Jászberényi füstölgések . . .

Újra nyakunkon, akarom mondani, orrunkban a fűtési szezon. Azon a kellemetlenségen túl, hogy komoly többlet anyagi ráfordítást igényelnek az elkövetkezendő hónapok még a légző szerveinket is fokozottabban igénybe veszik. Bizony, ez az időszak nem kedvez a tiszta levegőre áhítozó tüdőnek.

A légszennyezés többféle forrásból „táplálkozik”. Vannak, az un. természetes szennyező anyagok, mint például a vulkáni gázok és porok, a növények pollenjei, és vannak azok a szennyezések, melyekről most szeretnék említést tenni. Ezek azok a légszennyezések melyeket mi emberek követünk el, és szemérmesen csak úgy nevezünk, hogy „antropogén” hatás. Ezt a légszennyező tevékenységet is tovább bonthatjuk ipari- és kommunális szennyezésre. Az ipar által levegőbe juttatott szennyező anyagok mennyisége hazánkban, – a leépült nehézipar és a szigorított szabályozások okán – már rég nem számottevő. Sem országos viszonylatban, sem pedig szűkebb pátriánkban nem a „főgonosz”. Meghatározó viszont a lakosság által elkövetett légszennyezés, mely az összes szennyezésnek a 70%-át jegyzi és akkor már itthon is vagyunk szűkebb pátriánkban, Jászberényben.

Örültünk neki, mikor hajdanán bevezették városunkba, az akkoriban még olcsónak számító földgázt. Azóta sokat változott a világ, de még inkább a gáz ára és a fűtőértéke. A viszonylag „tisztának” számító fűtőanyagot a lakosság egyrésze kezdte leváltani a hagyományos, fosszilis tüzelőanyagokkal. Így kerültek újra üzembe helyezésre a régi, jól bevált szeneskazánok, melyek gyomra elnyelt minden éghető anyagot. A paletta igen széles volt – és az mind a mai napig. Így a közlekedés által gerjesztett légszennyezéshez, a kipufogó gázokhoz és porokhoz még a fűtési szezon szennyezése is társul. Fűtünk mi ilyenkor mindennel, fűvel-fával, szénnel, műanyagokkal és még a jóisten tudja, hogy mit is dugdosunk kazánjainkba. Sajnos, a szenek közül is többnyire az olcsó, gyenge minőségű, de annál légszennyezőbb lignittel és barnaszénnel tankoljuk fel tárolóinkat.

Az esetek döntő többségében a közvetlen szomszédok, akik tanúi és egyben szenvedő alanyai is felelőtlen polgártársaink „tüzelési technikáinak”. Mert, bizony, kedvezőtlen időjárási-, légköri viszonyok esetén az engedély nélkül-, nem kellően magasra épített kémények füstje beköltözik az udvarokba és fojtogató lepelként borul a városra. Érdekes, hogy, többnyire nem a fegyelmezetlen fűtő az, kinek udvarát ellepi a – gyakran műanyagégetésből származó, rákkeltő – füst, hanem többnyire a vétlen szomszédok a szenvedő alanyok. Sovány vigasz az, hogy egyszer majd nekik is befüstöli valaki az udvarukat.

Sajnos, ez az un. transzmissziós – nem a keletkezés helyén ható – jelenség az, amely gyakran, szó szerint mérgezi városunk levegőjét és egyben a szomszédok baráti kapcsolatait is. Mert ki akarja „jelentgetni” szomszédját, mikor az befűt gyermeke megunt műanyag hintalovával, elhasznált cipőkkel, kopott gumiabronccsal, vagy a háza szigeteléséből megmaradt hungarocellel. Régóta tudjuk, hogy „Rossz szomszédság, Török átok”, ezért inkább az illetékes hatóságoknak kellene a fűtési szezonban éberebbnek lenniük, és nem kényelmesen a „besúgásokra” várni. Nem beszélve a szigorúbb szankcionálásról, mert ahol a tudatformálás csődöt mond, ott bizony a pénztárcára kell hatni. Az sem lenne „ördögtől való”, ha a kéményseprők /tüzeléstechnikai szakemberek/ jártukban-keltükben, olykor-olykor felpillantanának kéményeinkre is.

Bizonyosan lesznek majd, akik „megorrolnak” rám ezekért a sorokért, de abban is biztos vagyok, hogy többen vagyunk, akik nem mérgező füstködben akarjuk túlélni az előttünk lévő fűtési szezonokat.

Szerző:
Szórád Sándor
környezetvédelmi szakmérnök,
ökológus