0
0
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc október 23-án kezdődött, s a november 4-én indított szovjet invázió pecsételte meg a sorsát. November 4-ét a kormány 2013-ban nyilvánította hivatalosan is gyásznappá.
Városunkban hosszú évek óta hagyomány, hogy november 4-én az egykori Huszár laktanyánál felállított emlékműnél rendezik a városi megemlékezést. Az emléktáblát 2013. november 4-én avatták fel, s azt Jászberény Város Önkormányzata és az 56-os Nemzetőrség Országos Parancsnoksága állította.
Az idei emlékező ünnepségen Nagy Zoltán, a Szent József Katolikus Elektronikai Technikum, Gimnázium és Kollégium történelem tanára idézte fel a 68 évvel ezelőtt történteket.
Tisztelt emlékezők!
A magyar történelem tragikus voltát semmisem bizonyítja jobban, mint azok az emléknapok, melyeken az áldozatok előtt kell leróni a kegyeletünket. Ezek közé a napok közé tartozik november 4-e is, amely az 1956-os forradalom és szabadságharc elvesztésének lett a jelképe. Hatvannyolc évvel ezelőtt ezen a napon, kora hajnalban indult meg országszerte a szovjet hadsereg pusztító erejű támadása. Egyértelművé vált, hogy az október 23-án megszületett remény hiába valónak bizonyult. A forradalmároknak akkora túlerővel kellett szembenézniük, amelyik ellen nem volt esély a győzelemre. November 4-e azonban nem csupán valaminek a befejezése, hanem valaminek a kezdte is. Ne feledjük, hogy az 1848/49-es szabadságharc bukását sem a Haynau vezette osztrák hadsereg támadásának napjára tesszük. 1956 november 4-én egy hosszú hónapokon át tartó küzdelem kezdődött, amelyet a magyar lakosság csak részben vívott fegyverrel. Voltak, akik sztrájkokkal vagy tüntetésekkel válaszoltak az erőszakra. Akadt olyan is, mint a jogtudósból lett államminiszter, Bibó István, aki egyedüliként az Országházban maradva azt tette, amt egy értelmiséginek tennie kellett ebben a helyzetben. Vagyis az írott szó segítségével állt ki a forradalom ügye mellett.
Az 1956-os forradalom eltiprói csak időleges sikereket értek el. Már a november 4-ét követő időszak megtorlásai is a gyávaság jele volt, hiszen a kivégzésekhez csak az folyamodik, aki fél attól, amit a halálra ítéltek képviselnek. Az sem véletlen, hogy a kádári konszolidációnak nevezett rendszerben a megszálló szovjet csapatoktól kezdve, a munkásőrségen át a 3/3-as ügyosztályig folyamatos riadókészültségben kellett lenni a kommunista hatalomnak, mert tisztában volt vele, hogy 1956 eszméjét nem tudták megtörni.
A történelem során gyakran fordult elő, hogy egy kisebb és védtelenebb országnak kellett szembenéznie az erőfölényben lévő agresszorral. Arra azonban aligha volt példa, hogy ez a kicsi ország annyira tisztában lett volna a szembenállás kockázataival, mint amilyen mértékben 1956 hősei tudták, hogy mit vállaltak. Akik közülük a 19. században születtek, mint például Nagy Imre miniszterelnök, azok a nagyszüleiktől még hallhattak beszámolókat az 1848/49-es orosz invázióról, és az I. világháborúban maguk is megtapasztalhatták – ha a keleti frontra kerültek – az orosz gőzhengert. A II. világháború pedig a maga szörnyűségeivel mindenki számra ott volt közvetlen emlékként. Bár 1956-ban csak néhány tízezer ember volt, aki fegyvert fogott a hazája védelmében, de az ellenállás más formáiban hatalmas tömegek vettek részt. Ők meg tudták mutatni, hogy milyen bátorság rejlik a magyarokban. Közülük senki nem kezdett elmélkedni arról, hogyan kellene megadnunk magunkat csak azért, mert korábban néhányszor már átgázolt rajtunk a keleti nagyhatalom. Sokan a legdrágább kincsüket, vagyis az életüket áldozták fel a haza becsületéért. Ezeknek az embereknek az emléke tiszteletet parancsol, és nekünk, ma élő nemzedékeknek az a feladatunk, hogy mindezt megőrizzük.
Egy emléktábla előtt állunk, amelyik Jászberény 1956-os eseményeire utal vissza. Az ország számos más településével ellentétben, az október huszonharmadikával kezdődő napok nálunk aránylag nyugalomban teltek. Ez az itt állomásozó szovjet páncélos alakulat parancsnokának volt köszönhető, akit a jóindulat vezérelt. November 4-én aztán erre a városra is lecsapott a vész, amit a hat tragikusan elhunyt jászberényi lakos, a kórházba került több tucat sebesült, és a súlyosam megrongálódott főtéri épületek mellett a rommá lőtt templomtorony, és a szentkorona porba hullott mása is kísért. A város közösségének az elveszített emberi életeken túl, azt a keserűséget is át kellett élnie, amikor a hitének és a történelmi múltjának jelképeit semmisítették meg. A tényszerűség miatt tegyük hozzá, hogy két szovjet katona is életét veszítette. Valószínűleg ők sem arról álmodtak, hogy egy idegen országban, egy torz ügy érdekében kell majd meghalniuk. Az előbb említett szovjet parancsnoknak sajnos még a nevét sem tudjuk, és a kivégzéséről is csak feltételezések vannak. A kutatások szerint azért halt meg, mert nem volt hajlandó fegyverrel fellépni Jászberény lakossága ellen. A teljes igazság kiderítéséhez az oroszországi levéltárak anyagára lenne szükség, ezek azonban számunkra továbbra is zárva vannak.
Lehel kürtjének mondájához hasonlóan azonban itt sem a kutatók által feltárt tények a legfontosabbak. Hanem az, hogy a kollektív emlékezetben rögzült történet hogyan formálta az identitásunkat. Ez az emléktábla azt bizonyítja, hogy mi, magyarok, nemzeti hovatartozás nélkül mindenkit a saját hőseink közé helyezünk, aki idegen földről jött hozzánk és az itt tartózkodása alatt a segíteni akarás és a jóindulat irányította a tetteit. Mert lehetett volna ilyen is a magyar és az orosz nép kapcsolata. Amennyiben pedig ennek a Moszkva központú országnak manapság ilyen katonatisztjei lennének, akik tudják hol húzódik az a határ, amit már nem szabad végrehajtani és egy parancsot meg kell tagadni, akkor biztosan nyugodtabb világban élnénk.
Nagy Zoltán gondolatait követően az önkormányzat, a vármegyei kormányhivatal Jászberényi Járási Hivatala, a Közösen Jászberényért Egyesület, a FIDESZ-KDNP és a Jász Múzeum képviselői helyezték el a megemlékezés és a kegyelet koszorúit az emléktáblánál.
Szántai Tibor
(Fotó: Gémesi Balázs)