Túrák három fotómasinával

Egy fél évszázad telt el azóta, hogy városunk jeles fotósa és természetjárója, Faragó László elindult teljesíteni első kék túráját. Az azóta lepergett évek alatt még kétszer járta végig az útvonalat, amihez több száz egykori úttörő is csatlakozott. Az élményeket rengeteg dia és fénykép örökítette meg, ezek legjavából nyílik kiállítás hamarosan.

Laci bácsi nem érkezett üres kézzel szerkesztőségünkbe. Jókora paksamétát hozott, fényképekkel, oklevelekkel, megsárgult térképekkel és teljesítménynaplóval volt tele a kezében szorongatott boríték. Az egyik kiadvány egészen újszerűnek tűnt, szinte még meg sem száradt a festék a pecsétnyomó oldalakon.

Ez a teljesítményfüzet 2015-ös dátumozású. Laci bácsi még mindig szorgosan rója a hegyek-völgyek kijelölt túraútvonalait.
Ez a kiadvány az egyik unokámé, de én is elkísértem a családot jó néhány túrára a nyáron. Mióta megműtötték a térdem, ismét jól működnek a lábaim.
Szívesen teljesítem az Országos Kéktúra egy-egy szakaszát, de rendszeresen kirándulok a Budaörsi hegyekben is, a lányom háza tájékán. Azokban az erdőkben gyönyörű szép vadvirágok rejtőznek, és be kell vallanom virágzásuk idején néha a tilosba is bemerészkedek, hogy lencsevégre kaphassam rejtőzködő szépségüket.

A családtagok is örökölték a természet szeretetének tulajdonságát?
Valóban. A lányom kétszer végigjárta a kéktúrát, az unokák hároméves koruk óta velem tartanak a kirándulásokra. Talán az sem véletlen, hogy a nagyobbik földrajzszakot választott az egyetemen, amit jelenleg Lengyelországban végez.

Laci bátyám is a földrajz szerelmese. Pedagógusként is ezt a tantárgyat oktatta?
Nem, matematika-fizika szakos voltam, de a főiskolán olyan szerencsém volt, hogy földrajzos hallgatókkal kerültem jó barátságba, velük gyakran túráztam. Azután, ahogy elkezdtem tanítani, igyekeztem megszerettetni a minket körülölelő környezetet a tanítványaimmal is, észrevetetni velük annak titkait és szépségeit. Első munkahelyem a fiúiskolában volt, innen toboroztam a gyerekeket a természetjáráshoz, majd a Gyakorló iskola tanáraként, később, az Úttörőház vezetőjeként hívtam az ifjúságot. Ahogy teltek az évek már nagyon nem is kellett hívogatni őket, a létszámkorlátok miatt szinte harc volt egy-egy túrán való részvételért.  Egyébként a természetjárást már a gimnáziumi évek alatt, a cserkészközösségben megszerettem, ugyanúgy, ahogy a fotózást.

Apropó fotózás! Az a hír járja, hogy Faragó László a túrákra több fotómasinával érkezett, mint konzervvel.
Hát, lehet benne valami. Sokszor megmosolyogtak, hogy egyszerre három fényképezőgép is lógott a nyakamban. Egy diafilmes, egy 6×6-os és egy kisfilmes gép. Több mint tízezer dia készült a túrákról. Persze azért az egyéb felszerelésnek is volt súlya. Emlékezetes, hogy amikor az akkori Csehszlovákiában a helyi ivó valószínűsíthető törzsfigurája fel akarta segíteni a hátizsákomat, a meglepő súly miatt szó szerint hanyatt vágódott. Jól megraktuk a batyukat az akkor még pehelykönnyűnek nem mondható felszereléssel. Vittük a sátrat, pokrócot, esőkabátot, na meg a rettentő mennyiségű konzervet. Úgyhogy, ha valaki nekem mostanában sertéskonzervet emleget, ki tudnék szaladni a világból.

Vitték magukkal a házukat, hálószobástól, konyhástól?
Igen, így volt. A helyi boltok nem vártak meg mindig minket a zárással, hacsak oda nem szóltunk előre, hogy mikor érkezünk. Volt, hogy hosszú túra után nyitva találtuk a település egyetlen üzletét, aminek nagyon megörültünk. Akkor hervadt le arcunkról a mosoly, amikor kiderült, hogy egyetlen doboz konzerven kívül semmi más nincs a polcokon. Na, ilyenkor mindenki kipakolta a zsákját, összedobtuk, amink volt. Éhen sohasem maradtunk. A szállás kérdését meg általában tantermek padlóján oldottuk meg a magunkkal vitt pokrócokon. Mindenki remekül szundított a hosszú kilométerek megtétele után.

A túraútvonalak eldugott hegyi falvakon vezetnek keresztül. A falusiak hogyan fogadták az idegeneket, a tarkabarka felmálházott társaságot?
Akkoriban még divatosabb volt a túrázás, az emberek jobban ráértek, ezért nem voltunk nagyon meglepő jelenség. Mindig örömmel üdvözöltek és „Isten áldja magukat” – szép magyar köszönéssel búcsúztattak. Én is több képen megörökítettem őket. Például a vasárnapi miséről hazafelé tartó kendős, olvasót kézben tartó asszonyok nem csak a fotópapíron, de az emlékezetemben is örök nyomot hagytak. Volt azért olyan eset is, hogy a ház előtti kispadon ücsörgő öregasszonyok megrovóan kérdezgettek, hogy miért vonszolom szegény gyerekeket magammal? Ehhez azért azt is hozzá kell fűznöm, hogy egy kiadós nyári vihar öntött nyakon minket a hegyekben és sártól cuppogó vietnámi tornacipőinkben, bőrig ázva igazán szánalmas látványt nyújthattunk. Utólag már csak kacagunk az egészen, de akkor azért igencsak szedtük a lábunkat a mézesvölgyi viharban.

Gondolom ilyen emlékezetes pillanatokat is láthatunk majd a most készülő, „Visszanéző”című kiállításon.
Terveink szerint nyolcvan diát nyomtatunk ki, és teszünk közszemlére egy úgynevezett szék kiállításon a május 7-i jubileumi Hajta-túra alkalmával. A Kerekudvari kápolna ad otthont az egynapos galériának, ahol székekre ültetjük a képeket és úgy mutatjuk be azokat az érdeklődőknek. Ezzel a tárlattal tisztelgünk a városunkban ötven évre visszatekintő kéktúra és a huszonöt éves Hajta-túra természetjárásnak.

És aki lemarad az idei gyalogos Hajtáról, hol láthatja a nosztalgikus kiállítást?
Az Ifjúsági Házban május 17-től két héten át megtekinthető a kiállítás, melynek megnyitójára, május 21-én, Patakiné Kocza Anitával meglepetésekkel is készülünk. Hozzáfűzném, hogy akinek van régi emléke, fotója, dokumentuma, jelvénye a kék túrákról az behozhatja és a helyszínen egy vitrin alatt közszemlére bocsátjuk a relikviákat. Érdeklődni Patakiné Kocza Anitánál az Ifjúsági Házban, vagy a kekturajaszbereny@gmail.com címen lehet. A tárlat anyaga stílszerűen tovább kirándul, a következő helyszín az állatkert madárháza lesz, majd a végső állomás szeptemberben a Lehel Vezér Gimnázium galériája.

A képek nem kapnak pecséttel ellátott füzetet és jelvényt a kiállítás útvonaláról, de úgy tudom, a kéktúra komoly dokumentációval rendelkezik.
Így van. A teljes 1128 kilométeres távot teljesítőknek ünnepélyes keretek között adják át a kitűzőket és az okleveleket. Amikor én az első túrámat teljesítettem, ami Sümegtől-Nagymilicig tartott, 1972-ben valóságos kérdező bizottság ellenőrizte, hogy tényleg megtettem e a távot. Akkoriban olyan jeles dátumokhoz kötötték a kitűzők átadását, mint november 7 vagy április 4. A történelem fintora, hogy eredetileg Szent István emlékútjának nevezték a túrát az 1938-as királyi emlékév tiszteletére. A kiinduló és a célállomás helyszínét többször változtatták, mert például Írottkő túl közel volt a nyugati határhoz.

Mire tippel, hány kilométer lehet a lábaiban, Laci bácsi?
Hát, ha összeadjuk a három kéktúrát az ugye minimum háromezer háromszáz, ehhez hozzájön a négy nyáron át teljesített Eisenach-Budapest úgynevezett Barátság útvonal, nem beszélve a Hajta-túrákról. Hát ötezertől biztosan több, tehát már jó messzire jutnék.