeretében az interjú időpontját rugalmasan jelöltük meg, gondolván, hogy a hosszú ügyelet után is lehet még sürgős eset, ami miatt várni kell. Így is történt, ezért rövid ideig a főorvosi szobában várakoztunk az interjú kezdetére. Nem illik nagyon körültekintgeni másnak az otthonában – és mi mást lehet mondani egy hivatalos helyiségről, ha ennyi időt tölt el benne a lakója –, de csukott szemmel csak nem ülhet az ember fia. A rend, a tisztaság, a precizitás mellett óhatatlanul feltűnt, hogy Egyiptom és a halak szerelmese lehet Bíró Attila. A kezdetekről kérdeztük, többnyire kronológiai sorrendben a főorvost.

Milyen volt az indíttatása gyerekkorában családilag és helyrajzilag?
Marosvásárhelyen élt a családunk, édesapám röntgen szakorvosként, édesanyám pedig hematológusként praktizált. Aztán Csíkszeredára költöztünk, már ott érettségiztem, de az egyetemre visszatértem Marosvásárhelyre. A szüleim napjainkban Kézdivásárhelyen töltik nyugdíjas éveiket.

Milyen nyelven folyt az oktatás az egyetemen?
Magyarul tanultunk, sőt, magyarországi tankönyvekből sajátítottuk el a sebészet és a belgyógyászat tudományát. Néhány professzorunk már akkor megmondta, jobb lesz, ha az orvosi szakkifejezéseket anyanyelvünkön sajátítjuk el, mert valószínűleg Magyarországon fogunk praktizálni. Ezt mi, hallgatók annyira nem láttuk át, de tény, hogy 1990 októberében államvizsgáztam, és novemberben már Magyarországon dolgoztam.

Kanyarodjunk vissza a gyerekkora elejéhez. Orvos szülők mellett talán naív a kérdés, hogy nem akart-e inkább tűzoltó, katona lenni?
Egészen kicsi koromban pilóta szerettem volna lenni. Ma már nem tudom felidézni, hogy ez a vágyam mikor és hogyan múlt el. Arra emlékszem, hogy nyolcadikos koromban már tudtam, hogy orvos leszek. Az iskolában a fakultációk közül a biológia, kémia osztályt választottam, ahol nagyon céltudatosan és szakszerűen, töményen tanították ezeket a tárgyakat.

Mikor dőlt el, hogy sebész lesz?
Negyedéves orvos-egyetemista voltam, amikor a baleseti sebészeten gyakorlati órán betekinthettem az ott folyó munkába. A szűkebb családban volt már sebész, édesapám testvére és egy unokabátyám, ám úgy döntöttem, hogy végtagbaleseti sebész leszek.

Egy pillanatra akasszuk meg az időrendi sorrendet némi ismeretterjesztés kedvéért. Mi a különbség a sebész és a baleseti sebész kötött?
A professzoraink meghatározása szerint minden agresszív külső behatással létrejött sebesülés a traumatológiára tartozik. Határterületek vannak a sebészet és a baleseti sebészet között – keskenyebbek, mint itt, az osztályaink közötti folyosó. Világszerte más-más a gyakorlat, legtöbb helyen a kéz sérüléseivel a baleseti sebész, az alkarral pedig már az általános sebész foglalkozik. Itt, nálunk a mellkasi vagy hasi szúrt sérüléseket is a trauma látja el, azzal a feltétellel, hogy legyen a traumatológusnak sebész szakvizsgája.

Ugorjunk vissza az időben a ’90-es évekig! Hogyan került Jászberénybe?
A szüleim igen jó viszonyt ápoltak Figus tanár úrral. A nagy távolság ellenére rendszeresen találkoztak, többször meglátogattuk őt Jászberényben. Így nem volt számomra ismeretlen a város. Jakus Zoltán, az akkori kórházigazgató pedig olyan fejlesztési terveket, perspektívát vázolt fel, amivel azonosulni tudtam. Így 1991. február 8-án aláírtam a szerződésemet, és azóta is itt dolgozom. Segédorvosként kezdtem az első négy évben, aztán megszereztem előbb a sebész szakorvosi, majd a trauma szakorvosi képesítést. 1995-től szakorvosként dolgoztam, következő évben megalakult a baleseti sebészeti osztály, amelynek sokáig helyettes vezetője voltam, mígnem 2015. november 15-én osztályvezető főorvos lettem. Emlékezetes volt számomra 2001. március 15-e, amikor főorvosi kinevezésemet elnyertem.

Ha az emlékezetesnél tartunk, fel tudja-e idézni az első jászberényi műtétjét, illetve valamelyik szakmailag nagy kihívást jelentő esetét?
Mint említettem, februárban érkeztem, és májusban Máthé Lajos főorvos – akinek a szakmai irányítása alatt tettem meg első itteni lépéseimet –, felhívott, hogy jöjjek be a kórházba, van egy meglepetése. Ekkor végeztem az első vakbélműtétemet Máthé főorvos asszisztálásával. Emlékezetes esetek sajnos vannak, legutóbb áprilisban történt csúnya baleset a Jászságban. Jászágónál frontálisan ütközött két autó, sajnos halálos sérült is volt, de a két, nagyon súlyos, sorozatbordatöréssel, légmellel, rekeszizom- és májsérüléssel, tüdőzúzódással beszállított hasi és mellkasi sérültet sikerült megmenteni, és azóta is jól vannak.

Az interjúkészítés időszakában megerősödött az a felületes benyomásunk, hogy ezen az osztályon valóban mindig sokan vannak. Vasárnap reggel egy adácsi lábsérült beszélgetett kedélyesen Jehova tanújával, türelmesen megvárták a három érkező gyerek kezelését. Mennyi volt eddig a legnagyobb esetszám, amivel találkozott?
Egy alkalommal éjféltől reggel nyolc óráig 15 esetet láttunk el. Mindig történik valami az emberekkel munka közben, a háztartásban. Elég gyakoriak az elektromos flexxel fát vágók sérülései – ami elkerülhető is lenne –, de a többség az idős korban elesők, combnyaktörést, koponyatörést elszenvedők közül kerül ki. Azt mondják a mi praxisunkra, betegeinkre, hogy úgy jön, mintha menne. Ez a plasztikus megnevezés kicsit kibontva jellemzi a hivatásunkat. Talán ennek is köszönhető, hogy pályafutásom alatt az eredeti elképzelésemhez képest nagy csalódás nem ért, sőt, elmondhatom, hogy ha újra kezdeném, akkor is ezt a szakterületet választanám.

Már több mint negyedszázada gyakorolja nálunk a hivatását. Hogy látja, mennyit változott ez idő alatt az orvostudomány?
Nagyon látványos a mi szakterületünkön is fejlődés. Szerencsére a kórház menedzsmentje segítőkész az új, nagyon modern eszközök beszerzésében. Ezeknek a hatása a műtéti technikára és a gyógyulás lecsökkenő idejére rendkívül kedvező. Például az új szegezési és csavarozási technikával még a combnyaktörés esetén is kisebb vágást alkalmazhatunk, teljes feltárás nélkül dolgozhatunk. A kisebb méretű beavatkozás és seb jóval gyorsabban gyógyul, fiatalabb betegek másnap már elkezdhetik a mozgatást, mozgást. Az új technológiák persze lehetőséget teremtenek, de csak a beteg segítőkészségével és akaratával együtt eredményeznek szinte varázslatosan gyors gyógyulást.

Munkatársaival évtizedek óta együtt dolgozik. Ez többnek tűnik, mint sima szerencse…
Ezt hívják csapatmunkának. A miniszteri dicséret Balogh Zoltán úrtól nemcsak nekem szól, úgy gondolom, ezt az egész osztály kapta. Kis létszámú az osztályunk, így mindenkinek oda kell tenni a tudását, a vezető nővértől a kötöző nővéreken át a tisztaságot biztosító kollégákig. Ezen az osztályon tisztaság, rend, fegyelem van, jellemzően nincs hangos szó. Ez a háttér. Már anno, a pályázatomban megfogalmaztam, hogy évente legalább kétszer csapatépítő tréninget tartunk. Jártunk már Kehidakustány híres fürdőjében, és a Patkó-tónál is többször találkoztunk, legutóbb bő egy hete. Itt, a kórházban az esti műszak elején együtt szoktunk vacsorázni, tiszteljük, megbecsüljük egymást.

Így, az interjú vége felé a pihenésig is eljutottunk. A szobája Egyiptomról és a halak szeretetéről árulkodik. Jól látjuk?
A pecázás 1994 óta a hobbim. Akkor bokatöréssel kényszerpihenőn voltam otthon, és egy ismerősöm elvitt pecázni. Versenyszerűen azóta se foglalkoznék a halfogással, a felszerelésemet is Tóth Laci barátom szereli össze, javítja meg. Azt mindenesetre nem bízom a véletlenre, hogy fogunk-e valamit. A Patkó-tóba tavaly 5-6 mázsa, 6-7 kilós pontyot telepítettünk. Magyar halakat telepítünk, természetesen van ott harcsa is. Igazából nem szenvedélyes horgász vagyok, inkább kiengedem a gőzt, a feszültséget a természetben. Egyiptomot pedig tíz éve ismertem meg: csodálatos környezetben kiváló szálloda. Azóta is mindig oda térünk vissza. Szavakkal alig kifejezhető, hogy 8-10 kilométerre a tengerben van egy sekély lagúna, ahol térdig érő tengerben csodás látvány tárul elénk, ez már-már amolyan felszíni búvárkodás. Szomorú, hogy egy évtized alatt a felelőtlen turisták miatt a korallok fele gyakorlatilag eltűnt. Figyelmeztető jel ez arra, hogy a környezetünket fokozottan óvni kell.

Vélemény, hozzászólás?