A nem hétköznapi hősök – II. rész

Törökország és Szíria egy részét, február 6-án, hétfőn hajnalban olyan erősségű földrengés rázta meg , amely óriási pusztítást végzett. A világ azonnal megmozdult és mentőcsapatok sora indult útnak, hogy segítsen bajbajutottakon. Négy bátor jászberényi is volt a helyszínre kiutazó magyar csapatokban. A Bősze Balázzsal készült interjúnkat már korábban olvashatták. Ezen a héten pedig a Bujdosó Gáborral, majd a Szabó Gáborral és Mező Marcellal készült interjúnk kerül fel a BerényCafé oldalunkra.

Bujdosó Gábor

Születési hely, idő: 1982. 04. 20.

Családi állapot: nős, három gyermek édesapja (Bence 13, Dominik 9 és Vince 5 éves)

Munkahely: Jászberényi Katasztrófa Kirendeltség

Beosztás: hatósági osztályvezető

– Azon a hétfőn reggel, amikor megtudtad, hogy mi történt Törökországban és Szíriában, gondoltál arra, hogy nem sokkal később te már ott leszel a földrengés helyszínén?

– Elég nagy volt a gyanúm, hogy ez így lesz. Azon a területen, ahol mi vagyunk – informatika, IT – Vaskó László tűzoltó ezredes barátommal jó esélyünk van ilyen helyzetekben utazni. Az előző éves gyakorlatok során ugyanis kiderült számunkra, ha a Hunor bevetésre kerül valahol a nagyvilágban, akkor nekünk mennünk kell. Reggel a hírek után még csak sejtettük, hogy ez így lesz. Azután 10 óra környékén megkaptuk a berendelőt, hogy Budapestre kell mennünk. A központi bázison nekünk már feladataink vannak: a szükséges felszerelések kiválasztása és ellenőrzése. Kétféle felszerelési lehetőségünk van. Az egyik a szárazföldi, amikor úgymond lábon megyünk és sokkal több felszerelést tudunk magunkkal vinni. A másik a légi, amikor kargóznunk kell és a rendelkezésre álló szállító kapacitás alapján viszünk felszerelést.

– Mit szólt a család, amikor megtudták, hogy utazol a földrengés helyszínére?

– Sok elbúcsúzási lehetőségem nem volt, hiszen hétfőn a szokott időben jöttem be dolgozni. Pont egy heti vezetői értekezlet közepén tartottunk, amikor megkaptam a riasztást. Annyi időnk volt, hogy hazamenjünk, és mivel a Hunor 10 napig önellátó, az erre az időre elegendő ruhákat, eszközöket kellett összepakolnunk. A feleségemtől tudtam elbúcsúzni, s akkor hirtelen még fel sem fogtuk, hogy mi történik. Amikor kiderült, hogy valóban útnak eredünk, azt a legnagyobb fiam viselte a legrosszabban.

– Feleségedtől úgy tudom, hogy a fiúk az első napokban nem is tudták, hogy te a földrengés helyszínén vagy. – A két kisebb fiam keresett, hogy merre vagyok, de ők a koruknál fogva még nem igazán fogták fel a történéseket. A legnagyobb viszont azonnal sejtette, hogy hová mentem.

– Te mikor és hogyan lettél a Hunor tagja?

– A Hunornál a 2014-es év a második generáció belépését jelentette. Én is ekkor lettem a szervezet tagja. Volt egy-két ismerősöm a csapatban és szimpatikus volt a feladat is, amire ők vállalkoztak. Így jelentkeztem én is. Volt fizikai, egészségügyi és pszichikai vizsgálat is, melyeken sikeresen átestem. Ezután volt egy pár napos képzés, amikor már az is kiderült, hogy a Hunoron belül ki, melyik területre kerül. Ez persze az előképzettségtől és a végzettségtől is függ. Én azonnal a törzsbe kerültem be, s azon belül is az infokommunikációs részlegbe.

– Korábbi nagyobb bevetésen vettél már részt, vagy ez volt az első nagy feladat.

– Nekem és a Hunornak is ez volt az első igazi nagy bevetése. Korábban voltak kisebb bevetések. Még a jelentkezésem előtt volt egy árvízi bevetés Szerbiában. Külföldi gyakorlásokon már többször is voltam. Egy horvátországi gyakorlaton a vizimentés volt a központban, majd többször Szerbiában, Romániában és Portugáliában is gyakoroltunk. A legjobb a portugáliai út volt. Lisszabon mellett van egy nagyon komoly, több helyszínen kiépített romváros, ahol a beavatkozásokat lehetett gyakorolni. Nagyon életszerűek voltak ezek a gyakorlatok.

– Mennyiben volt másabb ez az éles bevetés, mint a gyakorlatok?

– Jók a gyakorlások, de az éles bevetés az egészen más. Mi is felkészültünk arra, hogy mi várhat ránk, ám csak a helyszínen döbbentünk rá, hogy az évszázad földrengésénél kell mentenünk. Arra, ami azon a hajnalon történt Törökországban és Szíriában nem volt korábban példa. A közel 8-as erejű földrengés elképesztő pusztítást végzett. A két legnagyobb rengés alig másfél percig tartott, de ilyet még Törökországban sem tapasztaltak korábban. Azzal találod magad szemben, hogy nincs víz, nincs áramellátás, nincs üzemagyag egy óriási károkat szenvedett több mint 300 ezer lakosú városban. Nemvolt könnyű feladatunk.

– Feladataitok közé tartozott a csapaton belül a táborhelyet is kiválasztani.

– Itt a legfontosabb az volt, hogy olyan biztonságos helyet találjunk, amely lehetőség szerint körülkerített, egy vagy két átlátható bejárata van és a romhatárokon kívül legyen. Azaz ne okozzanak problémát a további rengések. Alapvetően mi sátrakat viszünk magunkkal és egy tábort építünk fel magunknak. Vannak háló- és étkezősátrak és fürdési lehetőséget is biztosítanunk kell. Fontos biztosítani a csapatok megfelelő pihenését is. Sikerült olyan helyet választanunk, amely a fő beavatkozási helyszíntől csak mintegy 200 méterre volt. Mi Antakyában voltunk, abban a városban, amely földrengés által a legsúlyosabban érintett települések közé tartozott. Adanából a leszállást követő 3-3,5 órás úton érkeztünk ide.

– A csapaton belül tehát nektek az a feladatotok, hogy a mentés hátterét biztosítsátok.

– A törzsben mindenkinek megvannak a feladatai. A műveletiek fogják össze, hogy mikor, ki merre van bevetésen. A logisztika megpróbál megszerezni mindent, ami a mentéshez, a tábor életéhez szükséges. Az infokommunikációs részen pedig mi ketten azon dolgozunk, hogy a helyiekkel, a területen dolgozó egységeinkkel tartsuk kapcsolatot. Ez ott elsősorban rádión történik. Fontos feladatunk a mobileszközök használatának biztosítása is. Pilóta nélküli járműveket, drónokat is használunk. Mi végeztük a hőkamerázást és a mobil eszközök töltését is. Ez nem volt könnyű, hiszen a földrengés a kommunikációs lehetőségeket rombolta. Szerdára állt úgy helyre, hogy már tudtunk kapcsolatot teremteni a hazaiakkal is.

– Ötvenöt fős csapattal utaztatok ki. Hány fő tartozott a törzshöz?

– Úgy 10-15 fő végezte azokat a feladatokat, amit elmondtam. A törzs a felderítési munkákban is részt vesz, keresik azokat a következő helyeket, ahol beavatkozhattunk. Az egyik legnehezebb feladat eldönteni ott, a helyszínen, hogy hol lehet nagyobb esély élő embereket találni és kimenten.

– Volt-e olyan pillanat vagy helyzet, ami nagyon veszélyes volt?

– A veszély folyamatosan fennállt, amikor nem a tábor területén voltunk. Mi egy 10 emeletes épületnél mentettünk, amelyik ledőlt. Ez eleve veszélyes feladat, s akkor még az utórengésekkel is számolni kellett.

– Számodra melyek voltak azok a pillanatok erről a bevetésről, melyek örökre benned maradnak?

– Az első három nap, az alaposan beleégett a retinámba. Bármerre is jártunk, mindenütt a romokat, sérült épületeket láttuk, melyek közelében ott voltak a hozzátartozók, akik bíztak abban, hogy rokonuk még élve kerülhet elő a romok alól. Folyamatosan érkeztek a segélykérések hozzánk. Az első élők megmentése felejthetetlen. Ez nagyon meghatározó élmény volt. Három gyermek is a megmentettek között volt, akiket minimális sérülésekkel sikerült kimentenünk. Ez nagyon jó érzés volt. Végül is, amiért kimentünk, azt sikerült végrehajtanunk.

– Gondolom nagyon fáradtan érkeztetek haza, hiszen ott a földrengés helyszínén pihenésre nem sok idő volt.

– Az embereket egy ilyen veszélyhelyzetben is szükséges megfelelően pihentetni. Egyrész fizikailag, de pszichikailag is nagyon nagy terhelést kapnak ilyenkor a mentésben résztvevők. Figyelni és vigyáznunk kell egymásra is. Ez így együtt nem akármilyen megterhelést jelentett. A hazautazás során éreztük a fáradtság jeleit, amikor az adrenalin már nem annyira dolgozott bennünk.

– Hogyan fogadott idehaza a család?

– Hétfőn hajnalban értünk Budapestre, s a központi bázisról Báthor Pál tűzoltó alezredes kollégám hozott haza. A párom persze azonnal meghallotta, hogy motoszkáltam odakint. A gyerekek akkor még aludtak. Negyed hét környékén viszont arra ébredtem, hogy rajtam ugrálnak. Az nagyon jó érzés volt.

– Gondolom az is nagyon jó érzés volt, hogy fogadott titeket a köztársasági elnök, Jászberényben volt egy fogadás a tiszteletetekre, s miniszteri elismerést is átvehettetek.

– Amikor elindultunk, akkor Rétvári Bence államtitkár úr kívánt nekünk sok sikert és azt kérte, hogy a lehetőségekhez képest tegyünk meg mindent a földrengéssel sújtott területen élőkért. Vigyázzunk magunkra és egészségesen érjünk haza. Amikor hazaértünk, akkor is fogadtak bennünket a repülőtéren, a honvédelmi miniszter és a mi vezetőink is gratuláltak a helytálásunkért. Kedden már a Sándor Palotában a köztársasági elnökasszony köszönte meg a munkánkat. A magyarországi török nagykövet asszony gratulációját is fogadhattuk. Ezt követően a Belügyminisztériumban a csapat minden tagja megkapta a Rendkívüli Helytállásért Érdemjel Arany fokozatát. Nagyon jóleső érzés volt, amikor a Jászberény város által adott fogadáson vastapsot kaptunk. Sokan, még ismeretlenek is gratuláltak azokban a napokban azért, amit mi Törökországban tettünk.

– Neveznek benneteket a mindennapok hőseinek, a nem mindennapok hőseinek. Te hősnek érzed magad?

– Azt hiszem, hogy mi nem hősiességből vállaltuk önként azt a feladatot, hogy akár életünk kockáztatásával is próbáljunk segíteni bajba jutott embertársainkon. Mi a természeti katasztrófák esetén próbálunk menteni és segíteni. Ezt pedig önként vállaltuk. Alapvetően egyébként is olyan helyeken dolgoznak a Hunor tagjai, ahol arra esküdtek fel, hogy életeket, emberi javakat mentünk. Én ezt tartom elsődleges feladatomnak a hatósági munka területén is. Egy szó, mint száz én nem érzem magam hősnek.

– Gábor, ha most, beszélgetésünk végén megcsörrenne a telefon, s jönne a kérés, hogy ismét a világ egy mási pontjára kellene menni, hogy ott segíts a bajba jutottaknak, mit tennél?

– Természetesen igent mondanék. Ez az éles bevetés Törökországban csak megerősítette a hitet bennem, hogy mennem kell a következő esetben is, ha valahol a nagyvilágban segítségre van szükség.

Nos, hát ilyen egy nem hétköznapi hős, aki normál napjaiban éli a hétköznapi életét, majd amikor bevetésre kell menni „hőssé” változik. Rendőrnek, katonának, tűzoltónak, katasztrófavédőnek soha nem mondom, hogy jó munkát. Nekik mindig azt kívánom, hogy minél kevesebb dolguk legyen, mert akkor kevésbé vagyunk veszélyben. Az élet azonban sokszor produkál előre nem látható – olyan eseményeket -, amikor a mi hőseinkre szükség van. Vigyázzon rájuk a Teremtő, de nagyon.