A kétlábú kiscsizma

Már nem sírtam úgy igazán. Csak könnyeim cseppentek melengetve arcomat, akaratlanul, némán, miközben vágyódva tekintettem ki a jégvirágos ablakon, a lócán térdelve.

– No, ne pityeregj már, mindjárt bejön Gergő, oszt mehetsz te is! – dorgált vigasztalva édesanyám.

Szavai közben gyengéden magához fordított, kendőjével megtörölgetett, majd pillanatig két kezébe nyugodva orcáim, tudva lelkem bánatát, szemembe nézett, csókot adott homlokomra és kendőjét igazítva ment vissza a fazekak mellé dolgát végezni.

A falu alvégén lakunk, közel a Harcsás- tóhoz. Kicsi ablakunkból jól lehet látni, hallani a ladikos halászokat, a szabad víztükrön szaladó szellők fodrozó játékát, a suhogó nádasban megbújó vízimadarakat és a vízben-parton játszó gyermekek kacagását.

Tél van. Vastag hótakaróval, korán beköszöntött, vacogtató zimankó. A tó vize gyorsan, mélyre szilárdult. A falubéli gyerekhad erre várt már álló esztendeje. Most is ott csúszkál vidáman testvérem, szánkáznak a lankás oldalról borulva-nevetve a jégre barátaim. Őket figyelem, miközben Gergő bátyámat várom, hogy hazajöjjön és mehessek ki meleg vackunkból, ázott csizmájában havat csikorgatni.

Hatan vagyunk testvérek, bár lehettünk volna többen is, de a jó Isten így rendelkezett. Legkisebb húgom Rózsa, öcséim Bercel, Csaba, Máté, s bátyám Gergő.

Ősszel Gergő új csizmát kapott, legényeknek való féllábast.

– Lőrinc fiam! Hogy csavarod a gatyaszárat, hogy tekered a kapcát? Ültemből pattanva büszkén mondtam:

– Hát úgy, ahogy édesapám megtanította! – válaszoltam, s már mutattam is minden kapcás tudományom.

Apám lassú, szertartásos mozdulattal feltolta kalapja karimáját, bajusza alatt elmosolyodott, és a viseltes kétlábas kiscsizmát nekem nyújtotta.

– Ez a tiéd Lőrinc! Mindjárt itt a tél, s neked is kell egy csizma. Osztán váltogatva vedd fel, hogy együtt használódjon. – szólt az intelem.

Nem volt az szép, kopott szárán nem csillogott a fény, a talpbőrét kikezdték az utak, kavicsok, de olyan boldogan szorítottam magamhoz, nincs arra szó. Az én kétlábú kiscsizmám!

Szent Miklós napja előtt szépen megtisztította mindegyikünk a lábbelijét. Tudtuk, hogy másnap piros alma, aranyló dió, valami édes cukor lesz jutalom. Az jutott eszembe, hogy biztos több ajándékot kap az, akinek először leli csizmáját Szent Miklós. Alig vártam, hogy mindenki álomba merüljön. Kibújtam a dunna alól, az ablakból elvettem a csizmácskám és csöndben kitettem a ház ajtaja elé a tornácra.

Reggel én ébredtem utoljára. A többiek már cukrokat bontogattak, diót törtek, almát ropogtattak. Sietve nyitottam az ajtót, kíváncsi izgalommal várva, mit rejt a csizmaszár. De az ajtó előtt nem volt semmi.

– Édesapám, édesanyám! Nem látták a kiscsizmám?

– Hová tetted édes fiam? – jött oda édesanyám.

– Ide az ajtó elé! – mutattam. Édesapám soha nem volt hirtelen haragú ember. Felemelt magához.

– Többet szerettél volna, mint testvéreid, most se ajándék, se kiscsizma.

Ekkor engesztelhetetlenül szakadt fel lelkem őszinte sírása. Édesapám bevitt a szobába, leült velem az ágyra, s én vállára borulva bőgtem. Szemem homályán át láttam, hogy testvéreim odajönnek, simogatnak, ki egy aranydiót, ki egy édességet, almát tesz mellém.

Karácsony van. Meg kell várnom Gergő bátyám, hogy csizmájában mehessek játszani. Több kapca kell bele vigyázni, ki ne szaladjon belőle a lábam, de ez sem zavar.

Halk nyikorgással, hideget engedve be, nyílik házunk ajtaja. Édesapám és Gergő lép be rajta. Édesapám hóna alatt valami hó áztatta papírcsomag. Szólni bátyámnak, sürgetni őt nem merem, de alig várom, hogy ideadja csizmáját. Édesapám leül velem szembe, édesanyám mosolyogva fogja a vállát, Gergő mellém kucorodik. A papírcsomag az asztalra kerül.

– Lőrinc fiam! Bontsd ki! – szólt kedvesen édesapám.

– De el ne tépd a papírt! – kért édesanyám.

Óvatosan fogtam hozzá, vigyázva a papírra. Az itt-ott nedves csomagból egy fekete valami bukkant elő, majd még egy. Megcsapta orromat az enyv, a frissen készített bőr jellegzetes illata. Egy pár új kétlábú kiscsizma ragyogott az asztalon. Csak ültem és néztem megbabonázva, elvarázsoltan.

– No, vedd már föl, vagy kitegyem az ajtó elé? – kérdezte édesapám.

– Öltözz fel melegen! – szólt féltőn jó anyám. – A Betlehemet majd este elénekeljük. Siess!

Amilyen sebesen, ahogy sikeredett, magamra kapkodtam gúnyáim. Édesapám egy – Így kell ezt, no! – megjegyzéssel megigazította kucsmámat. Gergő nevetve fogta meg a kezem és húzott magával. A kétlábú kiscsizma, mintha nem lenne bent maradása, szaladt velem ki a házból. A tél hidege gyorsan fagyasztotta könnyeim.

Most karácsonykor csak én kaptam ajándékot.

Kocsán László