Gondolatok a Szovjetunióba Elhurcoltak Emléknapján

Biztosan sokaknak feltűnt, hogy november 25-én úgy a rádióban, mint a televízióban egy emléknap kapcsán visszaemlékezéseket és megemlékezéseket lehetett hallani a II. Világháború után Magyarországról a Szovjetunióba elhurcoltak életéről, szenvedéseikről, kálváriájukról.

2012-ben a magyar kormány ezt a napot a Szovjetunióba Elhurcoltak Emléknapjává nyilvánította, ez év január 21-én pedig a 2015-ös évet a Szovjetunióba elhurcoltak emlékévévé nyilvánította.
Mire is emlékezünk ezen a napon, mire kell emlékeznünk ebben az évben, és mire kell emlékeznünk a későbbiekben is ezen a napon?
A háború után Sztálin és Rákosi megállapodtak abban, hogy a Szovjetunióban lévő magyar hadifoglyok egy részét nem engedik haza, hanem jóvátételi munkára visszatartják őket. 1948 körül a hadifogolytáborokat már fel kellett volna számolni, viszont a munkáskézre szükség volt, részben az újjáépítésnél, részben a nagy beruházások létesítésénél. Így főleg 1948 és 1951 között a Szovjetunió fogolytáboraiban sok ezer magyar hadifoglyot letartóztattak, és koholt vádak alapján általában 25 év javító-nevelő munkára ítélték őket.

Ugyanakkor az 1945 utáni magyarországi rendszer, a számára nem tetsző személyeket letartóztatta, és ezek a letartóztatások 1949 körül értek véget. Ezek civil személyek voltak, letartóztatásukat körülbelül ötven-ötven százalékban magyar és szovjet szervek végezték. A magyar hatóságok az általuk letartóztatott személyek zömét átadták a szovjeteknek. Úgy a magyarok, mint a szovjetek által letartóztatott személyek esetében, a bírósági eljárást szovjet katonai bíróságok folytatták le, az ítélet zömében 25 év javító-nevelő munkatáborban eltöltendő börtönbüntetés volt. Főleg 1946 és 1948 között vagonszámra vitték ki a magyar állampolgárokat a Szovjetunió távoli tájaira a különböző munkatáborokba dolgozni.
Az elhíresült GULÁG munkatáboraiban tehát dolgoztak magyar hadifoglyok is és Magyarországról elhurcolt polgári személyek is az ott raboskodó sok ezer más nemzetiségű, más állampolgárságú személyekkel egyetemben. Pontos számadat nincs, a magyarok létszáma több százezerre tehető.
Magyarországról az eddig előkerült adatok alapján 926 településről 72 988 férfit és 16 784 nőt, összesen 89 772 polgári személyt vittek a kérdéses időszakban a Szovjetunióba. Ezen belül Szolnok megye 21 településről 1706 férfit és 341 nőt, összesen 1927 embert.

A Jászságból öt településről 846 főt hurcoltak el: Jászapátiról 173 férfit, 37 nőt; Jászárokszállásról 134 férfit, 25 nőt; Jászberényből 204 férfit, 26 nőt; Jászfényszaruról 27 férfit, 10 nőt; Jászladányról 182 férfit, 28 nőt.
Zömük nevét nem tudjuk, további sorsuk ismeretlen. Többségük az embertelen életmód és munkakörülmények között elpusztult, valahol a volt Szovjetunió területén alusszák örök álmukat.
A Szovjetunióban közel 40 000 munkatábor működött ebben az időben, ahol 10-12 millió rab élt, dolgozott napi 12 órában, embertelen körülmények között. Az elítéltek munkája a fejlődő szovjet népgazdaság egyik alapvető ágazata lett, a rabok munkája, mint olcsó munkaerő, a kommunista társadalom gazdasági alapja lerakásának egyik pillérévé vált.

1955 nyarán a szovjet hatóságok kezdték hazaküldeni a lágerekben raboskodó idegen állampolgárokat: olaszokat, hollandokat, belgákat, spanyolokat, – majd leállt a szabadulás, már csak a németek, románok és magyarok maradtak a táborokban, mint idegen állampolgárok. Szeptember elején Adenauer német kancellár Moszkvában tárgyalt és elérte a maradék nem szovjet állampolgárok hazaküldését. A németek hazaszállítását kezdték el elsőként, majd 1955 novemberében 1200, más források szerint 1500 magyar hadifoglyot küldtek haza Magyarországra, és november 20-án átadták őket a magyar hatóságoknak. Nyíregyházára szállították őket, ami a szűrőállomás volt. Sokukat hazaengedték, viszont 267 személyt a Belügyminisztérium Büntetés-végrehajtási Parancsnoksága utasítására visszatartottak, és a jászberényi börtönbe szállították őket. Ok: a Szovjetunió és polgárai ellen a Honvédő Háború alatt elkövetett kegyetlenkedésekben való részvétel, valamint a Szovjetunió elleni kémkedés és súlyos bűntettek. A szovjet hatóságok ítélték el őket, és „büntetésük letöltése végett 1955. november 18-20-án átadták” őket  Magyarországnak. A szovjetek által átadott adatok alapján a visszatartottak névsorát a Belügyminisztériumban 1955. november 22-én készítették el, melyben fel van tüntetve: „Az elítéltek büntetésüket a jászberényi körzeti börtönben töltik.”

A Püski Kiadó gondozásában 2000-ben megjelent egy könyv, szerzője Rózsás János, címe Gulág lexikon. A szerző 1944 és 1953 között a Szovjetunióban raboskodott. Hazaérkezése után hozzálátott emlékiratai megírásához, majd 1989 után lehetősége nyílt arra, hogy adatgyűjtésbe kezdhessen az egykor Szovjetunióban raboskodó volt bajtársai, illetve azok hozzátartozói körében. Közel 4000 elítélt adatait sikerült összegyűjtenie, ezeket tette közzé lexikonszerűen feldolgozva a Gulág lexikon c. könyvében. Ebben valamennyi „elítélt” neve megtalálható, akiket a nyíregyházi szűrőállomásról a jászberényi börtönbe szállítottak. Ők büntetési idejük további letöltése, illetve ügyük további kivizsgálása céljából közel egy évig voltak még fogságban.
A könyv a 267 személy közül 260 személyről közöl részletesebb adatokat. Közülük 61 hivatásos katona, 12 csendőr, 3 rendőr, 3 egyházi személy, 27 földműves, 17 napszámos, 4 gazdasági cseléd, 3 gyári munkás, 17 tisztviselő, 17 kisiparos, 8 pedagógus, 1 jogász, 5 orvos, 6 műszaki értelmiségi, 10 tanuló, 4 kereskedő, míg a többiek egyéb foglalkozásúak voltak elfogatásukkor, illetve letartóztatásukkor, 39 embernek pedig nincs feltüntetve a foglalkozása. Meglepő volt a hivatásos katonák magas aránya és azon belül a rendfokozat szerinti megoszlás is: 10 tábornok, 18 főtiszt, 29 beosztott tiszt és 4 tiszthelyettes. A Jászberénybe kerültek között volt, akinek az volt a bűne, hogy a fronton Jányi Gusztáv hadseregparancsnok gépkocsivezetője volt, egy másik pedig az USA nagykövetségén sofőrködött. Többen a német hadseregben szolgáltak és viszonylag sok volt a német nevű magyar állampolgár. És akadt közöttük két személy: Birgés János (sz. 1922) és Pesti István (sz. 1912), akik jászberényiek voltak. Képzeljük el, amikor meghallották a főtemplom Urbán harangjának jellegzetes hangját, vagy amikor napi kötelező sétájukon a börtönudvarból meglátták a koronás templomtornyot, mit érezhettek. Hosszú idő óta börtönben vannak, már itthon Magyarországon, szülővárosuk börtönében, de nem mehetnek haza családjukhoz, szeretteikhez.

A 260 elítéltből 146-ot a hadifogolytáborokban, 114-et pedig 1944 és 1949 között Magyarországon tartóztattak le (49-et a szovjet, 65-öt a magyar hatóságok). Jászberényben újra kihallgatások vártak ezekre a szerencsétlen emberekre. „Utánanéztek” az „elítéltek” múltjának, „korábbi tevékenységeiknek”. Volt, aki beleőrült ebbe. A foglyok körülbelül felét továbbirányították valamelyik fővárosi börtönbe, és ők onnan is szabadultak. A foglyok szabadulása 1956 áprilisában kezdődött el és novemberben fejeződött be, úgy Jászberényben, mint Budapesten.

Ezek az emberek legértékesebb életkoruk jelentős részét rabságban töltötték. Szabadulásuk után milyen nehéz lehetett a beilleszkedésük a hazai környezetbe. Sőt, jó néhányuknál a családalapítás is ezután következett.  Megdöbbentő, hogy a hosszú, családtól való távollét után a magyar hatóságok még különböző tortúráknak tették ki őket, közel egy évig nem mehettek haza szeretteikhez, kihallgatások és vallatások voltak napirenden a börtönben. Szerencsére a börtön vezetősége decemberben megengedte, hogy egyoldalas levelet írjanak családjaiknak, majd januárban engedélyezték, hogy a hozzátartozók közül egy személy meglátogassa őket.
Jászberényben a bíróság falán emléktábla őrzi az 1955-ben Szovjetunióból hazahozott és közel egy évig még a bíróság udvarán lévő börtönben raboskodó hadifoglyok emlékét. Külön emléktábla adózik Kovács Béla, a Független Kisgazdapárt egykori elnökének, akit ugyancsak ezzel a csoporttal hoztak haza és került Jászberénybe.

A Jászberényben fogvatartottak nagy részét az idők folyamán rehabilitálták, de néhányuk esetében ez mind a mai napig nem történt meg.
A Magyar Nemzet 2000. május 2-i számában dr. Keményfi Béla – aki maga is egy kényszermunkatábor túlélője –,  könyvismertetőt közölt Rózsás János Gulág lexikon című könyvéről. Befejezésül álljon itt egy idézet ebből a cikkből: „…jó, hogy megjelent. Ez is bizonyítja a kommunizmus bűneit. A tényeket nem szabad elhallgatni, mert megbocsájthatatlan bűn lenne azokkal szemben, akik nem jöhettek haza szeretteikhez.”
Ezek az emberek igazságtalanul szenvedtek sok éven keresztül. Magyar állampolgárok voltak. Ha a bíróság előtt sétálunk és rátekintünk az emléktáblára, gondoljunk rájuk kegyelettel és emlékezzünk rájuk nagy tisztelettel.

Besenyi Vendel