Nagykanizsáról indult és Szegeden át ért révbe Jászberényben

A március 15-ei nemzeti ünnep alkalmából idén is sor került állami kitüntetések adományozására. Nem kis örömünkre és büszkeségünkre három jászberényi díjazottat is köszönthettünk e jeles ünnepen. Közülük elsőként Antics Istvánt kerestük fel, aki a Magyar Arany Érdemkereszt Polgári tagozatát kapta meg kimagasló színvonalú pedagógusi és tehetséggondozói, valamint kiemelkedő intézményvezetői tevékenységéért és a helyi kulturális életben vállalt szerepe okán.

Névjegy

Név: Antics István

Születési hely: Nagykanizsa

Születési idő: 1967. 09. 30.

Családi állapot: elvált, kapcsolatban él

Gyermek: Dorottya, negyedéves orvostanhallgató a SOTE-n

Végzettség: magyar-történelem-latin szakos tanár (JATE), közoktatási vezető (BME)

Munkahely: Lehel Vezér Gimnázium

Beosztás: igazgató

Kitüntetései: Zirzen Janka-díj, megyei pedagógia díj, a Magyar Arany Érdemkereszt Polgári Tagozata

 

Antics Istvánnal, a Lehel Vezér Gimnázium igazgatói irodájában beszélgettem. Hosszú évek ismeretsége okán ez a találkozó igen közvetlenre sikeredett, s az ilyenkor szokásos magázódást is mellőztük.

Mi volt az első gondolatod, amikor megtudtad, hogy magas állami elismerésben lesz részed?

Először hihetetlennek tűnt számomra, amikor a hivatalos értesítést megkaptam. Percekig csak újra és újra elolvastam az e-mailt, hogy valóban rólam van-e szó benne. Amikor aztán tudatosult bennem, hogy ez nekem szól, akkor nagyon jólesett, hogy így értékelik a munkámat.

Kezdjük az elején! Miért választottad a pedagógusi pályát? Volt esetleg valamilyen családi indíttatásod?

Nem volt, engem a bölcsészettudomány érdekelt. Amikor a gimnáziumba mentem, édesapám azt szerette volna, hogy egyetemet végezzek. Felvételi előkészítő táborokba jártam, s mivel az osztályfőnököm Szegeden végzett, így az ő tanácsára kerültem a JATE táborába, ahol azt éreztem, hogy ez egy jó egyetem. Elkezdtem a történelem-magyar szakot, és később a latint is felvettem. Harmadéves koromban egy egyetemi tanár felkért arra, hogy legyek egy ilyen felkészítő táborban csapatvezető. Tartottam egy kéthetes kurzust, s akkor éreztem meg, hogy ez a feladat nekem való. Ott tulajdonképpen el is dőlt a sorsom.

Hogy kerültél Jászberénybe?

A volt feleségem Jászárokszálláson kezdett tanítani, s azután én is a Jászságba kerültem, 1992-ben a Lehel Vezér Gimnáziumban kezdtem. Jókor kerestem munkahelyet, mert éppen volt egy megüresedett tanári álláshely.

Nagykanizsa és Szeged után Jászberénybe, egy kisvárosba kerültél. Mennyivel volt itt más az élet? Okozott ez számodra problémát?

Nem éreztem igazán különbséget. Egy kezdő tanárnak elég sok feladata van, s ez nagyon lefoglalt. Ráadásul akkor még csak a történelem szakot végeztem el, magyarból és latinból egy-egy évvel később diplomáztam, így a tanulás is sok időmet lekötötte. Később beigazolódott, hogy jól döntöttem, amikor Jászberényt választottam, mert megszerettem a várost, az embereket, s a város is nagyon jó helyen van. Szeretem a csendesebb vidéket, de Budapest is közel van, s ha bármikor olyan impulzusokat akarok, melyeket csak nagyvárosokban kaphat az ember, akkor az innen gyorsan elérhető.

Volt esetleg olyan pedagógus a gimnáziumban, aki a szárnyai alá vett mint kezdő fiatalt?

Nagyon jó közösségbe kerültem. Fantasztikus nagy tanáregyéniségek vettek körül, akikre csak hálával tudok visszagondolni. Megemlíthetem Tóth Marianna nevét, aki ma is a munkaközösség vezetője, de Turi István neve is sokak számára lehet ismerős. Ő ugyan teljesen más szakot tanított, de nagyon sokat segített nekem. Kaptam más iskolából is biztatást. Kiss Gyula szinte a mentorom volt. Nagyon sokat kaptam az akkori igazgatóhelyettestől, Szemánné Barkóczi Judittól is.

A kitüntetés indoklásában három dolog szerepel. Vegyük sorra ezeket! Kimagasló színvonalú pedagógusi és tehetséggondozói munka.

Azt gondolom, hogy nagyon sok diák került ki a kezem közül akár a normál gimnáziumi, akár a nyolcosztályos tehetséggondozói osztályból. Osztályfőnökként is dolgoztam, s diákjaim közül sokan kerültek be a felsőoktatásba, s ott is megállták, megállják a helyüket. Ez lehet az egyik ok. A másik, hogy sok-sok versenyen vettünk részt, s a tehetséggondozás eredményeként az országos versenyeken is szép eredményt értek el diákjaim.

Az indoklás második megállapítása: kiemelkedő intézményvezetői tevékenység.

Én 2004-ben lettem igazgatóhelyettes, majd 2010 óta vagyok kinevezett igazgató, miközben természetesen tanítok is. A tanítást már felüdülésként élem meg, talán csak az első évek voltak nehezebbek. Amikor belső emberként kerültem az intézmény élére, akkor megtapasztaltam, hogy ennek sok előnye és sok hátránya is van. Az első időszakban ez sok gondot okozott, de azután „kiegyenesedtek” a dolgok. Ezzel együtt is egy intézmény vezetése nagyon komoly kihívás, nagy feladat. Örülök, hogy úgy ítélik meg, hogy ezen a téren is jó munkát végeztem, végzek.

Az indoklás harmadik része a helyi kulturális életben való szerepvállalás.

Nagyon büszke vagyok arra, hogy akár az önkormányzat, de civil szervezetek is felkértek például különböző ünnepi beszédek megtartására. Valószínű, hogy ez is lehet az indoklás oka.

Az ember nem az elismerésekért dolgozik, de ha ilyenben része lesz, akkor az jó érzéssel tölti el.

Így van. Fontos visszajelzések ezek, hogy az ember jól végzi a munkáját. Nagyon jó érzés az, amikor egy órán látom a diákok szemében, hogy értik, amiről szó van. Vagy egy vizsga, amikor a tanítványom vissza tudja adni azt, amit szerettem volna neki megtanítani. Persze a kitüntetés is nagyon jó dolog, s arra inspirál, hogy a továbbiakban is hasonlóan végezzem a munkámat.

Egy sikeres vezető mögött mindig áll egy jó csapat.

Először is nagyon büszke vagyok arra, hogy egy ilyen nagy múltú intézményt vezethetek, olyan nagyszerű kollégákkal, mint a munkatársaim. Nagyon jók a munkaközösség-vezetőim. Én igyekszem nem kinevezni, hanem azt megbízni, akit a munkaközösség arra méltónak tart. Rájuk nagyon komolyan támaszkodom. Igazgatóhelyettesként is nagyon jól tudtam együtt dolgozni Nagy András igazgató úrral és Szemánné Barkóczi Judittal. Most is könnyű helyzetben vagyok, mert helyetteseim, Forgó Katalin és Berkóné György Ildikó is kitűnő munkát végez. Ők biztos hátteret nyújtanak nekem az iskolában.

Pedagógusként, intézményvezetőként mi a filozófiád?

Az elsőszámú cél iskolavezetőként, hogy a tőlünk kikerülő diákok olyan tudásra tegyenek szert, amellyel megállják a helyüket az életben. Harminc évvel ezelőtt még zöld táblára, krétával írtunk, ma pedig már minimum minden termükben van okostábla. A fejlődéshez elengedhetetlen digitális világot az iskolában is ki kell alakítani. Ez nagy feladat. Ugyanakkor nagyon gyorsan változik a világ, s nekünk erre a változó világra kell a gyerekeket felkészíteni. Ez pedig azt jelenti, hogy nekünk a kihívásokra gyorsan és időben kell választ adni. A mi iskolánknak a Jászságban azért is van különlegesen nagy szerepe és felelőssége, mert volt tanítványaink gyerekei később nálunk tanulnak. Pontosan azért, mert bíznak az intézményben, s ennek nekünk meg kell felelni.

A fenntartóval és a város vezetésével mint a település egyik nagy intézményének vezetője, együtt kell dolgoznod. Mennyi külső segítséget kaptok a sikeres munkavégzéshez?

A fenntartók az elmúlt években változtak, de mi mindig megtaláltuk a közös hangot velük. Ugyanez igaz a város vezetésére is. Mindkét oldalról megkaptuk azt a segítséget, ami az eredményes nevelőmunkához kellett.

Most lassan egy különlegesen nehéz tanév vége felé járunk. Gondolom, már ti is nagyon vártátok, hogy ismét találkozhassatok a tanítványokkal.

Tavaly március óta egy rövid szünetet leszámítva szinte egy éven át a digitális oktatásra kellett szorítkoznunk. Örömmel mondhatom, hogy nekünk nagyon gyorsan sikerült ezt a helyzetet kezelni. Ezt szülői visszajelzésekből is tudom. Próbáltunk minél többet segíteni a gyerekeknek, de én a szülőknek is megköszöntem az együttműködést, mert nélkülük nem ment volna ilyen jól a digitális munka.

Játsszunk el a gondolattal, hogy 1-2- évvel már idősebbek vagyunk! Mivel lennél elégedett, ha akkor kérdeznélek?

Mindennapi életünk része a generációváltás, s ez számunkra is nagy kihívás. Olyan szakemberekkel kell pótolni a nyugdíjba menőket, akik képesek magas színvonalú oktatómunkát végezni. Ha ez sikerül, akkor elégedett leszek, mert akkor ebből adódni fog, hogy a másik nagy célunkat is megvalósítjuk. Mégpedig azt, hogy minél több diákunk eljut a felsőoktatásba. Szeretném, ha két év múlva is úgy tekinthetnék vissza az eltelt időszakra, hogy hasonló eredményekről tudunk számot adni, mint amilyeneket korábban elértünk.

No, hát ehhez kívántam én a magam és olvasóink nevében is beszélgetésünk végén sok sikert Antics Istvánnak.

 

Szántai Tibor

Vélemény, hozzászólás?