A kommunizmus áldozataira emlékeztünk

Városunkban rendhagyó módon, idén két rendezvénnyel is adóztunk a kommunizmus áldozatai előtt. Február 24-én a Faragó Annamária, jászsági dokumentumfilm rendező által az egykori AVH-s börtön udvarán rendezett megemlékezésen, majd február 26-án a bíróság falán elhelyezett emléktáblánál a város megemlékezésen.

A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja megtartását az Országgyűlés 2000. június 13-án elfogadott 58/2000. sz. határozata rendelte el. Az országgyűlési határozati javaslatot Horváth Béla kisgazda országgyűlési képviselő terjesztette be.

Az egykori jászberényi AVH-s börtön udvarán lovas és gyalogos hagyományőrző huszár díszegység köszöntötte a megemlékezőket, közöttük dr. Czermann Jánost, a HM startégiáért és humánpolitikáért felelős helyettes államtitkárát, dr. Berkó Attilát, Jász-Nagykun-Szolnok vármegye főispánját, Pócs Jánost, a Jászság országgyűlési képviselőjét, az egykoron itt raboskodók leszármazottjait és a tiszteletadásra érkezett jászberényieket, jászságiakat.

Faragó Annamária arra emlékeztette a megjelenteket a rendezvény bevezetőjében, hogy az általa rendezett filmmel – Embernek farkasa -, amely a jászberényi AVH-s börtönről készült, egyik fontos célja az volt, hogy választ találjon arra a kérdésre: Miként lehetne visszavezetni az embert a természettel harmóniában élő, békés emberi önmagához? A megemlékező beszédek előtt még Kroó Ádám színművész elszavalta Vihar Béla: Egy katona megy a hóban című versét.

– A gulágról hazatérteket szállító utolsó vonatszerelvények 1955. november 20-án érkeztek meg, melyekről közel háromszáz egykori kényszermunkást a jászberényi ÁVH börtönbe hurcoltak, ahol újabb szenvedés várt rájuk. Közöttük volt Ehrlich Géza vezérőrnagy, aki több mint 11 év után térhetett haza. Az ő sorsa is példázza, hogy a vérzivataros 20. században egy katonai életpálya során, a hazáját szolgáló honvéd milyen mértékű személyes áldozatvállalásra volt képes. Legyünk büszkék azokra, akik emberek maradtak az embertelenségben és továbbadták mindazt nekünk, utódoknak, ami a nemzeti összetartozás alapja; a hitet, tisztességet és a becsületet – fogalmazott dr. Czermann János.

Pócs János megköszönte Faragó Annamáriának, hogy megrendezte az Embernek farkasa című filmet, amellyel méltó emléket állít a gulágról Jászberénybe hazatérő, de tovább raboskodó embereknek. A képviselő elmondta, hogy elsőre nem tudta végignézni a dokumentumfilmet, amely megdöbbentő és megrázó is egyben.

– Az Embernek farkasa című dokumentumfilm és a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja nem a bosszúról, nem a régi árkok kiásásról szól, hanem a tiszteletadásról és a legfontosabbról, hogy a történelem ne ismételje önmagát – mondta Pócs János.

Az emlékbeszédek után Jankovics Ferenc, marosvásárhelyi 9-es honvéd huszárezred hagyományőrző csapatának kapitánya a jászberényi ÁVH börtönben fogvatartott Ehrlich Géza tábornokot méltatta, akire unokája Martonné L’Auné Klarissza könnyek között emlékezett vissza. Harangozó Vilmos római katolikus plébános unokaöccse dr. Harangozó Ferenc pápai prelátus életútját foglalta össze, akit szintén a jászberényi börtönbe került 285 társával együtt. A közös imádság után a Szatmári család által az egykori ÁVH-s börtön falán emléktáblát avattak az itt fogvatartottakra emlékezvén. A tábla mementóként hirdeti, hogy se politikai, se egyéb okból ne lehessen ember embernek farkasa. A megemlékezés a Szentkúti templomban Molnár Levente operaénekes, érdemes művész „Szeretlek hazám” című emlékkoncertjével folytatódott.

Február 26-án, hétfőn a bíróság falán elhelyezett emléktáblánál tartották a városi emlékünnepséget, melyen részt vett Budai Lóránt polgármester, Balogh Béla alpolgármester, Baloghné dr. Seres Krisztina jegyző, a képviselő-testület több tagja, valamint intézmények és szervezetek vezetői is.

Rajna Nóra bevezetőjét követően a Berényi Színjátékos Társaság tagja, Kormos László Alekszandr Szolzsenyicin A sziget világa című művéből olvasott fel részleteket,

„Letartóztatás!

Mondjam-e, hogy itt végződik egész életed? Hogy úgy zuhan rád, mint a villámcsapás? Hogy elviselhetetlen a lelki megrázkódtatás, mellyel nem mindenki tud megbirkózni? Ahány élőlény, annyi központja van a világegyetemnek. Mindegyikünk egy ilyen „világ közepe” , és a világépítmény hullik darabokra, amikor feléd sziszegik: „Le van tartóztatva!”

Legyünk bár a legokosabbak vagy legyünk egyszerű lelkek, akkor sem tudunk, egész élettapasztalatunkból semmi egyebet kinyögni abban a pillanatban, csak ennyit: „Én? Miért?… csak ezt a kérdést, melyet már milliók tettek fel milliószor előttünk, anélkül, hogy valaha is feleletet kaptak volna rá.

Ez a letartóztatás: egy vakító lobbanás, aztán egy ütés, mely a jelent egy csapásra a múltba taszítja, melytől a képtelenség teljes valósággá, jeleneddé változik. Ennyi!

A letartóztatás hagyományai közé tartozik, hogy ezt követőleg órákig garázdálkodik a lakásban a kegyetlen, elnyomó, idegen erőszak, hogy feltúr, nyitogat, földre vet, letép a falról, mindent kiszór a padlóra a szekrényekből, s az asztalfiókokból, kidöntöget, szétdobál. elrepeget, halomba hány a padló közepén, szétmorzsol a csizmája talpával. Az elkobzott holmit elszállítják, néha azonban magával a letartóztatottal cipeltetik.

Egyenesen ODA, abba a garatba, melyben örökre, visszahozhatatlanul eltűnnek.”

A Szolzsenyicin idézeteket követően a Jászberény Városi Önkormányzat, a JNSZ Vármegyei Kormányhivatal Jászberényi Járási Hivatala, a Közösen Jászberényért Egyesület, a FIDESZ Jászberényi Szervezete, a Politikai Foglyok Országos Szövetsége, a Jász Múzeum és a Jászkerület NKft. képviselői helyezték el az emléktáblánál koszorúikat.

A koszorúzást követően a Berényi Színjátékos Társaság tagja, Pócz István Faludy György, Búcsú Recsktől című versét mondta el.

„A szenvedés. Már rég kijárt

nekem belőle egy adag.

Örökké torzó maradok,

ha át nem adom magamat.

Volt, aki úgy szürcsölte

hideg árját, mint a forrásvizet,

más elnyúlt, mint a tetszhalott,

míg más örökké jajgatott.

Hátranézek s szégyenkezem,

amiért könnyebb volt nekem,

mert minden kínom és bajom

elzsibbad, ha megverselem.

S ha nem zsibbadt? Lázongtam s ezt mondtam:

mindez mit ér nekünk?

Jobb lesz Magyarország attól,

hogy oly sok éve szenvedünk?

Felejtsük el,

mert Recsk letűnt.

De tanuljunk belőle:

jobb lett az ország,

ha ugyan mi jobbak lettünk tőle.”

A szavalatot követően az emlékezők mécseseket gyújtottak és helyeztek el az emléktábla alatt.