Benke Laci nyolcvanéves lett, és mesél…

Ifjabb Benke László 2023 nyarán nyolcvanéves lett…

Édesapja, idősebb Benke László (1903 – 1983) festő- és iparművész, nyomdokaiba hol lépett, hol nem. Közel negyven évig tanított rajzot, biológiát és földrajzot a Gyetvaiban, majd a Nagyboldogban. Elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát, művésztanár lett, diszkózott, képeket és templomokat festett vagy nem festett, és mindenekelőtt felbecsülhetetlen élettapasztalatokat szerzett.

A beatkorszak hajnalán

Mintha kollégista lettem volna, úgy mentem le a Bercsényi klubba. Akkor már hangolt az Illés zenekar az ebédlőben, aminek színpada is volt, és ilyenkor bálteremmé alakult. A kollégistáknak nem kellett belépőt venni, belépővel csak a klubtagok mehettek be, fiúk, de lányokat be lehetett vinni, és nekik fizetni sem kellett. Kiment Csikós Pista barátom, és behozta Magdikát. Magdika a Kerepesi úti lakótelepen lakott, és telefon híján, meg kellett beszélni vele, hogy hány órára jöjjön. Felült a villamosra vagy a 7-es buszra, és eljött a Bercsényi úti kollégiumba. És akkor táncoltunk Magdikával, és játszott az Illés. Nem volt benne még csak Illés Lajos és talán Pásztory, a dobos, a többit nem nagyon ismertem, de elég jól játszottak. A következő alkalommal viszont egy nagy változás történt. Megjelent egy hatalmas gitár meg egy pici ember. Mindenki azt nézte, hogy ebből mi sül ki. És ez a pici ember elkezdett marha jól gitározni, félig eltakarta a gitár. Fénylett a nagy marha gitár, mögötte egy szemüveges ürge, Szörényi Levente. Ott voltam a debütálásánál. Aztán a következő Illés-koncerten megint új ember jelent meg a zenekarban, egy körülbelül tizennégy éves kinézetű srác, aki a színpad elején gitározott, jellegzetes arccal, azt mondták, úgy hívják, Tini, mert olyan képe van, de már megvan tizennyolc éves is. Hát persze, hogy a Bródy volt. Ez volt az ős-Illés, 1963-ban. Elsőéves főiskolás voltam Egerben, és amikor csak lehetett, feljártam Pestre. Volt, hogy potyáztam. Együtt laktam egy olyan sráccal, aki a vasútnál dolgozott, odaadta a szabadjegyét, nem buktam le egyszer sem. Akkoriban délután voltak a koncertek, és nyolc vagy kilenc óráig tartottak. Utána ment még vonat Egerbe vagy Jászberénybe. Az ifjúságnak nem lehetett éjszaka az utcán mászkálni. Sok évvel később az én diszkóm is, itt, a Pannóniában hat órakor kezdődött, és tízig tartott. És hétfőn. Ilyet ma el sem lehet képzelni. Hétfőn, hat órakor már nyomták az ajtót vagy százan kívülről, hogy legyen helyük benn, a Pannóniában.  És tízkor be kellett fejezni. Néha önkéntes rendőrök járták a várost, keresték a gimiseket, hogy tíz után kinn vannak-e az utcán. Ha hétfőn nincs zenekar, nincs zene, nincs tévéadás, legyen diszkó. Kezdetben az Illés sem koncerteket adott, ezek zenés-táncos rendezvények voltak, ötórai teák. Mi inkább hallgattuk a zenét, nem táncoltunk, mert lenyűgöző volt, hogy mennyire jól szól élőben egy korabeli beatszám. Az Illésnél egyszer csak előlépett a függöny mögül egy szép kis csaj, és úgy viselkedett, hogy itt vagyok a kulisszák szélén, s ha esetleg szólnának, hogy nem tetszik, amit énekelek, gyorsan el is tűnhetek. Nem elöl állt, mint az énekesek, hanem hátul maradt, és ott énekelt. Akkor hallottam először Koncz Zsuzsát. Ha nem engedtek be a Bercsényi kollégiumba, az Illésre, nem tudtunk mást csinálni Magdikával, elmentünk a Közgazdasági Egyetem aulájába. Ott játszott valami Omega nevű együttes. Mondták, hogy áááá, de jobb híján ez is megfelel. Emlékszem, egy maszek gyártmányú orgonájuk volt, a két hangszórója be se volt burkolva. Egy rettentő vékony, hosszúkás arcú, beesett szemű srác állt mögötte, aki nyomkorászta. Egy hatalmas, szőke hajú fickó énekelt. Ez a két ember, Benkő László és Kóbor János nagyon feltűnő jelenség volt, de az akkori Omega még nem volt jó. Négy évre rá, a barátaink, Rózsa Sanyi és Pötyike meghívtak az alsóörsi kempingbe. A kemping éttermében, egy nagy üvegkalitkában az Omega játszott. Abban az Omegában már benne volt Presser, és az az Omega már nem egy Illés-pótlék volt, nagyon jól játszottak. Presser írta a számokat, és énekelt is. Kóbort sosem tartottam jó énekesnek, de legalább jellegzetes hangja volt. A mai énekesek hangjára már nem ismerek rá, mind egyforma.

 

Bevezetés a festő- és iparművészetbe

Első gimi után, ’58 nyarán azt mondta apám, most már eljöhetsz velem, és próbálhatsz valamit csinálni. A gyöngyössolymosi templomot festette konkrétan. Én meg annak örültem, hogy ott vagyok a Mátra tövében, van kisvasút meg nagyon jó túralehetőségek. El is túráztam a kisvasút sínjein, egészen Galyatető alá, mert akkor még behálózták a kisvasút sínjei a Mátra déli völgyeit. És akkor a gyöngyössolymosi templomot én is festegettem, de inkább hülyéskedni mentem oda, jól éreztem magam. Később aztán pár templomhoz elvitt apám. Elvitt Nagylétára, Szikszóra, Lénárddarócra, Füzesabonyba, egy kicsit mindegyikben segítettem neki.  A szikszói pap rettentően haragudott mindenért, szent ember volt, egyszer azért is felháborodott, hogy pénteken húst ettem. Szikszón legalább három hétig dolgoztunk apámmal, de azt a katolikus templomot már lebontották, egy modern templomot építettek a helyére. Apám munkáját lebontották. Az utolsó közös munkánk a gyöngyösi temető kápolnája volt. Ott mindig azzal szórakozott az öreg, hogy amikor a mátrafüredi kisvasút elment a templom mellett, kattogott és zörgött, és jöttek az asszonyok, és mondták, hogy áááá, a művész urak csinyákolják, csinyákolják, igen, csinákolnánk, mondta apám, de idegesít bennünket a vonat. Ezzel valamit csináljanak, siklassák ki, mert zörög, idegesek vagyunk, így nem tudunk dolgozni. Jaj, művész urak, azt nem szabad kisiklatni, mondták az asszonyok. Amikor Egerben végeztem a főiskola első évével, suttyomban elmentem felvételizni a Képzőművészetire. Nem mertem szólni a rajztanáromnak, Blaskó Jánosnak, hogy ilyen vágyaim vannak, hátha letol érte. Aztán nem is készültem fel rá rendesen, nem is vettek föl.

Cseh Tamás és Nyitott Tenyér

Az egri vár bejárata mellett állt egy ház, azóta lebontották, épült helyette egy másik. A régi háznak a vár sarkára nézett két ablaka, mögötte volt az én egri barátomnak, Takács Péternek a szobája, amelyikben mindig szólt a zene. Lemezek, magnó, már csináltunk hangfalat papírdobozból. Kinyitottuk az ablakot, hogy a sok pesti srác, akik jönnek a várba látogatni, megálljanak az ablak előtt, és hallgassák a zenét. Piszokul élveztük. Ez egy olyan hely volt, amelyik összetartott egy csomó egri srácot. A zene fogott bennünket össze, és a nyugati magazinokból kivágott képek a falon. Az autók, a nagy, lapos Chevroletek, amikre Elvis Presley is támaszkodott, és vásárolt is belőlük egy párat. És itt egyszer csak Csont Pista, az egyik egri évfolyamtársam, nagyon jó haverom, egyénként ő is művész lett, együtt volt valami művésztáborban egy budapesti sráccal, aki nagyon jól gitározott, énekelt, és jó hangulatot csinált.  Csont Pista meghívta ezt a srácot Egerbe, és ott találkoztam a vár tövében, Takács Petiéknél, Cseh Tamással. Egyből jó haverok lettünk, mert azonosan gondolkodtunk, és egyidősek voltunk. Tamás elmondta, hogy már csináltak két indiántábort, az első nem sikerült, mert nem jó helyet választottak a Vértesben. Aztán addig kutattak a térképen, amíg találtak egy jó kis helyet Bakonybélnél, a Gerence patak völgyében, amit Szömörke-völgynek hívnak, ahol lehetett nyugodtan indiántábort építeni. Ott egy kanyargós pataknak az egyik félszigetén volt a Teknősbéka-sziget. Tamás rögtön meg is hívott oda indiánozni, és én el is mentem. ’63 nyarán ismertem meg Tamást, és lehet, hogy már azon a nyáron ott voltam a Bakonyban, és utána még jó párszor részt vettem Cseh Tamásék indiánozásában. Tamás az egyik alkalommal elhívta a táborba Bacsó Péter filmrendezőt, mert a hatvanas évek vége felé már kezdett ismertté válni Budapesten, de még egy nagyon egyszerű helyen, a Villányi út 55-65.-ben, egy Rákosi-stílusú lakótelepnek az egyik kétszobás lakásában élt az anyjával és a nővérével. Számtalanszor aludtam náluk, mert akkoriban mindenki ott aludt, ahol tudott, nem volt fontos, hol és kinél. Klassz idők voltak. Ők annak a lakótelepnek a parkjában, az érettségi környékén elkezdtek indiánost játszani, és elhatározták, elmennek az erdőbe harcolni. Két hülye, Tamás és a barátja két indiáncsapatot szerveztek, és mindig egymással harcoltak, így kezdődött. Pesten én általában Tamáséknál aludtam. Később a híres helyén, ahol egy emléktábla is van, az Oskola utcában, a Vár alatt, a Batthyány téri piaccsarnok háta mögött is rengetegszer aludtam, ott találkoztam Bereményivel is, de akkor még azt sem tudtam, ki az. Együtt felvételiztem Tamással, már tanárként, a Képzőművészetire, de nem sikerült. Amikor harmadszor is megpróbáltam, Cseh Tamással egymás mellett rajzoltunk, mert ő is újra felvételizett, közben elvégezte a tanítóképzőt és a tanárképzőt, a rajz szakot az egri főiskolán, levelezőn. Őt felvették, engem nem. Tamásnak akkor már olyan kapcsolatai voltak, hogy neki szinte egyenes út vezetett a Képzőművészetire. Az én érdekemben, sajnos, nem tudott szólni. Aztán mégis neki köszönhettem, hogy felvettek. Amikor ő utolsó éves volt a Képzőművészetin, azt mondta, ne törődjek semmivel, adjam be újra a jelentkezésemet, mert ez egy nagyon jó kis hely, nagyon jól érezte magát, nagyon jók a nyári gyakorlatok, az ember egy hónapot ott tölt reggeltől estig. És akkor vettek föl. Aztán még találkoztunk néhányszor, még egy indiántáborba elmentem, de akkor már láttam, hogy budapesti ficsúrok meg különböző divathölgyek hímzik maguknak az indiánruhát, és már nem arról szól az indiánozás, mint amikor mi, szinte gyerekes örömmel, harcoltunk egymással, lőttünk egymásra. Nyíllal és légpuskával, de falövedékkel, nehogy fájjon. Én sose voltam indián. Én fehér ember voltam, és úgy hívott Tamás, hogy Nyitott Tenyér. A nevem azt jelentette, hogy mindig nyitott tenyérrel mentem oda, nem tartottam a markomban semmiféle aljasságot, amit a fehér ember az indiánokkal szemben elkövet.

A zöld Terta volt az első

Apám ’57-ben vásárolt egy zöld Terta magnót. Azért mondom, hogy zöld Terta magnó, mert volt később szürke Terta is. A zöld Terta volt az első, a Telefongyár csodálatos műve. Apám nem azért vette ezt a magnót, hogy erre mindenféle frinc-franc zenéket, Elviseket meg ilyeneket vegyek föl, apám a komolyzenét gyűjtötte. A rádióból vette föl, vagy a saját lemezeiről, vagy kölcsönlemezekről. De én mindig betettem a magam magnószalagját, és megpróbáltam a Szabad Európáról, a Teenager Partyból összegyűjteni az új zenéket, és amikor főiskolás lettem, már egy rakás magnószalagom volt Cseke László műsorából. Cliff Richard volt a kedvencem. Másodikos gimnazista koromban elmentem Miskolcra, meghívott egy újdonsült barátom, hogy menjek el hozzájuk a téli szünetben, nézzük meg együtt, milyen a Bükk télen. Szerencsénk volt, esett a hó. Elmentünk kisvasúttal a végállomásig, onnan felgyalogoltunk a Bükk-fennsíkra, a bánkúti turistaházig, ahol nem kaptunk szállást, mert tele volt. Nem számított, hogy már alkonyodik, átmentünk hat kilométerrel odébb a szentléleki turistaházba, és ott kaptunk szállást. Csak aggregátorral működő villany volt a szentléleki turistaházban meg egy kézzel felhúzható lemezjátszó. Pesti gimnazista srácok voltak ott, és nejlonlemezeket vittek. Feltettek egy nejlonlemezt az ócska lemezjátszóra, és azt ordibálta valaki a lemezen, hogy tudifrudi, tudifrudi. Visított mindenki rá, mi meg néztünk egymásra, hogy mi ez a hülyeség. Olyan dzsungelzene volt ez, mint amilyen Mick Jagger tanár apját is elképesztette akkoriban. Azt mondtam, hogy ez annyira rossz, hogy már jó, és érdemes odafigyelni rá. És innentől kezdtem ilyen zenéket gyűjteni. Illik tudni, hogy a nejlonlemez úgy keletkezett, hogy volt egy maszek Budapesten, a Rákóczi úton, aki megszerezte valahogy, nagy kínnal az eredeti kislemezeket, nagylemezeket Amerikából, vagy tudja Isten, honnan, és csinált róluk viaszmásolatokat, azokba bepréselte a különböző röntgenfilmeket, de le se szedték a film egyik oldaláról a képeket. Láttam olyan nejlonlemezt forogni, hogy rajta volt valakinek a mellkasa, és onnan szólt a tudifrudi. A mi korosztályunknak csak egy kis része kapcsolódott be a beatkorszakba. A többiek közömbösek voltak, vagy inkább magyar slágereket, táncdalokat hallgattak, vagy magyar nótát, marhaságokat. Mi azonban egy kis csapatot alkottunk, és rettentő boldogok voltunk, hogy ez a beatzene-gyűjtőszenvedély összehozott bennünket Egerben, Pesten, mindenütt.

A művésztanár diszkózik, nem fest, aztán mégis

A Képzőművészeti Főiskolát 1980-ban végeztem el.  Három szakos diplomát adtak, középiskolai rajztanárit, ábrázoló geometriát és művészettörténetet. A művészettörténet még hagyján, de nem tudom, ábrázoló geometriából mit tanítottam volna középiskolában, mert magam sem értettem az egészet. A diploma megszerzése után pihentettem tíz évig, nem festettem semmit, csak a diszkóval foglalkoztam.  A diszkózás úgy kezdődött, hogy már volt egy csomó lemezem meg magnóm, kettő is, és átjött hozzánk zenét hallgatni a szomszéd, a főnökhelyettesem fia, Tiborcz Zoltán, és ő szervezte meg azt, hogy a Pannóniában, hétfőnként, amikor ott úgyis zenei szünnap van, diszkó legyen. A Pannónia pár évvel korábban nyílt meg Jászberényben, egy bár, amihez hasonló nem volt a környéken.  A Pannónia helyén talán raktár lehetett, és amikor megnyílt a bár, még állt mellette, a főtéren az az emeletes épület, amit sajnálatos módon és fölöslegesen bontottak le, mert nem volt olyan rossz állapotban. A bontás után meggyengült a Pannónia, meg kellett erősíteni, mert a lebontott épülethez volt hozzákapcsolva. Abban az emeletes épületben szálló már gyerekkoromban sem működött, a földszintjén üzletek voltak, az emeleten egy szövetkezet dolgozott, mindig zúgtak a varrógépek. 1973-ben kezdtük el a diszkót Pannóniában, és diszkózás közben bontották mellette azt az emeletes házat, de úgy, hogy a bár majdnem összedőlt. Volt egy rövid időszak, amikor be is kellett zárni a Pannóniát, amíg beinjekciózzák az alapokat, most is látható a bejáratnál, hogy milyen tákolmány lett belőle. Már a második évben, 1975 táján, egyszer csak ukáz jött a tanácsházáról, a művelődési osztály vezetőjétől, aki azt mondta, hogy azonnal fejezzem be a diszkózást, mert egy tanár nem csinálhat ilyet, nem szórakoztathatja a népet, vagy mi. Kértem, hogy ne csinálják már ezt velem. Mondtam az osztályvezetőnek, hogy a tanári pályám töretlen, tanítok továbbra is, de jó lenne pénzt is keresni, mert heti egy diszkóval is többet kerestem, mint tanárként. És erre Ráczné, a művelődési osztály vezetője, nagy kegyesen engedélyezte, hogy folytassam a diszkózást, de csak akkor, ha ötven százalékban szocialista országok előadóinak számait játszom. És úgy, hogy az összes szám címét leírom, abban a sorrendben, ahogy játszom őket, beviszem hozzá, és ő ezt engedélyezi. Elővettem a rádióújságot, és a Tánczenei koktél számait szépen, sorban kiírtam. Joszip Kobzon, Alla Pugacsova, Karel Gott, minden volt benne. Körülbelül fél évig kellet behordanom a tanácsházára a kamu listákat, de ember nem volt, aki ellenőrizze, játszom-e valamit belőlük. Adtunk egy pofont a szarnak megint. Nem volt olyan egyszerű abban a korszakban diszkót csinálni. Elkezdtem én festeni, de még apám sem, aki három évvel a képzőművész diplomám megszerzése után meghalt, még ő sem ambicionált, hogy tovább fessek. Abba is hagytam akkor egy időre a művészetet, mint aki jól végezte dolgát, megvan a diploma, festettem egy rakás képet a főiskolán, és még előtte is. Aztán tíz évvel később eszembe jutott, hogy csak kéne festeni, és újra elkezdtem. Különböző alkalmakra festettem képeket, megbízásból, de magamtól is. Általában akkor festettem, ha képet kértek tőlem, így önálló kiállításom sokáig nem volt, az elsőre 2018-ban került sor, a Szikra Galériában. Azóta évente három-négy-öt képet festek, ami nem sok. Hét-nyolc éve megbíztak, hogy a Barátok templomában kisebb-nagyobb javítási munkákat végezzek el, később egy komolyabb projekt volt a plafon kijavítása. Majd következett az oltárok újramárványozása és újraaranyozása. Még apámtól tanultam, hogy kell márványozni meg aranyozni. A Nagytemplomban először a kórus alját festettem újra, mert teljesen tönkrement, beázott még az ’56-ban lelőtt torony idejében. Úgy volt, hogy a Nagytemplom restaurálását is rám bízzák, de találtak Budapestről egy sokkal drágább embert. Még tavaly is kellett dolgoznom a Nagytemplomban, ott, a lábazaton. Porteleken is festettem a templomban. Novák atya felfedezett, először az iskolában, a Nagyboldogban akarta velem újrafestetni a régi kápolnát, amit annak idején lemeszeltettek a komenisták. A mész alatt, állítólag, ott van az eredeti festék, megvakartam, de nagyon nehezen jött le, és nem is nagyon maradt alatta az eredetiből, amit apám festett. Úgyhogy erről a munkáról le kellett tenni. Amikor Novák atya, egy váratlan esemény következtében, a Barátok templomának plébánosa lett, elkezdte velem helyrehozatni a templom tönkrement részeit. Az összes mellékoltárnak és a szószéknek a márványozása az én feladatom volt. Most a stációkon, a tizennégy állomáson dolgozom. Hála annak, hogy apám mellett, templomokban dolgoztam, valamennyire tudom, hogy kell ezt csinálni.

 

Lejegyezte: Kun Tibor, 2023 októberében