Advent fájdalomban és reményben

Adventben a gyertyák fénye a katolikus szimbolika szerint a hit, remény, öröm és szeretet erejére, fontosságára utal. A várakozás időszaka a készülődésről szól, lelkünk felkészítéséről, no és a nagy vásárlási lázról, amely karácsony közeledtével egyre hevesebben kap el bennünket. Ünnepeink közül a karácsonynak él legelevenebben a valódi tartalma. Szenteste maga a beteljesedett csoda: Jézus születésének napja.

Decemberben olyan szép volt Jászapáti főtere. Gyorsan telt az idő. Elfáradtunk, vártuk a pihenést. Vártuk, hogy ebben az ünnepi időszakban legyen alkalmunk lassítani, regenerálódni, hogy az újévet újult erővel, dinamikusan tudjuk majd kezdeni. Úgy érzem, mégsem akartuk bekalkulálni terveink megvalósítási lehetőségei közé, hogy ember tervez – Isten végez. Rokonságunkat próbára tette az elmúlt időszak. A betegség nem várakozik. Jön és elhatalmasodik. Azon a szombaton amikor főterünkön sokan a második gyertyagyújtásra vártak, mi az ügyeletes orvossal a nagynénémhez igyekeztünk.

Gyógyítási lehetőségeink otthonukban korlátozódtak. Az ápolást el tudtuk volna végezni, de szükség volt a kórházi diagnosztikai leletekre, az infúziókra. Így az ügyeletes orvos döntése nem érte váratlanul a családot. Küldte a mentőt. Unokatestvéreim riadtan, idegesen kapkodták össze édesanyjuk személyes holmijait, amit a kórházba vittek vele. Nem tudtam segíteni. Ott tovább rám nem volt szükség. Távozásom előtt örökre emlékezetes képet fényképezett le az agyam. Nagynéném ágya mellett ott ült a férje és fogták, simogatták egymás kezét. Csendben búcsúztak egymástól. Tudjuk, hogy jóban – rosszban összetartottak. Igen! Ők 61 évig soha nem engedték el egymás kezét. Fogytak a percek… Érezték, hogy ez a búcsú talán örökre szól.

Sokszor emlegették a fiatalkori szegénységüket, a családi fájdalmakat, de idős korukra szerető gyermekek, unokák, dédunokák vették őket körül. Emlékeik felidézésekor azt mindig elmondták, hogy maguk építkeztek, szegények voltak, mert akkor nem volt ám hitel. Mellékesen jegyzem meg: Gondoljuk tovább ezt a kijelentést. Napjainkra megfordult a helyzet? Van hitel, és éppen ezért váltak szegényekké többen a kezdő, fiatal családok közül…

 Történetünkhöz visszatérve: Nem lehetett az idő múlását megállítani. Telt az advent időszaka. Kiknek így, kiknek úgy. A kórházi gyógyítás napjaiban reményünk volt arra, hogy szeretteink még újra találkozhassanak az otthonukban. A nagynéném maga is úgy érezte, hogy javul, majd ismét nem és, hogy újra javulgat… A telefon biztosította az itthon aggódó férj és a feleség között a kapcsolatot. Bözsi néni megmondta az urának, hogy melyik inget vegye fel, és hogy egyen. Arra is kérte, hogy ki ne menjen a házból, ha csúszós a járda. Mindkettőjüknek megadatott idős korukra is a tiszta gondolkodás, a tévedhetetlen memória képessége. Így pergették le sokszor maguk előtt a 89 és 90 év eseményeit.

A negyedik gyertyagyújtáskor úgy időzítettük a kórházi látogatásunkat, hogy nagynénémtől visszaérve a főtéren láthassuk az iskolások műsorát és hozzuk az új üzenetet itthonra. Betegünk már-már küldött is hazafelé bennünket. Fáradt és pihenni szeretne…– mondta. Azután tudtunkra adta, de nem akartuk megérteni, hogy ő már elindult egy úton és azon az úton Istenbe vetett hitével végig fog menni akkor is, ha karácsony közeleg, és akkor is, ha nekünk ez fájni fog. Mondta, hogy elfáradt, hogy hazamegy… Azt is tudta, hogy nem ugyanarra az otthonra gondol ő, mint amire mi szeretnénk. Egyre többet kérte, hagyjuk aludni…

Azután szent este előtt egy nappal a mély alvásában elcsendesedett az érző szíve, és nem jött újabb ébredése. Akár már elcsépelt gondolat is lehetne, ha azt olvassuk, hogy addig menj haza, míg megteheted. Különösen igaz ez karácsonykor. Beszélgess, szeress, töltsd az időt családod körében! Nekünk a szent este a szomorúságban is reményt kellett, hogy adjon. A Megváltó születéséről, és csendben gyászoló férj, édesapa, nagypapa vigasztalásáról szólt volna. Az új helyzetben mégis azt éreztük, hogy ő az erősebb és körülötte mindenki más esendőbb.

Ők a feleségével egész életükön át kiegészítették egymást. Iránymutatást adtak gyermekeiknek, példát az unokáknak, szeretteiknek. Szilveszter előtti napon a téli hidegben ott álltunk az üresen tátongó sírnál, és láttuk, ahogy Isten rendelése szerint a koporsó a testtel együtt a mélybe elmerült, eltűnt, és föld fedte be. Virágok takarták el az új sírhantot – köszönve ezzel szerettünktől kapott törődést. Nagynéném lényének lényege az emlékeinkbe ágyazva örökre itt marad velünk.

2015 adventje nem a mosolygós orcáját fordította felénk. Kedves Olvasók! Ne vegyék tolakodásnak, hogy személyes érzéseimet Önökkel megosztottam. Bárki, bármikor kerülhet hasonló helyzetbe. Hátha tudtam valakit erősíteni abban, hogy könnyebben tudja elviselni bánatát. Új év kezdődött. Hitemben bízva reménykedem, hogy szép és jó lesz.  Ezt kívánom mindenkinek!

Gőzné Rusvai Júlia