A nem hétköznapi hősök, akik Törökországban mentették az életeket

Megrázó hírek és képek érkeztek Törökországból és Szíriából, ahol február 6-án, hétfőn hajnalban, a Richter skála szerinti 7,8-as erősségű földrengés okozott óriási károkat. Mindkét országban épületek ezrei dőltek össze, s több tízezer áldozata lett a katasztrófának. A világ számos országából, így Magyarországról is azonnal mentőcsapatok indultak útnak, hogy segítsenek a romok alatt rekedtek felkutatásában, mentésében.  

A Baptista Szeretetszolgálat HUBA Rescue 24 Tűzoltó és Kutató-Mentő Nemzetközi Csoportjának 17 főből álló kontingensében 8 mentőkutyás páros is helyet kapott. Közülük hármat a jászberényi Kutyákkal az Életért Alapítvány adott: dr. Mezősi Tamás Trafyval (Miskolc), Szabó Gábor Gogóval (Jászberény) és Mező Marcell Blackkel (Jászberény). Magyarország hivatalos mentőcsapata, a HUNOR mentőszervezet kötelékében Bujdosó Gábor tűzoltó alezredes, a jászberényi katasztrófavédelmi kirendeltség Hatósági Osztályának vezetője, valamint a Hatvani Tűzoltóság képviseletében a jászberényi Bősze Balázs utazott Törökországba. Miután hazatértek, fogadta a teljes magyar kontingenst a köztársasági elnök, Novák Katalin is. Jászberényben pedig a városházán köszöntötték a nem hétköznapi hősöket. Mi egy sorozatot készítünk velük, ahol elmondják mi várt rájuk Törökországban, ott milyen körülmények között tudtak menteni, s mi is az, amit életük veszélyeztetésével önként vállaltak. A sorozat első megszólalója Bősze Balázs.

Névjegy

Név: Bősze Balázs

Születési hely, idő: Jászberény, 1985. 02. 26.

Családi állapot: nős, egy kislány, Zia édesapja

Munkahely: Hatvani Tűzoltóság

Rang: tűzoltó zászlós

Beosztás: különleges szerkezelő

 

– Mikor és hogyan lettél tagja a Hunor állami mentőcsapatnak?

– Én úgy kerültem a Hunorba, hogy 2012-ben meghirdették ennek a csapatnak a státuszát és én jelentkeztem. Pár napon belül már jelezték is, hogy egy orvosi, egy pszichológiai, illetve egy fizikai állapotfelmérőn részt kell vennem Budapesten. Ez nekem jól sikerült, s ezt követően elkezdődött az alapkiképzés, amely több hónapot vett igénybe és több helyszínen zajlott. Miután ezen is sikeresen túl voltam, 2012 év végén megtörtént a felesketés. Ehhez a csapatnak, melynek tagja voltam, teljesítenie kellett egy minősítési gyakorlatot. Ezen is megfeleltünk, s így lettem végül tagja a Hunornak.

– Neked milyen feladatod van a csapaton belül?

– Én elsősorban kutató-mentőként vagyok a csapat tagja. Viszont helyettesíthetem a kutatásban irányítási pozícióban lévő vezetőt, amennyiben az szükséges.

– Korábban volt-e már bevetésetek idehaza vagy külföldön?

– A Hunort több belföldi és külföldi kisebb káresetnél már bevetették. Ilyen volt például az ár- és belvíz elleni védekezés – Magyarországon végig kísérték a dunai árvizet -, illetve Horvátországban is végzett már a Hunor hasonló tevékenységet. Nekem ez volt az első, nagy, éles bevetésem.

– Hogyan kaptad a riasztást? Volt egy telefon, hogy menni kell? Vállalod, nem vállalod a bevetést? Ilyenkor van választási lehetősége a csapat tagjának?

– Azon a februári hétfő reggelen a feleségem mondta, hogy földrengés volt Törökországban. Ekkor már a Hunor szakemberei monitorizálták a helyzetet, hogy mi is történhetett, s erről egy belső csatornán mi is értesültünk. Akkor már éreztem, hogy ez több lesz számunkra, mint egy puszta hír. Majd 10 óra 42 perckor jött a berendelő sms, hogy 6 órán belül jelenjek meg a Budapest Gazdasági Központban, a Ferihegyi úton.

– Ott gyülekeztetek, s akkor már biztos volt, hogy mentek?

– Az már biztos volt, hogy a Hunor útra kel, de még nem volt biztos, hogy kik is mennek. Ilyenkor a szükséges létszámhoz képest +50%-ot rendelnek be. Ebben az esetben a terv szerint 50-en mentünk volna és 75 személyt rendeltek be. Erre azért van szükség, mert bármilyen akadályozó tényező esetén is – közúti baleset, nincsenek meg a védőoltások stb. – biztosítani kell a létszámot.

– Sok időd ezek szerint nem volt gondolkozni, hogy részt veszel-e ebben a bevetésben vagy sem?

– Sok időm valóban nem volt, csak annyi, hogy a feleségemet értesítettem, hogy berendeltek, s lehet, hogy megyek Törökországba.

– Hogyan fogadta a hírt?

– Hát nem örült neki, nagyon féltett. Kislányomtól nem is tudtam elbúcsúzni, mert bölcsődében volt. Úgy mentem el otthonról, hogy akár már este is visszatérhetek, de lehet, hogy ez csak egy hét múlva történik meg.

– Amikor Budapesten összegyűltetek, már gyorsan kiderült, hogy te is utazol?

– Igen, és azonnal meg is kezdtük a felkészülést. A logisztikusoknak segítettünk összepakolni azokat az eszközöket, amikre gondoltunk, hogy szükségesek lesznek a mentés során. A közép kategóriás mentők egyik ismérve, hogy bármilyen helyszínen egy hétig önellátóak. Mivel ebbe a kategóriába tartozik a Hunor is, így sok élelmiszert és folyadékot is vinnünk kellett.

– Azután pedig már repültetek is Törökországba.

– Mivel kormányzati repülővel utaztunk, így nem voltunk időhöz kötve. Nem kellett például előre becsekkolnunk. Akkor indultunk, amikor készen voltunk a bepakolással. A repülő űrtartalma szabta meg, hogy mit vihettünk magunkkal. Kb. 7 és fél tonna volt a repülő befogadó képessége és mellette 55 főt kellett szállítania. A tervezett 50 főhöz ugyanis még egy 5 fős egészségügyi csapat is csatlakozott.

– Mikor érkeztetek meg Törökországba?

– Ha jól emlékszem úgy kedden hajnalban, két óra körül érkeztünk meg. Egy, a mentés helyszínétől 60 kilométerre lévő repülőtérre kellett volna érkeznünk, de a kifutók itt is annyira megrongálódtak a földrengés miatt, hogy kb. 200 kilométerre a bevetés helyszínétől értünk földet. Innen még meg kellett szervezni a csapat és eszközeink elszállítását a földrengés által leginkább érintett területre. Ahogy szállítottak bennünket busszal, már láttuk, hogy nagy a baj. Ahogy egyre közelebb jártunk a mentés helyszínéhez, egyre romosabbá vált a terület. Először csak repedt falakat láttunk, majd összedőlt épületeket, azután meg már utcák tűntek el. Ahogy megérkeztünk Hatay tartományba, Antakya városába, ahol nekünk kijelölték a mentési helyszínt, azonnal ketté vették a csapatot. A Bravo csapat építette a bázist és pakolta ki a teherautókat, míg az Alfa csapat azonnal elment kutatni. Én a Bravo csapatba voltam beosztva, s mi építettük a sátrakat, kipakoltuk az ételeket és az italokat, használat előtt átvizsgáltuk és telepítettük a mentéshez szükséges eszközöket.

– Amikor ezzel végeztetek, akkor ti is bekapcsolódtatok a mentésbe?

– Igen, mert a két csapat 8 órás váltásban dolgozott. Magyarország volt az egyetlen, aki vállalta, hogy napi 24 órában dolgozik a mentés során.

– A beszámolók arról is szóltak, hogy meglehetősen nehéz körülmények között folyt a mentés.

– Hétfőtől szerdáig nem volt elektromos áram és üzemanyagot sem tudtunk megfelelő mennyiségben beszerezni. Később a logisztikusaink ezt is megoldották. A telekommunikáció szerda délután állt annyira helyre, hogy már mobiltelefont is lehetett használni.

– Mennyire tudtatok a 8 óra munka után 8 óra alatt pihenni?

– A munka fizikailag nagyon kimerítő volt, ugyanis vasbeton szerkezeteket kellett áttörnünk bontókalapácsokkal, illetve kézzel is pakoltuk a sittet. A pszichikai terhet nemcsak az adta, hogy milyen túlélőkkel, milyen sérülésekkel találkoztunk, hanem még az is, hogy a hozzátartozók végignézték időnként a mentés egész folyamatát.

– Milyen segítséget kaptatok a helyiektől?

– A helyiek nagyon sokat segítettek. Elismerték a munkánkat, s mihelyt megtudták, hogy Magyarisztánból jöttünk, onnantól kezdve már sokkal jobban tudtunk velük szót érteni. A helyzethez képest higgadtan kezeltek bennünket, s amiben tudtak, abban segítettek.

– Minden bizonnyal számodra is volt ennek a bevetésnek legemlékezetesebb eseménye, pillanata.

– Egy Gaya nevű hölgy, illetve családjának a kimentése volt számomra a legemlékezetesebb. Egy eldőlt épület – Reneszánsznak hívták a helyiek – liftaknáján keresztül a mínusz második szintre faláttöréssel bejutottunk. A kutya ugyanis túlélő személyeket jelzett itt. Innen viszonylag gyorsan, egy félóra-óra alatt kimentettünk egy édesapát, akinek eltört a lába. Gaya lábára viszont ráesett a szekrény és a romosodásból adódó vasbeton szerkezet. Őt egy további kétórás küzdelem után sikerült kimentenünk. Sajnos a lába oly mértékben sérült, hogy a tábori kórházban amputálni kellett. Ott volt még a kislányuk, aki viszont olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy belehalt azokba. A mentés során végig tudtunk beszélni a hölggyel és a férfival is angolul. Sokkos állapotban, de higgadtak voltak. A mentést az is nehezítette, hogy mint később kiderült, a hölgy cukorbeteg volt.

– A Hunor csapat tagjaként az első bevetésed, amelyen átestél a tűzkeresztségen, az az évszázadunk eddigi legpusztítóbb földrengése volt.

– Úgy gondolom, hogy a legrosszabb helyzetben is tudtam a legjobb formámat nyújtani, de ezt majd az elöljáróim eldöntik. A mentés során és a háttérmunkában is kivettem a részem. Mert utóbbi is nagyon fontos volt: a váltás megszervezése, kivitelezése.

– Megfordult ott a helyszínen a fejedben, hogy esetleg veletek is történhet valami?

– A nagyobb rengések szerencsés módon bennünket mindig akkor értek, amikor a romterületen kívül voltunk. Ezzel együtt hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy bennünket is baj érhet. Akkor is hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt bennem félelem időnként. Itt olyan dózisban kaptuk a káreset legjavát, amit hosszabb időbe telik feldolgozni.

– Milyen volt a hazaérkezés?

– Amikor hajnal 3 órakor megérkeztem Jászberénye, az első a fürdés volt. Azt tudni kell, hogy ott infrastruktúra hiányában fürdeni sem nagyon tudtunk. Csak minimális tisztálkodási lehetőség volt. Szóval egy nagy fürdés után köszönthettem kis feleségemet, aki kapott tőlem egy nagy csókot.

– Voltatok a Sándor Palotában is, ahol a köztársasági elnök adott számotokra fogadást.

– Így igaz. Magyarország köztársasági elnökasszonya megköszönte a munkánkat, illetve a török konzul hölgy is köszönetet mondott nekünk. Csak később derült ki, hogy a férjét mi hoztuk ki a romok alól csípőtöréssel.

– Ne legyen így, de ha valami oknál fogva ismét szükség lesz a Hunor bevetésére, már rutinos csapattagnak számítanál. Gondolom ismét útnak indulnál.

– Igen, mert, ha valaki segítséget kér, azon segíteni kell.

– Hogyan fogadott a szűkebb környezeted?

– A családom nagyon büszke volt rám, de nagyon aggódtak értem. Amikor kinn voltunk és szerdán már tudtam telefonon beszélni a kisfeleségemmel, ő sokszor elmondta, nagyon vigyázzak magamra. Nagyon lélekemelő volt számomra, hogy kislányunkról küldött képet nekem. Ezek a pozitív visszajelzések akkor nagyon kellettek. Már voltam szolgálatban, s kollégáim is elismerő szavakkal fogadtak. Munkánk kapcsán csak pozitív megítélést kaptunk.  – Annak gondolom külön örültél, hogy Jászberény város vezetése is adott fogadást a mentésben részt vevő jászberényiek számára.

– Egy kicsit meg is voltam illetődve, hiszen a Hatvani Tűzoltóságon dolgozom, s az hogy Jászberényben, szülővárosomban kaptam ilyen rangos elismerést, igen meghatott, majdnem el is pityeredtem.

Bősze Balázs olyan tapasztalatokkal lett gazdagabb Törökországban, melyek nagy segítségére lehetnek, ha hasonló események helyszínén kell mentenie. Mert nem kérdéses, hogy újra elindul, ha mennie kell. Mert nem mindennapi ember ő, aki segít, ha segíthet. Azt kívánom magunknak, hogy legyen a példája ragadós.