A holokauszt emlékére

2021-04-28 Munkatársunk 0 Comments Besenyi Vendel helytörténetkutató, Holokauszt

1944. április 28-án kiadott ún. gettórendelet értelmében a zsidónak minősített lakosokat országszerte elkülönített lakónegyedekbe költöztették. Így történt Jászberényben is. A szomorú eseménynek Besenyi Vendel írásával állítunk emléket.

Emlékük áldott minekünk,

Nyugasztald őket Istenünk

Emlékezve emlékezik és meggörnyed a lelkem

Ezek a sorok Jászberényben, az izraelita temetőben levő mártír emlékművön olvashatók. Ezek a sorok emlékeztetnek bennünket az első világháborúban a magyar hazáért meghalt izraelita vallású jászberényi testvéreinkre és a második világ- égés embertelen törvényei és rendeletei következtében elpusztult jászberényi zsidó polgártársainkra.

A holokausztra emlékezünk. országon a nemzet testéből kiszakították több százezer, az állampolgári és nemzeti közösséghez hű honfitársunkat. Az állam 1938 és 1941 között jogszabályokkal kiszorította polgárai egy részét a gazdasági és a politikai életből, majd javaiktól megfosztották és embertelen körülmények közé zárták, s végül átadták őket a német megszálló hatóságnak, akik megsemmisítő táborokba szállították őket. – Miért? – azt hiszem, válasz nincs! Váratlan volt ez az átélőknek, ugyanis a magyar nemzet történelme folyamán befogadó nemzet volt, a magyar történelem elsősorban a befogadás, az etnikai és vallási sokszínűség ezeréves történelme.

Ahol most vagyunk, virágzó és eleven kultúra létezett, a jászberényi zsidó közösség itt élte szellemi és vallási életét. Nem messze tőlünk, a Bercsényi úti iskola régi épületéhez csatlakozva állt a hitközség iskolája, melyet nemrég, az új szárny építésekor bontottak el. E helyen pedig művészi ízléssel tervezett és felépített mór stílusú zsinagóga állt, melyet 1890-ben avattak fel és 1968-ban bontottak el. Az 1840. évi XXIX. sz. törvénycikk, valamint az 1849. évi március 4-i birodalmi alkotmány 25. S-a lehetővé tette a zsidók szabad letelepedését a birodalom településein. Jászberényben az első zsidó, Buck Gábor és családja 1 850-ben kérte a letelepedést. Még 1850-ben megalapítják a zsidó temetőt, 1851 -ben már Borinek Bernát személyében tanítót, Senfeld Jakab személyében előimádkozó-saktert alkalmaznak. A beköltöző családok száma növekszik, így felmerül az állandó imaház gondolata, mely 1857-ben megvalósul. Az első rabbi Natonek József, aki a hatóságok előtt is nagy tekintélyt szerzett, magyarul, németül, franciául, héberül írt és olvasott.

A zsidó lakosság hamar beilleszkedett a város életébe, melyben a korábbi görögök szerepét vették át. A zsidó lakosság tagjai tisztes polgárai lettek a városnak. Gyermekeiket taníttatták, kereskedők, tisztviselők, orvosok, Ügyvédek, földbérlők, szőlőbirtokosok, katonatisztek, pedagógusok, művészek lettek belőlük – igyekvő polgárok voltak, jó kapcsolatban álltak a lakossággal, nemzeti ünnepeinket megünnepelték – még 1944, március 15-én is –, azokra a város vezetőit meghívták. Meg kell emlékeznünk a második rabbiról, Büchler Áronról, aki 1861-től 54 évig szolgálta híveit, 51 évig volt a mai Lehel Vezér Gimnáziumban hittanár, és aktív tagja volt a városi képviselő-testületnek is. Mai fogalmaink szerint ökumenikus szemléletű ember volt, működése alatt példás kapcsolat alakult ki a katolikus és a református egyház vezetőivel és híveivel. Életében voltak nehéz időszakok is, volt olyan idő, amikor családjának ellátása, eltartása is nehézségekbe ütközött, anyagi ellátatlanságát és családja nélkülözését is istenfélő alázattal viselte, Anyagi helyzetének javítása érdekében Gyurka József római katolikus lelkész társadalmi mozgalmat indított, és ő maga is segítette anyagilag.

A zsidó lakosság száma 1910-ben érte el a maximumot, 1017 főt, ami az összes lakosság 3,4%-át tette ki, munkájuk eredményét mutatja, hogy 19ĺ8-ban a város 130 legnagyobb adófizetője között 33 zsidót találunk, ami 25%-ot tesz ki. A zsidó lakosság lélekszáma az elvándorlás a születések számának csökkenése következtében fokozatosan csökkent. 1941-ben már csak 574 főt számlál a közösség, mely az összlakossághoz viszonyítva már csak 1,8%.

Az I , világháborúban a harctereken a katonák között ott voltak a jászberényi zsidók is, közülük 33-an haltak hősi halált (3%-a a közösség lakosságának).

Az l. világháború után az egyes korlátozó intézkedések ellenére viszonylag nyugodt élet következett és a munkaszolgálatos behívásokat s az ott elszenvedett veszteségeket beszámítva is – viszonylag biztonságban vészelték át a világháború első négy és fél évét. Viszont ami ezután következett, az emberileg nem felfogható, nem érthető.

Magyarország 1944. évi március 19-i megszállása után elszabadult a pokol. A nácik zsidó ellenes háborújának legkegyetlenebb korszaka következik; látva azt, hogy a háborút elvesztik, a szövetséges csapatok győzelme már csak idő kérdése, azonban a zsidók elleni hadjáratot meg akarták nyerni. A helyi sajtót olvasva április elsejétől hetente olvashatunk zsidókra vonatkozó korlátozó intézkedésekről. Összeírták a zsidó telefon-előfizetőket, be kellett szolgáltatni a rádiókat, a zsidók tulajdonában lévő járművel utazhattak és csak személyvonaton. Korlátozták a fejadagjukat, tejet csak terhes anyák és 3 év gyerekek kaphattak, vajat, tojást, rizst, mákot egyáltalán nem vásárolhattak. Április 5-én az 1240/1944. sz miniszerelnöki rendelet előírta a meg különböztető jelzés viselését. Minden 6 éven felüli zsidó személy köteles házon kívül felsőruházatának bal mellrészén jól láthatóan egy 10×10 cm átmérőjű szövet, selyem vagy bársony anyagból készült „kanárisárga” színű hatágú csillagot viselni. A zsidó diákok nem viselhettek egyenruhát és diáksapkát, a zsidó üzleteket bezárták, készleteiket leltárba vették (városunkban április 25-én volt a leltározás); eltiltották őket a nyilvános fürdő használatától, megfosztották őket saját és bérelt birtokaiktól, azok kezelésére zárgondnokot neveznek ki.

A rendelet megszegői ellen a rendőrhatóságok szigorúan járjanak el. Kilenc estről tudósít a helyi sajtó, melyekben a hatóság 500-1000 pengő bírságot vagy 15 napi elzárást szabott ki. A kamarákból való kizárás következtében a város 25 ügyvédje közül 10-nek megvonták a működését. Az április 28-i 1610/1944 miniszterelnöki rendelet elrendelte a zsidók lakásának és lakhelyének kijelölését, tehát az elkülönítést, amely a köznyelvbe gettóként vonult be. A gettó olasz eredetű szó, jelentése zsidónegyed, átvitt értelemben a lakosság elkülönült vagy elkülönített csoportját jelenti. Alexander Imre Szolnok vármegye alispánja május 10-re értekezletet hívott össze a járási főszolgabírók és a megyei városok vezetői részére. Az értekezletre már kész gettótervekkel kellett megjelenni. Ezen az értekezleten Jászberényből dr. Pénzes Sándor polgármester, dr. Czigány Mihály jegyző, vitéz Vass

János rendőrparancsnok és dr. Muhoray Károly járási főszolgabíró vett részt. Három gettótervet vittek magukkal. Az egyik szerint a Nagykátai úton levő laktanyában helyezték volna el az érintetteket, ugyanis az akkor üres volt. Ezt a tervet elutasították, mivel az épület felett a Honvédség rendelkezett. A másik szerint a Rákóczi utca Oszlop utca Kőkép utca – Kossuth Lajos út közötti tömbben lett volna az elhelyezés. Ezt is elutasították, mivel a lakások üressé tétele érdekében 109 családot kellett volna kilakoltatni. Az alispán a harmadik tervezetet támogatta, mely szerint az elkülönített lakónegyed a belvárosban legyen, a mai Dózsa György út – Zoltán utca —Zirzen Janka utca – Táncsics Mihály utca – Bercsényi út által körül határolt területen, valamint magába foglalta a Bercsényi út másik oldalán a zsinagógától felfelé az iskoláig elterülő területet. E tömbből csak 4 családot kellett kitelepíteni.

Május 13-án szombaton érkezett meg az alispán rendelete, mely szerint a város azonnal fogjon hozzá a zsidók elkülönítéséhez. A munkák lebonyolítása érdekében a város vezetése öt bizottságot hozott létre, melyek mindegyikében a városi hatóság és a rendőrség 1-1 képviselője is részt vett. Előbb a 4 családot költöztették ki, majd a zsidó lakosságot költöztették be. Mindenki azt vitt magával, amit akart, de kevés volt a hely, hiszen egy szobába 6-7 személy is jutott. Az elhagyott lakásokat a benne lévő értékekkel a bizottság lezárta és lepecsételte. Az elhagyott házak, értéktárgyak ingó és ingatlan vagonok, földtulajdonok, szőlők az állam tulajdonába mentek át. Az átköltöztetést május 18-án, csütörtökön befejezték. A járás hat községéből, Alattyánról, Jánoshidáról, Felsőszentgyörgyről, Jákóhalmáról, Jásztelekről és Monostorról szintén ide telepítették át a zsidó lakosságot, összesen 49 főt. 1944-ben Jászberényben 627 zsidó származású polgár élt, közülük 100-an munkaszolgálatos katonák voltak a hadseregben, így e kijelölt tömbbe5?5föt helyeztek el. El lehet képzelni, milyen zsúfoltság lehetett. A város vezetői kezdetben – a zsidóság elitjével fenntartott jó kapcsolatnak köszönhetően – nem foganatosítottak szigorú intézkedéseket a gettóban, halogatták annak körülkerítését is. Pénzes Sándor polgármester erkölcsi aggályait az is növelte, hogy sok ismerőse mellett volt anyósát is a gettóba kellett költöztetnie. Május 22-én azonban radikális változás történt, a belügyi vezetés a polgármesterrel együttműködő kapitányt elhelyezte, helyét Tóth Lajos rendőrtanácsos foglalta el, akinek már kellő tapasztalatai voltak a 12 ezres máramarosszigeti gettó létrehozásánál. Ugyanezen a napon a szabadságon levő Czigány Mihály helyére Ceglédről dr. Bálint Sándort nevezték ki, aki Jászberényben a „zsidó ügyek” irányítója lett. Pénzes Sándor polgármester ellen lojális magatartása miatt vizsgálatot indítottak, Az elkülönített rész utcára néző ablakait be kellett papírral ragasztani vagy be kellett meszelni. A lakók a házak udvarai között átjárókat létesítettek, hogy tudjanak egymással érintkezni. A zsidó tanács funkcióját kezdetben a hitközségi vezetők: Lengyel lmre elnök, Braun Károly alelnök és Vámos Adolf látták el, majd munkaszolgálatra történt behívásuk után 03 e és dr. Holló Kálmán orvos vették át ezt a feladatot. Május vége felé a gettót körbekerítették, csak a Zirzen Janka utcai kapun lehetett elhagyni. Kedd és péntek kivételével 10 és 1 2 óra között lehetett kimenni, Ügyeket intézni, azonban ez idő alatt saját lakóházukba nem mehettek be. A városi lakosság belépési engedéllyel mehetett be, azonban ezt a már korábban említett két személy később megtiltotta. Csősz László kutatásai szerint a jászberényi gettóban az országos átlaghoz képest jobb körülmények voltak, valamivel elviselhetőbb volt az élet, megfelelő volt az élelmiszer-ellátás is. Több helyi polgár, köztük dr. Friedvalszky Ferenc egykori polgármester adományokkal és információval támogatta a bentlakókat, közölték velük az elhurcolásuk idejét is. A munkaszolgálatra történő behívások következtében a gettó foglyainak száma 494 főre csökkent. Szolnok megye jászsági része az I. csendőrkerülethez tartozott, az országos deportálási terv szerint az I. csendőrkerület a VI. deportálási zónába esett, így innen az utolsók között vitték el a foglyokat. Június 30-án hajnalban máshonnan idehozott csendőrök az üldözötteket gyalogmenetben a Rákóczi úton levő Tanítóképző Intézetbe vitték, ahol brutális eszközökkel vallatták őket, és valamennyijüket megmotozták. A motozást nőknél bábák, akik felnyúltak az alsó testrészbe is. Az itt elszenvedett tortúra következtében két házaspár öngyilkos lett. Következő állomás a vasúti pályaudvar, ahol bevagonírozták őket és a monori téglagyárba vitték a transzportot. Néhány napig itt voltak, majd Auschwitzba szállították őket, ahol túlnyomó részük – közöttük 78 tizenöt év alatti gyermek – odaveszett. Odaveszett a hitközség nagyreményű és tehetséges fiatal rabbija, dr. Reich Béla is. A zsidó temetőben az emléktáblán 537 név szerepel. Ők valamennyien jászberényiek vagy jászsági felsőjárásbeliek, illetve 39-en az ország más városaiból elhurcolt jászberényi származásúak.

Izraelita vallású honfitársaink elhurcolása után Jászberényben 152 lakás ‘maradt üresen, Elpusztult egy kultúra, a város szegényebb lett, megsemmisült a gazdasági értelmiségi középosztály legaktívabb rétege. Országosan elmondható: máig hat az, hogy szétrombolták a vidéki gazdasági. élet hajszálgyökereit, megsemmisítették a kisvállalkozók dinamikus tömegét. 1949-ben a jászberényi zsidó hitközség még 140 főt számlált. A dr. Klein Aladár elnöklete alatt működő vallási élet az 1960-as évek második felére megszűnt. Az elhanyagolt állapotban lévő templomot a hitközség 1965-ben eladta a Városi Tanácsnak.

Az írás szerzője, Besenyi Vendel helytörténeti kutató kérésére osztottuk meg önökkel a Berényi Kármentőben 2004-ben is megjelent cikkét.