Örökké tart Uram a te irgalmad

Kladiva Imre főtisztelendő úr ismert és elismert személyisége Jászapáti és a Jászság közéletének. Munkásságáról, közösségi szolgálatáról tisztelettel és nagyrabecsüléssel nyilatkozik hívő és nem hívő egyaránt. Az idegent nehezen befogadó jászok között maga is jásszá lett: 2011-ben ő kapta a huszadik alkalommal kiírt Jászságért Díjat. Az interjú készítés hetében hétfőn Miskolcon, kedden Egerben, szerdán Vácott (is) volt elfoglaltsága, így maradt a csütörtöki közös találkozás. Lendületét tapasztalva szinte hihetetlen, hogy június 19-én aranymiséjét tarthatta. Életéről, indítatásáról, iskoláiról, a papi hivatásról kérdeztük többek között, de minduntalan betolakodott a történelem és a futball is.

Besenyőtelek, ahol született, kis település. Mai fejjel hogyan látja akkori magukat, családjukat?

1942-ben, július 11-én születtem, ami akkor még Elek nap volt, így az lett a második keresztnevem. Földműves, kisbirtokos családban nőttem fel a húgommal. Megtapasztalhattuk a dolgos falusi élet teljes tisztaságát és keménységét, és nem utolsó sorban természetközeliségét. 40 holdon, két lóval, két tehénnel dolgozott apám, aki a Don-kanyarból gyalogosan tért haza, ellentétben egyik testvérével, aki ott maradt. Édesapám és édesanyám családjában is 3-3 gyerek született, próbáltak túllépni a háború borzalmain, szántottak-vetettek, megtermeltek mindent a krumplitól a kenyérgabonáig. Szép lassan a szüleim is rendezték a gazdaságot, összeszedték magukat.

A történelmet ismerve, kulák családként nem tarthatott sokáig ez a nyugalom.

Egész pontosan 1952. június 27-ig tartott. Este hat fegyveres érkezett egy teherautóval hozzánk, akik minket gyerekeket betereltek az udvarra. A szüleinket keresték, és nem hitték, hogy dinnyét kapálnak kint a határban. Azonban megérkeztek, majd együtt hallottuk a verdiktet, hogy kitelepítenek a Hortobágyra, és a szobából annyit vihetünk magunkkal, amit egy fordulóval tudunk. Mivel sem élelem, de még a cipőm sem a szobában volt, így anélkül kerültünk a Borsós tanyára, ahonnan a tulajdonost ugyancsak kitelepítették. Két család, emeletes ágyakkal egy szobában, de mégse birkahodályban éltünk, mint ami a többségnek jutott. Úgy éltük túl, mint mások: táborelhagyási tilalommal, éjszakai létszámellenőrzéssel, Szibériával riogatással, míg nem Sztálin 1953 márciusi halálát követően Nagy Imre feloszlatta a koncentrációs táborokat, és mi is hazatérhettünk, illetve majdnem haza, mert a házunkban már mások laktak. 1956-ban kaptuk vissza a házat, a földet nem, így apám Budapesten az építőiparban helyezkedett el.

Az iskolai évei sem lehettek igazán gondtalanok.

Volt benne szép is. A Hortobágyon negyedik osztályt jártam, s mivel a húgom akkor lett iskolaköteles, együtt jártunk az osztatlan alsó tagozatba. Az első nagy szomorúság akkor ért, amikor felvettek ugyan az egri Dobó István Gimnáziumba magyar-matematika szakra, de volt egy jóakaratú falusi pártember, aki vette a fáradságot, elment és kulák mivoltunkról felvilágosította az iskola vezetőit. Dolgozni kezdtem, de a plébánosunk beszélt a szüleimmel, hogy jó tanuló vagyok, próbálkozzak az egyházi gimnáziumokban. Harmadjára Szentendrére mentünk és másfél hónap késéssel ugyan, de én is elkezdhettem középiskolai tanulmányaimat. A mi falunkban nem volt orosz tanár, így ezt a nyelvet négy év hátránnyal kezdtem, de még ennél is keményebb volt a latin, amiből két óra után már nem túl sikeres dolgozatot kellett írnom. Érettségire azonban nyelvből is összeszedtem magam és majdnem mindenből ötös lettem.

Valamikor ekkoriban érezte meg, hogy mi lesz a hivatása?

Általános iskolás koromban eljátszadoztam a gondolattal, hogy pap legyek, de aztán éltem a magam korú egyházi gimnáziumba járó fiatalok életét, barátkoztam, fociztam, felfedeztem az élet szépségeit. Érettségi környékén nem vonzódtam érzelmileg a papsághoz. Értelmi döntést hoztam: az nem lehet, hogy nem vállalom, ha másként döntök, az egész életemet elrontom. Így kerültem 1961-ben Egerbe a teológiára. Tanulással teli évek következtek, sok elmélyedési lehetőséggel – gyorsan elszálltak az évek. 1966. június 19-én pappá szenteltek, és a díszebédnél a püspök borítékban megadta az első állomáshelyem nevét is, így kerültem Nyíradonyba káplánnak. Az első misémet azonban, egy héttel később szülőfalumban tartottam, az akkori szokás szerint latinul, háttal a hívőknek.

Milyen volt Nyíradony?

Papi civil ruha még nem volt, így az állomáson bátorságot merítve megszólítottam valakit, hogy nem a káplánra vár-e. Befelé menet a görög katolikus templomba is bementünk kicsit imádkozni, majd a római katolikusba. Épp a labdarúgó világbajnokságot közvetítették aznap, bekéredzkedtem a fiatalok közé, akik így először a sportrajongót ismerték meg, s csak aztán a káplánt. Két szép évet töltöttem ott, a közvetlen, az utcán is bekiabálós emberek között. Érdekes, hogy Törökszentmiklóson, a következő állomáshelyemen hűvösebb volt a viszony az emberekkel, de mélyebb barátságok kötődtek. Ők meghívtak az aranymisém megtartására ennyi idő után is. Hatalmas futballmeccseket szerveztünk, NB3-as és megye2-es csapata is volt a városnak, az utóbbiban egyszer én is pályára léptem. Három éve voltam Törökszentmiklóson, amikor Kálba küldtek kisegíteni húsvétra, mert az ottani pap meghalt. Kedden már meg is kaptam a levelet az áthelyezésemről, amiből négy év szolgálat lett. Vallásos tömegek éltek a településen, de államilag nyomorgatottak. A tanácselnök rossz szemmel nézte a templomba járókat, hát még a papot. Akkor játszottunk a Népstadionban a svédekkel, akik az utolsó percben egyenlítettek és ők jutottak ki a világbajnokságra. Én is próbáltam futballmeccseket szervezni, de az iskolaigazgató nagyon begorombult, és az lett a vége, hogy beszélt az érsekkel, aki orvosolta a dolgot, engem Miskolc Újdiósgyőrbe helyeztek.

1975-ben már puhult a diktatúra, de gyakran az egyház húzta a rövidebbet. Mit érzett ebből egy nagy munkás városban?

Miskolcon sok templom volt, kevesebb hittanossal, akik viszont tudatosabbak voltak, sőt talán túlzottan jó gyerekek is, még csak nem is rugdalóztak. Két rossz gyerekre emlékszem, az ikrekre, akik mindenszentek után a temetőben gyűjtött faggyút felrakták az olajkályhára. Kaptak érte egy-egy pofont, de ez volt a nagy kivétel. A rendszer meg olyan volt, amilyenre az idősebbek emlékeznek, álságos. Hittantermet nem engedtek építeni, viszont a sekrestyét bővíthettük, és ott tartottuk a hittanórákat. Az egyházi elöljáróink is időnként – mai szemmel feltétlenül –, óvatosabbak voltak a kelleténél. Gyöngyös Felsővárosban szolgáltam, amikor II. János Pál pápa, aki ötszáz év óta az első nem olasz katolikus egyházfő lett, szülőföldjén, Lengyelországban misézett. Szerettem volna eljutni és meghallgatni őt, de a plébánosom nagyon nem tanácsolta, így szabadságot kértem, amit meg is kaptam és a nagybátyámmal a frissen szerzett Trabantommal neki vágtunk az útnak. II. János Pál lengyelül misézett, de a latin idézetekből kikövetkeztettem az üzenetét.

Átugrottuk közben a Nyíregyházi éveit és a papi szolgálata első tizenöt évét. Ekkor már hat helyszínen káplánkodott.

Érzem a kérdésben, hogy a becsvágyam iránt érdeklődnek, és talán joggal. Valóban szerettem volna már plébános lenni, de nem voltam követelőző, és végül is kinevezést kaptam Abádszalókra 1981-ben. Ide tartozott Tiszaderzs és Tiszabura is, három szegény település egyedüli plébános szolgálatával. A vasárnapi misén ötven-hatvanan vettek részt. És ha már a becsvágyam szóba került, 22 év papi szolgálat alatt elöljáró érsek még nem látogatott meg állomáshelyemen. Ez ott 1988-ban megtörtént, Seregély érsek úr útba ejtette a parókiámat. Ekkor már hetedik éve szolgáltam Abádszalókon és nem is vágytam el sehova. Az érsek úr kiinvitált a kertbe és bizalmasan közölte – Imre beszédem van veled –, számít rám Domoszló és Kisnána papjaként. Jó fél évvel később ugyanő szóba hozta Nyékládházát vagy Jászladányt, de ne mondjam el senkinek. Dehogy mondtam még az előző kettőt se. Ellenben a húgom hozta a hírt, hogy a plébánosa szerint Jászalsószentgyörgyre helyez az érsek, legalább is ezt hallotta a karcagi kórházban. Nem akarom karikírozni a becsvágyat, de itt is az igazolódik, hogy Isten útjai kiszámíthatatlanok. Óriási elégtétel volt számomra, amikor az Alsószentgyörgyhöz tartozó Jászboldogházán, augusztus első vasárnapján a búcsúi körmenetben 250-en vonultak fel imádkozva.

Az alsószentgyörgyi tíz éve közvetlenül a rendszerváltás előtt kezdődött. Ez volt a legemlékezetesebb esemény ebben az évtizedben?

Viharos időszak volt, de a természet vihara köszöntött be erőteljesebben, benyomva a komplett templomablakot. Mondtam is a híveknek, hogy most már nem csak a galambok, a gólyák is be tudnak jönni a templomba. Gyűjtöttünk, és dupla ablakot csináltattunk, biztonságosabb rézvezetékekre cseréltük a villanyhálózatot, sok minden történt a templom körül. Ami a rendszerváltozást illeti, volt ott egy iskolaigazgató, aki azt mondta az intézményéről, hogy „na ide pap nem teszi be a lábát”. Az idők szavára megkeresett, hogy igényt tartok-e tanteremre az iskolai hittan oktatás érdekében. Hirtelen nagyon sok lett a vallásos ember, mindenki hittanra íratta be a gyerekét. Meg voltak az emberek kicsit „zavarodva”, megszokták, hogy valami hatalomtól mindig függtek. Sokan azt hitték, hogy a párt szerepét majd az egyház veszi át. Aztán amikor látták, hogy ez nem így van, közvetlen előnyöket sem munkában, sem egyébként nem remélhetnek, a lelkesedés alább hagyott.

Még két év volt hátra az előző évezredből, amikor Jászapátira kinevezték. Már címzetes kanonok volt, kerületi esperes és címzetes apát lett. Itt azért nem állt összedőlés előtt a templom.

Gyönyörű a templomunk, ami az egyházmegyénkben a második legnagyobb. Műemlék, a felújítása hosszú évek erőfeszítéseit követelte tőlünk. Megújult a tetőzet, restauráltattuk a festményeket, új templomi padokat helyeztünk el, és háromnegyed részben a kövezetet, a padlózatot is sikerült már kicserélni. Ebből következnek a terveink is, a kövezet teljes megújítása mellett különleges feladatunk az orgona felújítása. Ez becslések szerint 22 millió forintba kerül. Legalább ennyire fontos a lelkünknek, hogy katolikus lett az általános iskola, valamint a gimnázium és a szakképző intézet is. Fiatalabb káplán kollégám nyakig benne van az iskolaéletben, kiválóan szót ért az ifjúsággal, a jövőnkkel.

A jászok között 28 éve él, szolgál. Hogy látja, milyenek a jászok?

Egyenesek, dolgosak, megbízhatóak. A nyírségiek barátságosabbak, a palócok vallásosabbak, de huncutabbak. A jászok nem kétszínűek, megmondják szembe a véleményüket. Tisztelik, szeretik a papokat, imádják az ünnepeket, a pompát, a díszkivilágítást, a fényes templomi istentiszteleteket. Persze az elmúlt ötven év itt sem múlt el nyomtalanul, ahogy az egész országban. Régebben válás alig fordult elő, sok volt a gyerek, a családok jó keresztényekként éltek. Mára pedig odajutunk, hogy Európa elveszíteni látszik európaiságát.

Könyvtárak raktárait ismerő ember számára is meghökkentőek a parókia magas könyvespolcai, a szeretettel felcímkézett, feldolgozásra váró kötetek, a rengeteg apróbb-nagyobb emléktárgy, vallásos relikvia. Milyen messzire jutott a latinból eleinte botladozó kisdiák a tudományokban?

Szívügyemnek tartottam apáti plébános-elődöm Pájer Antal papköltő munkásságának megismertetését, műveinek az érdeklődő olvasókhoz eljuttatását, kiadását. Izgalmas az egyházközségünk filiáinak története, így jelent meg a jászszentandrási templom centenáriumának emlékkönyve, a jásziványi/hevesiványi, valamint a jászkiséri katolikus egyházközség története. Fontosnak tartottam a Jászapátin szolgálatot teljesítő egyházi személyiségek életútját bemutató kézikönyv kiadását és lektorálását. Minden szolgálati helyemen megtaláltak az olykor levéltári kutatásokat megkövetelő kérdések, hogy például mikor volt az első írásos megjelenése az adott településnek. Ismerni kell a múltunkat, ha helyesen akarunk élni a jelenben, hogy bízni tudjunk a jövőben.

Ez a tudományos igény mennyire befolyásolta papi jelmondatainak megválasztását?

Három jelmondatom volt az idők során újmisésként, ezüstmisésként, majd most aranymisésként. Újmisésként jól kifejezte naiv lelkesedésemet a Szent Pál idézet: „A gyöngék közt gyöngévé lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket. Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit megmentsek.” Ez mai szemmel nézve erőn felüli vállalkozás. Ezüstmisésként egy rövid latin idézetet választottam: „Non recuso laborem”, vagyis „Nem vonakodom a munkától”. Márton Áron püspöki jelmondata értelmezésében „Nem utasítom vissza a szenvedést”. Aranymisésként pedig a 137. zsoltár szinte egészét jelmondatomnak vallom, különösen azt a két sort, hogy „Örökké tart Uram a te irgalmad, ne vesd meg kezed alkotásait!”.

Utolsó kérdésünkkel kanyarodjunk vissza az elsőhöz, a családjához. Ők hol élnek?

Édesapám halála után, 1982 óta velem él édesanyám, aki most 92 éves. A húgom Egerben lakik, négy fia született, akik közül hárman már családosak, hét unokával, illetve dédunokával boldogítva az egész nagy családot.

 

Halász Lajos – Szűcs Alexandra