Ragyogás a vásznon

A Hamza Múzeum új képzőművészet-barát klubot indított útjára Klubdélután művészekkel művészetről címmel, melynek első alkalmára csütörtök délután várták a vendégeket az intézmény munkatársai a múzeum fogadótermében.

Szűkösnek bizonyult a nagyobbik kiállító helyiség, olyan sok érdeklődő érkezett, hogy közelebbről megszemlélje Gy. Riba János gyönyörűen restaurált cím nélküli festményét, valamint megismerkedjen a festő művészetével és életével.

A közönséget Farkas Edit intézményvezető köszöntötte, aki megragadta az alkalmat, hogy röviden bemutassa a sorozatnak szánt összejövetel tartalmát. A sorozat valójában húsz évvel ezelőtt indult útjára és jó pár év szünetet követően ezt a beszélgetős, klubdélután hangulatú, művészetbarát találkozókat kívánják a múzeum munkatárai feleleveníteni. A széleskörű programsorozat mesterségekkel, művészekkel és alkotásaikkal ismerteti meg az érdeklődőket.

Az elsőként bemutatott Gy. Riba János tájkép a frissen nyílt Négy évszak művész szemmel című kiállítás egyik darabja. A kisteremben látható tárlat jászsági festőművészek ritkán látott olaj és akril technikával készült képeit tárja a látogató elé. Az alkalomra kiválasztott festménnyel és készítőjével Gattyán Adrienn Zóra művészettörténész ismertette meg az érdeklődőket.
A rendkívül rossz állapotú festményt két évvel ezelőtt Pallai Imre ajánlotta fel a múzeumnak, aki 103 éves anyósa padlásán lelt rá a remekműre. A kép akkor a rámájából kiszakadva, lyukasan, piszkosan porosodott, de az akkori tulajdonos jó érzékkel értő kezekbe juttatta. B. Jánosi Gyöngyi restaurátor valóságos csodát tett az olajfestménnyel. Keze nyomán újra felragyogtak Gy. Riba János vászonra álmodott ecsetvonásai, a növényzet harsogó zöldjei, a víz tükrén megcsillanó fényjáték, az aranyló napsugár, az ég szikrázó kékje. Az alkotás szinte sziporkázik a színektől, életerőt és nyugalmat sugároz.

A festmény bemutatása mellett megismerkedtünk Gy, azaz Gyulavesi Riba János élettörténetével is. A horvát származású művész 21 évesen került Budapestre, ahol egy asztalosműhelyben kapott munkát. Mestere felfigyelt az ügyes kezű legényre és beajánlotta egy műkereskedőnek, ahol képeket reprodukált. Idővel felhagyott az asztalosmesterséggel, a képzőművészeti főiskola hallgatóival barátkozott, velük járt festegetni az akkor divatos Epreskertbe. Tanulmányokra nem volt pénze, jobbára önképzésből, vendéghallgatóként sajátította el a festészet művészeti fogásait. Első önálló kiállítására 1935-ben került sor Hatvanban. Berénnyel felesége révén került kapcsolatba, ide nősült és itt, Jászberényben telepedtek le. A városban rajztanárként dolgozott, de a háború megakasztotta művészetét és lehetetlenné tette hivatása művelését is. Jó néhány év eltelt mire komolyabb munkákat kapott. Többek között neki köszönhetjük az alsószentgyörgyi, a szohogyi, a fáji templomok belső díszítését. Képein a tájak mellett gyakori témája volt a jászsági ember, a táj és az ember magával ragadó harmóniája, amit remek zsánerképek örökítettek meg. Művészetére a természetesség, a biztos ecsetkezelés, a bravúros technikai tudás jellemző. Alkotásain a természet szeretete, a tavaszi zsongás, a nyári napsütés, az ősz aranybarna színharmóniája és a téli hó kéksége, villódzó fehérsége a jász táj idilli szépsége mindannyiszor megjelenik.

A klubdélután hangulatához elengedhetetlen a sütemény, a tea és a baráti beszélgetés, melyek tökéletes összhangja ismét jelen volt a múzeum falain belül.