Lásd meg a témát, örökítsd meg és mutasd meg másoknak

Idén a Covid-19 járvány miatt nem a város napján, április 3-án, hanem augusztus 20-án adták át a 2021. évi városi kitüntetéseket. A díszpolgári címet idén Baráth Károly fényképész, fotográfus vehette át, akit nem kell különösebben bemutatni a jászberényieknek, hiszen az elmúlt évtizedek során annyi helyen, annyi eseményen fotózott, hogy szinte mindenki találkozhatott vele. Ennek ellenére azt hiszem, az alábbi interjúból még sok érdekeset megtudhatunk róla. Mivel több mint harminc éve már, hogy ismerjük egymást, így természetesen közvetlen tegező formában készült ez a beszélgetés.

Mit éreztél, mire gondoltál, amikor megtudtad, hogy 2021-ben te kapod Jászberényben a díszpolgári címet?

Meglepetésként ért a hír, bár tudtam, hogy felterjesztettek erre a kitüntetésre. Ilyenkor alá kell ugyanis írni egy nyilatkozatot, ha megkapom, akkor át is veszem. Ez persze már többször megtörtént korábban elismerések kapcsán, amit végül nem kaptam meg. A polgármester úr értesítő leveléből tudtam meg, hogy én leszek a díjazott. Számomra ünnepnap volt az, amikor átvehettem. Korábban a legnagyobb elismerés, amit kaptam – Pro Urbe-díj – ugyancsak a várostól érkezett. Vannak más kitüntetéseim is, amit máshonnan kaptam, de számomra azok a legkedvesebbek, amit szűkebb környezetem ítélt meg számomra.

Mit szólt a család, a környezeted a kitüntetéshez?

Természetesen ők is örömmel fogadták. Ők tudják igazán, hogy mit is tettem azért az elmúlt évek alatt, hogy ilyen elismerésben részem legyen.

Hány évtized munkája van a díszpolgári címben?

Ha mindent beszámolok, akkor azt mondhatom, hogy hat évtized, hatvan év munkájának elismerése ez a díj. A napokban volt éppen hatvan éve, hogy a szakmát elkezdtem tanulni, de állítom neked, hogy ma is tanulom. Érettségi után lettem fényképész tanuló, és a legtöbb sikert a saját magam képzésével, az önképzéssel értem el. Amikor 1969-ben én már elkezdtem a színes fotókkal foglalkozni, a kollégák leintettek, kinevettek, hogy ez még nem időszerű. Két-három éven belül bebizonyítottam, hogy igenis van értelme, s megéri a színes fotózással foglalkozni.

Miért választottad a fotózást, mi indított el ezen a pályán?

Nem voltam kiváló tanuló és nem is akartam továbbtanulni. Az volt a célom, hogy egy jó szakmát tanuljak ki. Az akkori Műszerész Ktsz-ben érettségivel tanulónak lehetett jelentkezni. Amikor beadtam a jelentkezésemet, három szakma – mechanikai műszerész, fogtechnikus vagy fényképész – közül lehetett választani. A fotózással már általános iskolás korom óta foglalkoztam, s így azt választottam.

Mennyi idő telt el addig, amikor már azt mondhattad, hogy fényképész vagy?

Az iskolát 1963-ban végeztem el és 1970-ben már önálló feladattal bíztak meg. A Szolnok Megyei Fényszöv jászberényi riportrészlegét vittem egy személyben. Ez akkor nagyon nagy lehetőség volt egy kezdő szakembernek. Szakmailag és azért is, mert nagyon korszerű bérezése volt a cégnek. Minden megtermelt összeg 27% volt a munkabér. Ez kellően doppingolt arra, hogy minél többet és jobban dolgozzak. Akkoriban még az itteni cégek igényelték a fotózást. Nagyon jó megrendelőm volt az akkori Építőipari Szövetkezet, a Műszeripari Szövetkezet, a Lehel Hűtőgépgyár, az Aprítógépgyár, a Cipőipari vállalat. Az eszközöket saját magamnak kellett biztosítani a színes fotózáshoz, de különböző úton-módon ezt is került biztosítanom.

Mikor volt az, amikor a magad urává váltál?

A színes fotózással három helyen – Szolnok, Mezőtúr, Jászberény – foglalkoztak. Amikor az elnökünk nyugdíjba ment és új elnököt kaptunk – akivel egyébként együtt voltam tanuló – megszüntette a korábbi, számunkra kedvező bérezést. Ez azzal is járt, hogy csak Szolnokon készülhettek színes képek, s az eszközeinket is odavitték, Én azon a napon beadtam a felmondásomat. Ez 1982. január 15-én volt. Ekkor, január 1-jétől már állampolgári jog volt, hogy valaki ipart gyakoroljon. Három hónap volt a felmondási időm, s ez elég volt arra, hogy korábbi megrendelőimet végigjárjam, s ők biztosítottak arról, hogy továbbra is dolgozhatok nekik.

Az elmúlt 60 év alatt rengeteget változott a fotózás. Ezt hogyan élted meg?

Amikor én tanuló lettem, még üveglemezre is fényképeztünk, ma pedig már a digitális technikát kell alkalmazni. Nem tudom van-e másik szakma, ahol ennyit változott a világ. Amikor még a fotót sötétkamrában készítettük, millió lehetőség volt arra, hogy azon változtathassunk, hogy saját tudásunkat „belevihessük” a képbe. Ez a beavatkozási lehetőség, ahogy fejlődött a szakma, egyre inkább eltűnt. Ma, amikor valaki fotográfusnak nevezi magát, az azt jelenti, hogy rendelkezik egy jó digitális géppel és egy jó számítógépes programmal. Ez nem a szakma teljes vertikuma, ez annak kb. 10%-a. Nekem a sötétkamrás időszak sokkal jobban tetszett. Ma is megvannak még az ehhez szükséges eszközeim. Úgy gondolom, hogy a ’80-as, ’90-es években a legkorszerűbb analóg technikával rendelkeztem.

Jászberény szerencsésnek mondhatja magát, hiszen évtizedek óta mindig voltak, vannak jó fotósai. Gondolok itt Faragó Laci bácsira, aki sajnos már nincs közöttünk, itt vagy te, Bíró János, Nemes Árpád és a fiatalabbak, Szalai György, illetve Gémesi Balázs.

Jászberényben mindig volt fotós élet. 1965-ben, amikor szakmunkás voltam, csatlakoztam a városi fotószakkörhöz, amely később fotóklub, majd később film és fotóklubként működött. Ez kicsit kinyitotta számunkra a világot. Itt meg tudtuk beszélni dolgainkat, Laci bácsival sokszor értékeltük egymás munkáit, hogy megosszuk tapasztalatainkat, tudásunkat. A maiak persze már az említett technikai fejlődésnek köszönhetően egészen másként dolgoznak, mint tettük mi a klasszikus fotózás idején.

A fotózás melyik ága volt számodra a legkedvesebb?

Mi még a hagyományos műtermi fotózást kezdtük. Szerintem a legnagyobb szakmai kihívás mindig az volt, hogy valakiről egy jó portrét készítsél. Nagyon kedveltem a gyermekfotózást. Akkor még őket műteremben fotóztuk és az egészen más világ volt. Azután jött az események fotózása. Ehhez már eleve felkészülten kellett érkezni az eseményre. Tudni kellett, hogy ott mi várható, mi történik. Én a tanulóimnak is azt tanítottam, hogy a fotós ne főszereplője, hanem szolid szemlélője legyen az eseményeknek.

Fotózások, amelyek örökre emlékezetesek maradtak számodra. Gondolom ilyen is volt sok az elmúlt hat évtized alatt.

Ilyen volt például Antall Jószef látogatása. Nagyon komoly biztonságtechnkai feltételeknek kellett megfelelni, hogy ott fotózhattunk. Aznap délután érkezett Göncz Árpád köztársasági elnök. Kihívás volt az az ünnepség, amikor Habsburg Ottó átvette Jászberényben a díszpolgári címet. Egy sokkal korábbi fotózásra is szívesen emlékszem, amikor az Érparti mintalakótelepet mutatták be az építési miniszternek. Nagy esemény volt a 2000-es görkorcsolya Európa-bajnokság. Szerintem óriási dolog volt, hogy azt a város meg tudta rendezni. Nem hagyhatom ki a sorból a Csángó Fesztivált sem, mert minden évben hozott valami mást, valami újat. Számomra nagyon fontosak voltak a családi események. Körülbelül 2 000 – 2 200 esküvőn fotóztam, s ezek is sok élményt adtak. Kedvenc témám volt még a műszaki fotózás, amelyik egy más szemléletet igényelt.

Volt-e kedvenc géped, amelyik jobban hozzád nőtt, mint a több?

Egy Nikon F4-es fényképezőgép volt a nagy kedvencem, amelyiket több célra is tudtam használni, mert az ehhez szükséges tartozékait is kifejlesztették.

Azt mondják, hogy minden szakmához kell tehetség. Mi kell ahhoz, hogy valaki jó fotós lehessen?

Lásd meg a témát, örökítsd meg és mutasd meg másoknak.

Ez így nagyon egyszerűnek tűnik.

Igen, annak, de az is biztos, hogy egy jó fotósnak másként kell látnia a világot, mint egy átlagembernek. Tudnod kell, hogy egy témából mikor tudod a legtöbbet, a legjobban megmutatni. Például van Jászberényben is egy épület, amit igazán naponta csak öt percig lehet úgy fotózni, hogy az visszaadja a benne rejlő szépséget.

Elárulod melyik ez az épület?

A Barátok temploma melletti kiskápolnáról van szó. Nagyon egyszerű homlokzata van és abban van egy ív. Ha azt ne éri fény, akkor csak szürke fal az egész. Jó esetben naponta öt percig kap olyan természetes fényt, amkor ez az ív még vetett árnyékot is képez és ezzel együtt lehet a szépségét megörökíteni.

Vannak még ilyen különleges időszakok, pillanatok?

Természetesen vannak. Például nem mindegy, hogy egy esküvőn azt a bizonyos „igent” mikor, hogyan örökíted meg. Akkor kell exponálni, amikor az „e” hangot mondja ki a menyasszony vagy a vőlegény. Egy előadás során pedig meg kell figyelni, hogy az előadó mikor olvassa a szöveget, és mikor néz fel beszéd közben.

Mit tanácsolsz azoknak a fiataloknak, akik érdeklődnek a fotózás iránt?

Azt javasolnám nekik, hogy a szakma teljes keresztmetszetét tanulják meg, benne a fizikáját és kémiáját, ami ugyan már nagyon lecsökkent. Tanulják meg az általuk használt gép tudását. Mert ma, ha egy digitális gép tudásának 10%-át ki tudja használni valaki, akkor sokat mondok. A tudását pedig céltudatosan használja. Ne elégedjen meg azzal, hogy egy anyagot pendrájvon átad. Ne felejtsék el, hogy egy nagymama, egy nagypapa számára még ma is fontos a kézben tartható fotó. Arról nem is beszélve, hogy egy számítógépen tárolt fotóanyag onnan bizony nyomtalanul el is tűnhet bármilyen hiba folytán. Ha már itt tartunk, szeretném azt is elmondani, hogy voltak nekem tanulóim az elmúlt évtizedek során. Közülük Völgyi Zoli sajnos már nincs közöttünk. Vetró Beát te is ismered, míg Vas Juli Münchenben tv-operatőr. Minden évben egyszer találkozunk. Ez most a jövő héten lesz.

Meddig még a fotózás?

Ameddig bírom. Nekem ez az életem. Az lenne a nagy büntetés, ha nem fotózhatnék. Annyit csinálok, ami jól esik, ma már nem terhelem túl magam. Szeretek a kertben dolgozgatni, ami jó kikapcsolódás is. Mindig voltak számomra új kihívások és manapság még ma is lehetnek. A lányom és a fiam is képzett fényképész. Közülük a lányom az, aki besegít ma is nekem, s a szakma digitális részét sokkal jobban érti, mint én. A fejlettebb országokban kezdenek visszaállni arra, hogy fontosak fényképek. Ez biztatás lehet a maiak számára. Néha azon is elgondolkodom, hogy Nosztalgia fotózást kellene elindítani.

Ennyi volt a beszélgetésünk, de közben megtekintettem Karcsi történelmi gépparkjának, ahogy ő mondta harmadát, húsz egykori fényképezőgépet. Mindről tudott valami érdekeset mondani. Ezek valódi kortörténeti dokumentumok, szerintem értékük felbecsülhetetlen.

Baráth Károlynak Olvasóink nevében is gratulálunk a díszpolgári címhez és további sikeres éveket kívánunk!