Az év asztalosmestere

Szeptember 16-án a szolnoki Szigligeti Színházban ünnepélyes keretek között rendezték meg a 2016. évi Jász-Nagykun-Szolnok megyei Prima díj gálaestjét. A kitüntetettek között ebben az évben a Jászságot Bíró Ottó aranykoszorús asztalosmester képviselte – városunkból.

Bíró Ottót – foglalkozásával ellentétben – Kovács utcai otthonában és műhelyében kerestük fel. A műhely alapos bejárásával és bemutatásával fogadott bennünket, amely során a kisebb-nagyobb csiszológépeket, gyalukat, esztergát, körfűrészt és annak élezőjét, köszörűket, préselőgépet, és a megszámlálhatatlan kéziszerszámot szemügyre vehettük. Egyik-másik gépet be is indította, hogy halljuk, érezzük a műhelynek ne csak az illatát, hanem a hangjait is. Különös szeretettel mutatta meg azokat az eszközöket, amelyeket saját maga készített az idők során, beleértve az immár negyven éves, hagyományos satupadot.

A négyszállási tanyán paraszti családba született fiú az elemi iskoláit még otthon járta ki, tíz évesen került be a városba, ahol az általános iskolát, majd a 606-os Ipari Szakmunkásképző Intézetet elvégezte. Édesapja földműves volt, de műkedvelő kántor is Peresen és Négyszálláson, aki saját maga készítette el a hegedűjét.

Valamit már innen örökölhetett a kis Ottó, aki kortársaihoz hasonlóan, negyedik-ötödikes osztályban gyakorlati órákon többféle szakmát kipróbált, de leginkább a közösen elkészített hokedli tetszett meg neki. Így lett asztalos inas. 1969-ben tett szakmunkás vizsgát.

Az Aprítógépgyárban helyezkedett el, ahol főleg nagy precizitású faminták készítésével foglalkozott, amit a Ganz-MÁVAG tanfolyamán sajátított el. Minden az önállóság felé hajtotta: előbb működési engedéllyel, majd az 1978-ban letett mestervizsgát követően 1981-től hivatalosan is kisiparosként dolgozott. Lakossági és közületi munkákat is végzett, és nem kevés társadalmi munkát.

Kívülálló számára nyilvánvaló, hogy egész élete a fáról, és a vele való munka szeretetéről szól. Bútorasztalosnak indult – még a politúrozott bútorok időszakában –, de dolgozott épületasztalosként, sőt a katonaság java részét ácsként élte túl a MÁV kórház építésekor.

Műemlék jellegű épületek nyílászáróit, míves kapukat, kerítéseket, épületbelsőket „gyártott” többek között, de kisbútorokat, használati tárgyakat, szekrényeket, korlátokat, lépcsőket és fa mennyezeteket, padlókat, intarzia képeket is készített. Mikor mire volt igény. Úgy mesélte el a politúrozás folyamatát, hogy míg végig nem mondta, kedvet kaptunk hozzá. Sima felületet vékony olajjal beeresztjük, hogy kiemelje a fa erezetét. Sötét bútornál pácolni is kell. Ezt követi az indiai serlak tetű váladékából készült, leszárított halpikkely szerű anyag, amit denaturált szeszben feloldva, vászonkendőbe bújtatott tiszta birkagyapjúra cseppentve körkörösen már lehet is hat-nyolc órán keresztül simítani a fa felületén. Óriási kitartás kellett ehhez, amit ma már kevesen vállalnak, talán nem véletlenül került múzeumi kategóriába a politúrozott bútor.

Lakásukba belépve a műhelyben megidézett szépségek mindjárt láthatóvá is váltak. A különleges ovális asztalon így már láttuk, hogy mennyire munkás termék. A mennyezet faburkolata, a szekrények, a feljárati lépcső, a többszínű fából összedolgozott gyönyörű mozsár, és persze az egyik korai munkája, a feleségének udvarlásképp adott fadoboz. Rózsika kapcsán az is kiderült, hogy nem csak a munkában volt férjének kitartása. Tizenhat évesen kezdett udvarolni a boldogházi lakodalmon megismert lánykának, akit hét és fél év udvarlás után, immár 42 éve feleségül vett.

Együtt, egymást erősítve élték és élik életüket, akkor is, amikor míves fenyőfa talpakkal, mütyürökkel vásározni jártak, és akkor is, amikor két fiukat nevelték. Egyikük elsajátította az asztalos szakmát, másikuk elvesztését mai napig sem tudták feldolgozni.

Közösen elmentünk az egykori Tőtevényi Iskolába, amit teljesen lerobbant állapotban tizenöt éve vettek meg. Az évek során saját kezűleg felújították. Három vendégszobát alakítottak ki 16 férőhellyel és a mester asztalai, székei 85 vendéget tudnak kiszolgálni egy-egy rendezvény alkalmával. A hatalmas területen már az általuk ültetett fák, bokrok is nagyot nőttek. Napokig tart a fűnyírás is, de csinálják örömmel. Kőhajításnyira innen van a tanyájuk, ahol ugyancsak bőven akadt munka az évtizedek alatt. Részben a műhelyben, részben az állatokkal, olykor hetven disznóval.

Nehéz elhinni mi minden fér bele két ember mindennapjaiba, életébe, de láttuk saját szemünkkel. Különösen régebben gyakran szakítottak időt szórakozásra, operett és nótaestekre, de mai is minden helyiségben szól a Dankó Rádió.

Mostani kitüntetése, a „2016. év asztalosmestere” cím előtt – amit a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége felterjesztésére kapott –, a Jászberény és Környéke Ipartestület Aranykoszorús Asztalos Mester címmel ismerte el kiváló munkáját.

Búcsúzóul szakmai ars poeticáját is megfogalmazza Bíró Ottó. Úgy véli, hogy aki érez egy kis tehetséget magában, annak érdemes az asztalosmesterséget kitanulni, mert sok örömet okoz. Pontos, megbízható embert kíván ez a hivatás, és szakmai alázatot. A felületesség megbosszulja magát. Ő akkor is megcsinál egy elvállalt munkát, ha az anyagilag nem éri meg. Ötven éve van a pályán, és maga is megmosolyogja a történetet, hogy a 47 éve készített konyhaszekrény vásárlói megkeresték, baj lett a zárral. – Megcsinálom – mondta nekik – hiszen még garanciális.

Szerzők:
Kárpáti Márta
Halász Lajos

Latest posts by Munkatársunk (see all)

Munkatársunk

A jászberényi Jászkürt Újság és a BerényCafé újságírója.

Vélemény, hozzászólás?