Karácsonyi locsolkodás

Bolondság, hiszen ilyen nincs! De olyan sincs, hogy egy világjárvány egy évig sakkban tartsa az egész világot, és ki tudja, mikor eressze ki karmai közül az egész emberiséget. Történt, hogy korban felnőve megházasodtam, majd elköltöztem otthonról. S mert így tanultam, mikor eljött az első önálló karácsonyom, az új, férjemmel közös albérletbe meghívtam a rokonokat egy este. Aztán, amikor önálló házunk lett, folytattam ezt a szép hagyományt. Örömmel invitáltam a házunkba az idősebb, és fiatalabb rokonokat, hogy nézzék meg, hogyan élünk mi, és legyünk a 365 napból – ami nem kevés – egy este együtt a rokonokkal, akikkel azonos a származásunk, az élményeink, a múltunk, a jelenünk, s az utódokon át a jövőnk.

Ilyenkor ugyan mindig át kell rendezni a lakást, hogy mind beférjünk, hisz mindenki ott van a meghívottak között, s ami számomra a legnagyobb öröm, el is fogadják a meghívást. Mindennek 14 éve már. A 30-át minden évben nálam töltjük. Merthogy bizony, neve is van. Valamikor vándor ünnep volt, amelyik nap legtöbbeknek jó volt, azt választottuk. Viszont már évek óta stabil ünnep – mint az évben a legfontosabbak – A DECEMBER HARMINCADIKA!

Nagyon szeretjük hallgatni az idősebbek anekdotáit, a rokonság jól ismert, és a még mindig elő-előbukkanó új történeteit. Imádjuk felidézni a környék ikonikus alakjainak jellegzetes gesztusait. Merthogy mi – nagymami, és nagyapa családja – mind egy környéken maradtunk. Ki-kinek az ángya, és a nénje, mik történtek a Peresen, és kik azok a Vakariék. Sok-sok szórakoztató történet. Nagyokat nevetünk. Itt találkoznak a most már két, vagy több ágbeli rokonok egymással, és örülnek egymásnak! Amikor megszólal a csengő, egyikünk megy ajtót nyitni, másikunk fordít egyet a húson. Valakik mindig jönnek, csoszognak fel a lépcsőn a sötétben, boldog karácsonyt kívánnak, húzzák a csizmáikat a lábtörlőn, belépnek az előszobába, valamit nyújtanak a kezükben, veszik le a kabátot, válogatják a papucsokat, bújnak be a nappali ajtaján.

Köszön mindenki – mindenkinek. Helyet keresnek, s bár csak egy kockaház egy szobáját, és nappaliját használjuk, mindenki megtalálja az aznap esti helyét. Székek, kanapé, stokik, puff, fotel karfa, felfújható állatkák, szőnyeg, minden ülőhellyé válik ezen az estén! Évek óta hitetlenül nézem például, hogy fér el 4 kisszék, 4 nem kis emberrel két ajtó találkozásánál egy sarokban? És azt tessék elmesélni …! És az, hogy volt …? És a verebélyi búcsúba igyekezvén tényleg a pásztói pajtában aludtak? És a Peresen mekkora volt nagyapa kukorica földje? És ki emlékszik nagymami kivágott tornacipőjére? És, tessék elmesélni, hogy volt a vasárnapi korzózás!

Keresztanyushoz mindig örömmel mentünk, mert mindig volt nála vaníliás karika a kis stelázsin, olyan rózsaszín oldalú, nagydobozos. És az oroszok amikor fegyvert fogtak az ikrekre! És Laci bácsi, és nagymami rajta volt azon a vonaton, amelyről látták a lebombázott, égő hatvani vasútállomást; és a kukoricáson át menekültek haza! És mennyit nótáztak a nagybátyáink, nagynénéink a szülői ház orgonabokra alatt! És azok a búcsúk! A mise után mindenki kapott valami ajándékot, és édességet (…). S a mi családunk még hosszú percekig beszélgetett a templom sarkán. Az árusító sátrak a kövesútig, és a Szántai-kert bejáratáig értek, kétoldalasan; nem volt ritka a 25-30 búcsús vendégbusz.

Volt olyan baráti családunk, akikkel Mátraverebély-Szentkúton jöttünk össze, és évtizedekig tartott a kapcsolat. Vajon, mi lehet most velük? És Pityu bácsinak vagy 100 szögét verték a földbe a legnagyobb lányok kis korukban! És egyik unokaöcsém 13 éves korára, épp 13-szor törte be a fejét! És a „papucs”, mint ijesztő rém, aki a verem mögött lakott! A disznóvágások! A névnapi összejövetelek! A nyáresti bújócskák a sötétben!, … Közben ételt-italt fogyasztunk, hisz mindenki hoz valamit. S soha egyetlen tányér, vagy pohár sem tört még össze! Pedig van sült hús, hurka, házi káposzta, sütik, forralt bor, fűszeres puncs, pezsgő, … „S egy kis pucolni való tökmag, és mucimag nem volna?” De az is van!

És ezt most sajnos ki kellett hagynunk, a HARMINCADIKÁT! De Hál’ Istennek egy világjárvány nagyon kevés ahhoz, hogy elszakítsa ezt a rokoni köteléket! Úgyhogy megsütöttem a süteményt, amit dicsérni szoktak – igazi karácsonyi gyümölcskenyér – s mindenkit, aki a vendégség résztvevője szokott lenni, meglátogattunk a férjemmel, és keresztfiammal. Olyan volt, mint egy fordított locsolkodás.

Becsengettünk kezünkben kis ajándékkal, s a gyümölcskenyérrel, letettük a kapuban – természetesen érintkezés nélkül – megkérdeztünk mindenkit, hogyan érzi magát. Röviden beszélgettünk, majd indultunk tovább. A napot a temetők látogatásával zártuk, mert sajnos ketten már nincsenek közöttünk a résztvevők közül.

Ebben a nehéz helyzetben legfontosabb, hogy az otthon mindig mögöttünk áll! Ez a kötelék nem szakad el, soha! Sosem mondunk le egymásról, ha nagy a szükség, mindig egymás mögött állunk, ott vagyunk egymásnak! Nagymami sírjánál álltunk jó pár éve, az évfordulós mise után – aki idestova 40 éve hunyt el -, mégis mindnyájan ott voltunk, vagy 20-an, kicsik, nagyok, fiak, lányok, menyek, vejek, unokák, unokavejek, unokamenyek, dédunokák. S ekkor mondta azt keresztanyám: Látjátok, amíg ez így van, nincs itt semmi baj! S valóban a HARMINCADIKA idén is eljön mindannyiunknak, mi itt leszünk egymásnak!

P-né Kocza Anita

Latest posts by Munkatársunk (see all)

Munkatársunk

A jászberényi Jászkürt Újság és a BerényCafé újságírója.

Vélemény, hozzászólás?