Tariska Zoltán emlékezete (1953-2016)

Uram, én nem ismertelek mindig Téged. Úgy voltam, mint a legtöbb ember: hittem, hogy létezel, imádkoztam is Hozzád-csak éppen nem volt személyes a kapcsolatom Veled.

Mígnem találkoztam a Te gyermekeiddel, többekkel, akiken keresztül szóltál hozzám. Elmondtad, hogy az ember legfőbb nyomorúsága az, hogy bűnbatyut visel a vállán, de megértetted velem azt is, Úr Jézus, hogy Te azért jöttél, hogy levedd a bűnterheket rólunk, s hogy Veled már ezen a földön, lenn, bővelkedő életet éljünk.

Igen, Uram: róluk beszélek: Tariska Zoltán református lelkipásztorról és hűséges szolgatársáról, Marikáról. Magukról azt vallották, hogy „csak” útjelző táblák, de már én is tudom, hogy Rólad beszélt az életük! Az is, ahogyan az Igét hirdették a szószéken, az, ahogy felkarolták az özvegyek, árvák ügyét, az is, hogy rám merték bízni gyermeküket, amikor tízévi jászberényi szolgálat után, 1994-ben elkerültek új szolgálati helyükre, Pécelre.

Szolgáltak. Igen, Uram, szolgáltak: teljes szívből és teljes lélekkel. Tette ezt Tariska Zoltán úgy, hogy fiatal korától kezdve hordozta a cukorbetegség nehéz terhét. Előfordult, hogy annyira gyenge volt, hogy az ágyából, mikrofonon keresztül juttatta el az evangéliumot a gyülekezeti terembe a bibliaórára-de eljuttatta…! Amikor különösen nagy üzeneteket bíztál rá, olyan hévvel, olyan lelkesen beszélt, hogy majd’ „lerepült” a szószékről! Lelkigondozóként – bevallotta – minket hallgatott, de Rád figyelt, hogy pontosan  a szükséges Ige, üzenet jusson el hallgatójához. Az Igét hirdette szóban (nem hiszem, hogy van olyan megye hazánkban, ahol ne evangelizált volna), énekhangjával, naptárakon, könyveken keresztül.

Az erőtlen erejét megsokasítja – ez annak a könyvnek, Tariska Zoltán földi élete utolsó előtti nagy munkájának a címe, amelyben saját életútját írja le a rá jellemző őszinteséggel. A helyi gyülekezet tagjaként jól ismertük őt: Te adtál neki erőt ahhoz, hogy a szószékről nyíltan, őszintén bocsánatot kérjen; Neked köszönjük azt, hogy együtt korcsolyázott, túrázott a fiatalokkal (jó lehetőségek voltak ezek egyben a lelki beszélgetésekre is!), s a Te ajándékod volt, Uram, Zoltán testvérünk jókedve, humorérzéke is.

Felesége, Marika halála után betegsége egyre súlyosbodott; Isten gondoskodott számára társról. Olyan gyermeked volt Tariska Zoltán, Uram, aki nyugdíjba vonulása után Fóton is ugyanazzal a jókedvvel, bölcsességgel hirdette a Te „jókedvednek, kegyelmednek esztendejét”.

Tudom, hogy tudod, Uram: ezt a néhány szót a sírjánál elhangzott temetési prédikációból emeltem ki. Az sem marad rejtve előtted, hogy akkor is, s a halálhír hallatán, június 4-én csaknem megszakadt a szívünk…! Azt is tudjuk azonban a Bibliából, hogy aki hisz a Fiúban, Benned, annak örök élete van!

Tudod, Uram, hogy mi tartja most is a lelket bennünk? A Te erős szavad! Ott álltunk a ravatalozónál; nagyon megható volt, amikor a lelkész szolgatársak egy-egy Igével búcsúztak. Gyülekezetünk jelenlegi lelkipásztora, Mező István a Róm 14, 8 Igével erősített bennünket: „mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.”

Szívből köszönjük, Úr Jézus, hogy Tariska Zoltán a Tiéd, s hogy szolgálatain, életén keresztül oly sokan tartozhattunk, s tartozunk örökre Hozzád. Elköltözött lelkipásztor testvérünk gyászjelentésén olvassuk: „az Úr választottai megtérnek; örök öröm a fejükön” Ézs 35, 10. Nekünk az a részünk most, hogy hálát adjunk Tariska Zoltán életéért, szolgálatáért, s hogy vigyük a Rólad szóló örömhírt, Úr Jézus, tovább.

A jászberényi református gyülekezet nevében:

Petrics Anna

Latest posts by Munkatársunk (see all)

Munkatársunk

A jászberényi Jászkürt Újság és a BerényCafé újságírója.

Vélemény, hozzászólás?