A belső igazság

2017-12-032017-11-30 Demeter Gábor 0 Comments

Henrik Ibsen nem túl gyakran játszott műve, a Ha mi holtak feltámadunk, a Soproni Petőfi Színház kamara előadásaként került bemutatásra november 22-én este a Főnix Fészek Műhelyházban Szilágyi Tibor főszereplésével.

A több síkon futó, nyomasztóan mély dráma csak ritkán kerül színpadra, nagy kihívás a rendezőnek, színészeknek és a nézőknek is. A Főnix Fészek Műhelyház kis színház, (vagy mégsem az?) az előadás iránt óriási volt az érdeklődés és mindenkinek helyet találni akár a díszlet szélén is kihívást jelentett a teátrumnak.

Ibsen utolsó művének, drámai epilógus három felvonásban az alcíme, ám a kamara előadás dramaturgiája, szűk másfél órányira rántotta össze azt, egy felvonásba. Így sokkal befogadhatóbb lett, a szerzői gondolatok még jobban érvényesülnek a rövidítés hatására.

A darab kezdete közvetlenül is a csendről szól: egymással meghasonlott házaspár hallgatja a csendet, egy dél-norvég tengerparti gyógyfürdőben, íme a magánélet.

A Ha mi holtak feltámadunk az író számvetése életéről, egy váratlan találkozás történetén keresztül. Sokan úgy vélik, a főszereplő Arnold alakját, Rodin szobrászról mintázta, Irinét pedig egy korai modelljéről, aki elmenekül az önimádó művész árnyékából. A nő egy mesebeli, talán svájcinak képzelhető tó partján (Taunitzer See), a műteremül szolgáló halászkunyhóban adta oda testét-lelkét a keletkező nagy mű megfoganásához, megszületéséhez. Ezt a „gyermeküket” ismerte meg a világ, egy gyönyörű márványszobort – a Feltámadás napja –, aminek fő alakját a férfi a nőről mintázta, aki évekig a múzsája és a szeretője volt. A nő imádta a férfit, aki csodálta ugyan a nő szépségét, kisugárzását, de a szobrai, a hírnév, a pénz, valaha sokkal fontosabbak voltak számára. Hiába a siker, a gazdagság, ha az élet véget ér, és szeretet nélkül csak az üresség marad. A dráma főhőse, a neves szobrász ezzel a keserű érzéssel küszködik. A késői találkozás modelljével rádöbbenti, kapcsolata a nővel fontosabb lehetett volna minden másnál, mint amit elért, de már nincs visszaút.

Ibsen több hősnője egyszer csak elkezd befelé figyelni, és fellázad a távoli múltból előkerülő Irine is, aki beleőrül ebbe. De Majának, a szobrász fiatal feleségének – akit a hiúság és a szegénység kényszerített az érzelem nélküli kapcsolatba –, talán sikerül. Elhagyja gazdag és híres férjét és egy szabad lelkű férfival elindul a maga útján. „Azzal kell élned, akire leginkább szükséged van” – mondja, és ebben a mondatban benne rejlik sok nő sorsa a mai napig.

Arra kellene nevelnünk a körülöttünk lévő érdeklődő gyerekeket, hogy éljék a saját életüket. Ne próbáljanak minden áron megfelelni annak, amit elvárnak tőlük, hanem, belülre figyeljenek, arra hogy bennük mi van, és azt vállalják fel!