A nem hétköznapi hősök III. rész

A Törökországot és Szíriát sújtó, közel 8-as erősségű földrengés február első napjaiban borzalmas pusztítást végzett. A magyar mentőcsapatok már a következő napon a helyszínen voltak és mindent megtettek, hogy túlélőket hozzanak a romok alól a felszínre. A Baptista Szeretetszolgálat HUBA Rescue 24 Tűzoltó és Kutató-Mentő Nemzetközi Csoportjának tagja volt a jászberényi Kutyákkal az Életért Alapítvány három önkéntese, a jászberényi Szabó Gábor és Mező Marcell, valamint a miskolci dr. Mezősi Tamás. A jászberényi mentőkutyásokkal készült interjú is sok érdekességgel szolgál azokról a kritikus napokról.

– Marcell, te voltál a magyar mentő kontingens legfiatalabb tagja. Voltak, akik nem is igazán értették, hogyan kerül egy 19 éves – ahogy mondták – gyerek a mentőcsapatba. Amikor megtudtad, hogy lehetőséged van a törökországi mentésben részt venni, megfordult a fejedben, hogy nem vállalod?

– Mindenképpen megfordult a fejemben, Mérlegelnem kellett, hogy az egy-kéthetes hiányzást az iskolában be tudom-e majd pótolni (Marcell a Lehel Vezér Gimnázium végzős, érettségi előtt álló tanulója. – a szerző). Viszont hosszas mérlegelés végén arra jutottam, hogy tudom vállalni a feladatot és végül a szüleim is elengedtek.

– Olyan hosszas nem lehetett ez a mérlegelés, hiszen hipp-hopp indulnotok kellett.

– Reggel nyolc óra, negyed kilenc körül tudtam meg, hogy mi történt, s azt is, hogy mennek menteni magyar csapatok is. Az a bizonyos mérlegelés úgy tíz percig tartott.

– Nem akármilyen tűzkeresztségen estél át, mikor kezdték kutyával foglalkozni?

–  A kutyámmal 5 éve kezdtem foglalkozni. Eleinte csak kutyaiskolába jártam vele, akkor még nem volt célom, hogy mentőkutyázzak. Szerettem volna, ha egy kicsit okosabb legyen, könnyebb legyen vele élni. Az egyik nyáron meghívtak egy mentőkutyás tréningre és megtetszett amit ott láttam, tapasztaltam, s a csapat is nagyon jó volt.

– Sokan kicsit hitetlenkedve fogadták, hogy ilyen fiatalon részese lettél ennek a mentésnek, mondván hogyan tudja egy gyerek” feldolgozni azt, amit ott lát, tapasztal. Tudtátok mi vár ott rátok?

– Valamennyire fel voltunk készülve, de nem gondoltuk volna, hogy ekkora lesz a pusztítás, amit a földrengés okozott. Képeken és a valóságban egészen más volt ezt a pusztítást látni. Megdöbbentő volt, hogy a házak mennyire megsérültek, s mindenütt romokat láttunk. Nagyon rossz volt ezt látni, de úgy érzem, hogy nem maradt bennem ennek okán rossz érzés.

– Mennyire tudták segíteni a munkátokat a helyiek?

– Amiben tudtak, megpróbáltak segíteni. Ha kértük, hogy álljanak hátrébb, mert kell hely a kutyának, hogy tudjon dolgozni, akkor ezt megtették. Ahogy sétáltunk az utcán gyakran megkérdezték, hogy szükségünk van-e ennivalóra, elfogadunk egy bögre teát, vagy egy tányér meleg levest. Ez mindenképpen jó érzés volt, mert igaz, hogy ők voltak bajban, mégis ők szerettek volna nekünk segíteni.

– Tudtatok együtt dolgozni esetleg más mentőcsapatokkal is?

– Fel voltak osztva a zónák a mentőcsapatok között. De volt egy eset, amikor a helyi, török mentőkkel együtt dolgoztunk egy épületen. Amíg ők pihentek, addig mi dolgoztunk, majd cseréltünk.

– Azt mondták, hogy a mentési körülmények meglehetősen rosszak voltak. Egyrészt hideg volt, másrészt az áram- és a benzin ellátás is akadozott.

– Mivel benzint és motorolajat nem szállíthattunk magunkkal, így az első két nap nem tudtuk működtetni az aggregátort, s ez rontotta a mentési esélyeinket. a harmadik naptól már az eszközeink, a berendezéseink működtetését is sikerült megoldani és a sátrunkat is tudtuk fűteni.  – Nektek, mentőkutyásoknak speciális volt a helyzetetek, hiszen nemcsak magatokra kellett koncentrálni, hanem négylábú társatokra is. Mennyire viselte meg őket ez a közel egy hét. – Nagyon megviselte, az én kutyám is fogyott pár kilót. Azt sem tudtam, hogyan reagál majd a repülő útra, mert korábban még nem ült repülőn. Most kiderült, hogy jól bírja a légi utat. A munka során higgadt és nagyon türelmes volt. Nagyon jó volt vele együtt dolgozni. – Mi maradt meg benned legemlékezetesebb ebből a néhány napból? – A sikeres megtalálások és az életmentés eszméletlen jó érzés. Fantasztikus az, amikor újra egyesíteni tudunk egy családot, illetve a hozzátartozókat élve kihozni a romok alól. Ezek a pillanatok számomra örök emlékek maradnak.

– Úgy tudom, a Lehel Vezér Gimnázium végzős hallgatója vagy. Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?

– Mindenképpen szeretnék kutyázni a jövőben is. Szegedre készülök az orvosi egyetemre, s így nem tudom, hogy mennyi időm marad majd a kutyámra, de ezt is szeretném mindenképpen folytatni. – Igen céltudatosnak tűnsz nekem, céltudatosabbnak, mint a legtöbb 18-19 éves ifjú ember.

– Hát, így a 12. évfolyamom végére csak el kellett már döntenem, hogy mi szeretnék lenni. Nagyon tetszik az orvosi hivatás, szeretek segíteni az embereket, s orvosként erre sok lehetőségem adódhat.  – Gondolom, hogy a szüleid nagyon büszkék rád? – Igen, azok. Próbáltuk tartani a kapcsolatot, azokban a napokban is, de ez nem mindig sikerült, hiszen nem mindig volt térerő. – Milyen érzés volt újra iskolába menni, hogyan fogadtak a társaid? – Nagyon jó érzés volt újra iskolába menni és találkozni ismét a barátaimmal, a tanáraimmal, az osztálytársaimmal. Rendkívül jól esett a fogadtatás, nagyon örültem, amikor megláttam, hogy plakáttal, tapssal és konfettivel vártak.

– Mit szólsz ahhoz, ha mi, hétköznapi emberek, akik nem vettünk részt hasonló mentési akcióban, benneteket hősnek nevezünk?

– Mi ezt vállaltuk, s tudjuk, hogy mit vállaltunk. Azt is tudjuk, hogy ez milyen következményekkel is járhat. Nagyon jó érzés, amikor tudunk az embereken segíteni. Az életmentés nagyon nemes feladat. Viszont amikornem ezt a munkát folytatjuk, akkor mi is mindennapi emberek vagyunk.

– Zárásként még egy kérdés, milyen érzés volt ott, a helyszínen átélni 4-es, 5-ös utórengéseket? – Leginkább nem is keresés közben, a helyszínen éreztük, mert akkor talpon álltunk, hanem este, amikor lefeküdtünk. Szerencsére azonban nem lett bajunk.

Szabó Gábor a magyar mentőcsapat egyik legtapasztaltabb mentőkutyásaként volt részese ennek a pusztító földrengésnek. Ő a korábbi években már kétszer is járt földrengés után Törökországban, de azok a földmozgások nem jártak olyan óriási károkkal, mint a mostani.

– Az első két földrengésnél is különböző módon dolgoztunk. Az első alkalommal címről-címre haladva tényleg a felderítésre koncentrálva végeztük a feladatot 1999 augusztusában. Majd a következő nagy földrengésnél, októberben kaptunk egy területet, s azt a területet kellett bontás közben kontrolálnunk. Azt gondolom, hogy ez jól működött. Most viszont egy kicsit úgy éreztük, hogy hatékonyabbak lehettünk volna, ha a csapatot ketté választjuk, s az egyik fele megy előre, s jelzi a megtalált személeket valamilyen módon, majd utánunk jönnek a saját kontingensünk műszaki mentői. Vagy esetleg egy másik csapat műszaki erői. Azt gondolom, hogy így hatékonyabbak lehettünk volna.

– Mennyivel volt nagyobb a rombolás most, mint az 1999-es földrengésekkor?

– A helyszín akkor és most is hasonló volt. Voltak porig rombolt házak, s voltak olyanok is, amelyek állva maradtak. Vélhetően az építkezés milyensége volt ennek az oka.

– A hírek szerint a te kutyád megsérült a mentés közben.

– Igen, de nem volt ez olyan súlyos, mint ahogy a média felkapta. Tulajdonképpen a harmadik napon már egész ügyesen járkált közöttünk, viszont a fertőzés veszélye miatt nem lehetett felvinni a romra. Felmerül ilyenkor, hogy használjunk kutyapapucsot, vagy kutyacipőt, de szerintem ez még veszélyesebb lett volna rá nézve. Egy ismeretlen helyre nem lehet a kutyát ilyen „felszerelésben” beengedni, főleg, ha percekig nem is látom, hogy hol, merre van.

– Mi volt számodra ez alatt a pár nap alatt a legemlékezetesebb pillanat?

– Talán az a borzasztó szívszorító eset, amire soha nem tudunk felkészülni. Amikor egy édesapának a házát vizsgáltuk át és már másodszor mentünk vissza, mert közben végeztek ott bontásokat. Az apa meg volt arról győződve, hogy a kislánya a romok alatt van. Második alkalommal is csak azt tudtuk mondani, hogy a kutyáink nem jeleznek élő embert. Ezt a közlést úgy köszönte meg, hogy megölelte Tamást (dr. Mezősi Tamást). Ez bizony szívszorító érzés volt.

– Fel voltatok készülve arra, hogy mi vár rátok ott, a földrengés helyszínén?

– Nem lehet erre igazán felkészülni, szerintem erre születni kell. Amikor hazajöttünk, akkor több pszichológus is üzent, hogy ő segítene. Én azt gondolom, hogy nekünk ebben nem kell segítség, nincsenek rémálmaink. Nyilván a helyszínen mi is átéljük a borzalmakat, de fel is tudjuk magunkban dolgozni. Mi erre születtünk, ilyenek vagyunk.

– Régóta ismerlek, tudom, hogy nem tartod magad, magatokat hősnek, hősöknek. De azért azt elfogadod, hogy akik nem vállalkoznak önként ilyen feladatokra, amit ti végeztek, azok hősöknek tartanak titeket?

– Hát, köszönöm, ha valakik hősnek tartanak bennünket. Azt is elmondhatom, hogy ilyenkor természetes, hogy a támogatásunk megnő. Ez az időszak, amikor az adó 1%-ról rendelkezhetnek az emberek, s ebből a mi alapítványunknak is jut.  Meg ilyenkor kisebb-nagyobb támogatásokat is jobban kapunk.

– Mezősi doktor mikor kapcsolódott hozzátok?

– Ő már időtlen-idők óta mentőkutyás volt. Szimpatikusnak ítélte a mi kiképzési elképzeléseinket és kb. 20 éve csatlakozott hozzánk. Ő azon kevés önkéntesünk egyike, akinek saját kiképzési technikái, módszerei vannak. Ezzel együtt nagyon sokat szoktunk konzultálni egy-egy probléma megoldásán. Róla tudni kell, hogy a Baráthegyi Vakvezető Kutyaiskola elnöke, aki nagyon magas színvonalon mentőkutyázik is. Azt hiszem egy időben, 1993-ban kezdte ezt ő is, mint én.

– Most úgy tűnik, hogy kinevelted az utódodat, de ő most itt hagy.

– Nem. nem. Nem csak egy utódom van, s tanulmányai befejezését követően remélem Marci is visszajön Jászberénybe és hozzánk is. Őt is és azt a mintegy 20 tagú csapatot, akikkel most együtt dolgozom Jászberényben nagyon elhivatott emberek alkotják. Sokat tettünk azért, hogy ez a gárda kialakuljon. Célom az, hogy a magyar mentőkutyások minél jobbak legyenek. Remélem ezt szolgálja majd az is, hogy most Gattyán György Docler-cégcsoportjától   alapítványunk 8 millió forintot kapott. Bennünket látott a médiában, s ezért minket támogatott. Én viszont azonnal azon kezdtem el agyalni, hogyan lehetne ezt a pénzt úgy felhasználni, hogy minden mentőkutyás részesüljön belőle. Régen tervezzük már, hogy a kiképző bázisunkon fejlesztjük, bővítjük a műromot. Most lehetőségünk lesz ennek a támogatásnak a segítségével olyan műromot felépíteni, amely a földrengések során létrejövő rejtekhelyeket fogja imitálni. Azt pedig már közzé is tettem, hogy ezt a romot gyakorlásra minden magyar mentőkutyás szervezet ingyen használhatja, amennyiben vizsgázott kutyája van.

– Amikor azon a hétfő reggelen meghallottad a földrengés hírét, tudtad, hogy ott a helyed?

– Igen gondoltam, hogy megyek. Az alapítványunkból hárman a Hunor állami mentőcsapatnak is a tagjai vagyunk. Mivel a párommal, Dánffy Brigittával egyszerre nem mehetünk menteni, úgy gondoltam, hogy Mezősi doktorral megyünk majd. Viszont a Hunornál most két tűzoltót vittek ki, akik egyébként jó kutyások is. Tudnak rólunk a baptisták is, és ők kerestek meg. A Hunor döntését megismerve jeleztem a baptistáknak, hogy hárman tudunk menni.

Szabó Gábor beszélgetésünk végén megjegyezte, hogy nagyszerű érzés volt amikor a Sándor Palotában a köztársasági elnökasszony köszöntötte őket. Az ő szeme mégis akkor homályosodott el, amikor a jászberényi városházán, köszöntötték őket. Mert akkor azt is érezte, hogy nem hiába dolgozik ezen a területen közel 30 éve.