Szuper Levente a példakép, akire érdemes odafigyelni

Szuper Levente tartott edzést augusztus 25-én, szerdán a Jászberényi Jégpályán a Lehel HC ifjú kapusainak. A magyar válogatottban 96 alkalommal pályára lépő kapus volt az első magyar jégkorongozó, akit NHL csapat szerződtetett. Tagja volt a 2008-as szapporói divízió I-es jégkorong-világbajnokságon győztes válogatottnak, és részt vett a 2009-es A csoportos jégkorong világbajnokságon.

Szuper Levente egykoron többször is járt Jászberényben, még utánpótlás játékosként lépett jégre az akkor nyitott Hűtőgépgyári Műjégpályán. Most viszont már a fedett jégcsarnokba látogatott el, hogy a Lehel HC utánpótlás kapusainak tartson edzést. Még a tréning előtt kértem egy beszélgetésre.

– Nem először jársz már Jászberényben, de régen találkozhattunk veled. Mire emlékszel a berényi „kirándulásokról”, mi hozott most vissza hozzánk?

– Igazából régi a kapcsolatom a jászberényi klubbal. Amikor még kisgyermekként elkezdtem hokizni, sokat jártam ide az akkori nyitott jégpályára. Jó nagy csatákat vívtunk itt rendre a berényi csapattal. Most a True márkának a nagykövete vagyok, s egyrészt azért jöttem hogy a felszerelésekről beszéljünk, másrészt pedig felmegyek a jégre és kétszer 50 perces edzést tartok. Ezzel segítem Horváth Csongi kapusedző munkáját.

– A magyar jégkorongsport az elmúlt három évtizedben rengeteget fejlődött. Jelenleg a válogatott a 21. a világranglistán. Ott vagyunk az A-és B-csoport határán, sőt bele is kóstoltunk már az elit ligába. Innen hogy lehet továbblépni?

– Nyilván azokat a trendeket, amik a nemzetközi jégkorongot jellemzik, nem hagyhatjuk figyelmen kívül. A jégkorong egy picit ismét változott, a nagyon kemény hoki felől a játékosság felé. Ma már az NHL-ben sincsenek úgynevezett „verőlegények”. Korcsolyázni már mindenki nagyon jól tud, talán a mentális felkészítés az, amiben erősödnünk kell. Nagyon fontos, hogyan tanítjuk meg a gyerekeket jégkorongozni. Az utánpótlás nevelés színvonalának emelése csak jól képzett edzők segítségével lehetséges. Meg kell tanulni küzdenie a fiataloknak a csapatba kerülésért is. Ehhez jó csapatok és sok jégkorongozó kell. Ebben vagyunk egy kicsit lemaradva, mert kisebb a merítési lehetőségünk. A legfontosabb egyébként az, hogy a szakemberképzés terén előrébb lépjünk.

– Játszunk el a gondolattal. Hogy öt évvel idősebbek vagyunk. Mivel lennél elégedett öt év múlva?

– Azzal. Ha meg tudnánk határozni, hogy egyáltalán hová is szeretnénk eljutni. Pontosan meg kellene fogalmazni, hogy mi a feladata az akadémiáknak, a csapatoknak, kinek mit kell az előrelépéshez vállalnia. Remélem, hogy öt év múlva arról beszélhetünk majd, hogy ezekből a tervekből mi valósult meg. Egy egységes program kell, amely mentén el lehet indulni és öt év alatt akkor előbbre is léphetnénk.

– Nagyszerű pályafutás áll mögötted. Mire vagy ebből a legbüszkébb?

– Ez igazából hangulat és időszak függő nálam, de az, hogy a magyar válogatott mezét majd százszor viselhettem és hazai rendezésű VB-n is pályára léphettem, és C- illetve B-csoportot nyertünk, illetve megjártam az A-csoportot is talán a legfontosabb. Beletartozik a legszebb emlékeim közé a Ferencvárossal nyert első bajnoki cím, amikor 16 éves voltam., de az is, hogy külföldre kerülhettem. Valahogy az egészet tudom ma már családos emberként értékelni a szép és a nem szép állomásokat is. Globálisan nézem a pályafutásomat, és számomra nagyon fontos, hogy milyen ember vált belőlem a pályafutásom során, s hogyan tudom ezt visszaadni a mai fiataloknak, illetve gyermekeimnek is.

– Visszatekintve esetleg van benned csalódottság valami miatt, amit nem sikerült elérned?

– Nincs, és nem is lehet, mert már egészen kis gyermekként is a munkában hittem, Ami a feladatom volt, az mindig megcsináltam. Nem vágtam le köröket, nem azt néztem, hogy figyel-e az edző, hanem végeztem a feladatokat, mert jobb és jobb akartam lenni. Sőt pluszmunkát vállaltam. Én ebbe bele lettem nevelve, s minden kihívást élveztem. Mindig azt néztem, hogyan lehetek gyorsabb, hajlékonyabb, robbanékonyabb. Magammal is sok meccset lejátszottam, hogy még jobb legyek. Nincs olyan, amit bánnék. Tudom, hogy mindig mindent megtettem, amit tudtam, hogy megfeleljek az újabb és újabb kihívásoknak. Magyarként leigazolt egy NHL csapat is. Mit kívánhattam volna még?

– Milyen érzés, amikor fiatalokkal találkozol, akik tudják, hogy ki az a Szuper Levi és felnéznek rád?

– Én a színészi, illetve a jégkorongozó pályafutásom során is hozzászoktam ehhez. Amikor kikerültem először Kanadába, akkor ott tanultuk is, hogy hogyan kell kommunikálni, hogyan kell alakítani az emberi kapcsolatokat. Ez egy nagyon szép része az ember életének. Nagy elismerés, ha példakép lehetsz. Én nem teherként élem ezt meg. Próbálok jó példát mutatni, s ha úgy látom, hogy ennek van hatása, akkor annak nagyon örülök.

– Sok ügyes gyerekkel találkozol országjárásod során?

– Most már szerencsére megsokszorozódott a létszám ahhoz képest, mint amikor még én voltam gyerek. Sok helyről jöhetnek csiszolatlan gyémántok, csak az a kérdés, hogy U-14, U-16os korukra valóban gyémánttá kell csiszolni őket. Na, az a nagy kérdés, hogy ez hogyan sikerül szakmailag és pedagógiailag is. Onnantól kezdve, hogy a gyerekek serdülnek „nagyon vékony a jég”, nehéz őket megtartani, igazi csapatemberré nevelni. Ez a nagy és nehéz feladat.

Szuper Levente valóban büszke lehet pályafutására, sikereire, s leginkább arra, hogy megmaradt olyannak, amilyen volt. Kellő alázattal, sok munkával érte el mindezt, amit most megpróbál átadni a fiataloknak. Érdemes gondolatait jól megjegyezni, mert az ő útja az, amelyen újabb és újabb fiatalok juthatnak majd el a válogatottig, külföldre, esetleg Amerikába és Kanadába is. Egy igazán szerény, de nagyszerű sportember, aki pontosan látja, tudja, hogy kedvenc sportágában hogyan lehetne előrébb lépni. Ehhez a munkához kívánunk neki sok sikert.