Emlékeim az 1956-os eseményekkel kapcsolatban

Az 1956/57-es tanévben első osztályos középiskolai tanuló voltam a jászberényi Lehel Vezér Gimnáziumban. Jászboldogházán laktam és vonattal jártam be minden tanítási napon Jászberénybe oda és vissza, reggel és este. A reggeli vonat fél 6-kor indult Boldogházáról. Jászberényből pedig a délutáni vonat 16 órakor indult hazafelé.

1956. október 23-án tört ki a forradalom Budapesten, úgy a vonaton, mint a városban és otthon is ez volt a beszédtéma. Jászberényben a fontosabb objektumoknál szovjet katonák álltak őrségben, feladatuk az objektum őrzése és megvédése volt. A lakosság ezt tudomásul vette, nem foglalkozott velük, ugyanis a szovjet katonák és a város civil lakossága között jó viszony uralkodott. A szovjet tisztcsaládok magánházaknál laktak, a tisztfeleségek városi varrónőknél varrattak, a tisztek együtt kocsmáztak és szórakoztak a városi lakossággal, gyermekeik együtt játszottak a városi gyermekekkel, többen tőlük tanultak meg oroszul.

A szovjet laktanya környéki gyerekek a laktanyába jártak moziba. A városi könyvtárban a szovjet családok részére külön orosz nyelvi részleg volt, orosz nyelvű könyvekkel.

Október 25-e lehetett. Felsőbb utasításra a város főterét magyar nemzetiszínű zászlókkal fellobogózták. Ennek hatására mi, gimnazisták is nemzetiszínű szalagot helyeztünk el a diáksapkánkon. Új diáksapka volt, Bocskai típusú sapka, melyet október elején kaptunk meg ünnepélyes keretek között. 1956 nyarán lecserélték a régi, szovjet pilotkaszerű diáksapkánkat. Az új, magyar ípusú hagyományos Bocskai diáksapka pajzsszerű világoskék alapú jelvénnyel, október elsejére készült el, egy jászberényi kalapos kisiparos készítette. Ez a pajzs ma is a Lehel Vezér Gimnázium emblémája, benne a Jászkürt látható, felirata körben: „Lehel Vezér Gimnázium Jászberény – 1767”.

A vonatok október 26-án délig rendben közlekedtek. Október 26-án délután már jelentős késéssel értünk haza Boldogházára. A vonaton a hangulat fűtött, izgatott volt. Az országban a sajtó is változás alatt állt. Nagyon megmaradt bennem egy kép, egy utas az a heti Ludas Matyit olvasta, melynek egyik oldalán egy rajz aláírása kb ez volt: „Budapesti utcaseprő 1956. október”. A képen egy utcaseprő állt, jobb kezében a seprű nyelét lefelé tartja, így a seprű részét felfelé – úgy áll ott, mint egy alabárdos tisztelgő állásban, de a feje hiányzott.

Október 27-én a reggeli vonat jelentős késéssel jött, de 8 órára beértünk az iskolába. Ekkor már izgatott volt a hangulat. Az első óránk matematika volt, Simon Anna tanárnővel. Az első óra után javasolta, hogy menjünk haza, a bizonytalan vonatközlekedés miatt menjünk ki az állomásra, nehogy a városban rekedjünk. A többi osztályokban is ugyanez történt. El kell azt mondanom, ez alatt a néhány nap alatt (október 24-27) a tanárok féltettek bennünket, főleg Tömör Károly tanár úr. A Szovjetunióból jött páncélos alakulatok erődemonstrációkat tartottak a városban megfélemlítés céljából. Egy alkalommal a gimnázium épülete előtt a Köztársaság téren (ma Szentháromság tér) egy tankoszlop állt.

Kinyitottuk az ablakokat és kiabáltunk rájuk. Tömör tanár úr oroszórára jött be és erélyes fellépésére csuktuk be az ablakokat és ültünk vissza a helyünkre.

Visszatérve október 27-re, az első óra után kimentünk a vasútállomásra, útközben a Rákóczi úton fellobogózott teherautókkal találkoztunk, az autók gyári munkásokat szállítottak, akik a város központja felé igyekeztek.

Az állomáson boldogházi vasutasokkal, Tóth Antal bácsival és Fabriczius Lajos bácsival találkoztunk. A vasútállomáson épp egy tehervonat tartózkodott, mely Szolnok felé indult tovább. A vasutasok megbeszélték a masinisztával, ha a boldogházi vasútállomásra ér, lassítson le annyira, hogy ki tudjunk ugrani a vagonból, ugyanis közben, akik ott voltunk, beszálltunk egy üres marhavagonba. Így is történt, és még a délelőtt folyamán szerencsésen hazaérkeztem. A rendszertelen vonatközlekedés következtében egy hónapig nem tudtam iskolába járni, otthon voltam és a családi gazdaságban segítettem.

Később tudtam meg, hogy október 27-én délelőtt a gimnáziumból való eljövetelünk után a tanulóifjúság zrt kötelékben, nemzetiszínű szalaggal feldíszített diáksapkában és az iskola zászlajával kivonult a Főtérre, ahol jelen volt a szovjet emlékmű ledöntésénél. A ledöntött szobor talapzatán Baranyi Árpád IV. osztályos gimnáziumi tanuló elszavalta a Talpra magyart.

Boldogházán estefelé volt egy tüntetés. A menet élén Beszteri Feri bácsi haladt a nemzeti zászlóval, mellette Kalocsa Sándor és Rigó János, mögöttük emberek kis nemzeti zászlókkal, közöttük Elek Zsiga a község pártitkára, és Kossut-nótákat énekeltek, a mai Vasút és Petőfi utcát járták végig. Visszatérve a központba, a malom előtt valami vita alakult ki, a pártiratokat akarták megsemmisíteni. Nagy András a malomban volt, a malomból átjáró volt a pártház padlására, azon átment, az iratokat magához vette, a bútás és lisztes zsákok között elrejtette. Az egykori malom épülete lisztcseretelepként működött ebben az időben. A malomépület vasút felé eső oldalán volt az MDP székháza, mely a malom épületével egybe volt építve, eredetileg lakásnak készülhetett. A pártház udvarán volt a Tüzép-telep, vezetője ekkor Varga Pista bácsi volt, a pártházon lévő öttagú vörös csillagot egy vaslapáttal ő verte le.

Ebben az időben szombaton délután és este Tóth Mihály férfifodrásznál sokan megfordultak, a tüntetők egy része közülük kerülhetett ki. Nagybátyám, Besenyi János is ott volt, tőle hallottam ezeket – én nem voltam jelen.

Azt, hogy a Forradalmi Tanács és a Nemzetőrség mikor alakult meg, valamint a község követeléseit mikor fogalmazták meg, nem tudom, lehet, hogy még szombaton este, de lehet, hogy a másnap délelőtti nagygyűlésen. Ezen a gyűlésen már ott voltam.

Október 28-a vasárnapra esett. A 10 órási misére indultam a templomba. Útközben az iskola előtt kellett elhaladnom. Az iskolából kiszólt Menyhárt János igazgató és elmondta, hogy gyűlés lesz mise után az Üveges kocsma nagytermében, s itt el kellene szavalni a Nemzeti dalt és a Szózatot. A Nemzeti dalt kimásoltam egy könyvből és begyakoroltam. Ebben az időben még vallásosabbak voltak az emberek, és vasárnap sokan jártak a templomba. Ezen a misén Menyhárt Jánosné Marika néni is jelen volt. A miséről a jelenlévők többsége átvonult a gyűlés helyszínére, az Üveges kocsma nagytermébe, mely teljesen megtelt. Jelen volt a község plébánosa, Pintér Pál is.

A gyűlést Szádvári János vezette le. Rögtön az elején diáksapkában, rajta a nemzetiszínű szalaggal elszavaltam a Nemzeti dalt, befejezésekor Mizsei Péter ugyancsak a nemzetiszínű diáksapkájában a Szózatot. Amire emlékszem, hogy a gyűlésen az az álláspont kristályosodott ki, hogy minden tanácsi vezető maradjon a helyén és folytassák a munkájukat. (A község tanácselnöke elmenekült, időpontját nem tudom, a község párttitkára, Elek Zsiga október 28-án hagyta el a községet.) Boldogháza község Szolnok város követeléseit tette magáévá, amiről a Tiszavidék c. újságból szerezhettek tudomást, valamint e követeléseket 3 új ponttal egészítették ki. Kettőre emlékszem: a Szovjetunióból engedjék haza a még ott lévő hadifoglyokat, és a kereszteket rakják fel az iskolákban a tantermekbe, a harmadik speciális helyi követelésre nem emlékszem. Kovács József tanácstitkár ismertette a követeléseket, azokat részletes magyarázatokkal Szádvári János látta el. Felmerült a felelősségre vonás kérdése is, itt az az álláspont született, várjuk meg a törvényes rend helyreállítását, és a felelősségre vonást törvényes keretek között lefolytatni. Különösen felhívta erre a jelenlévők figyelmét Pintér Pál plébános, óva intett mindenkit az önbíráskodástól. A gyűlésen több hozzászólás hangzott el, egyedül Konkoly Antalné hozzászólására emlékszem, arról beszélt, most már nyugodtabban élhetünk, nem kell félni a zaklatásoktól úgy nappal, mint éjjel.

Mire emlékszem még? Október 29-re és november 4-re között élelmiszergyűjtés volt a budapesti lakosság részére. Nálunk Szappanos Sándor bácsi járt, egy zsák burgonyát ajánlott fel édesapám, ugyanis 1956-ban viszonylag bőséges burgonyatermésünk volt.

A szomszédunknak, Besenyi János nagybátyáméknak világvevő rádiójuk volt, esténként odajártunk rádiót hallgatni, a Szabad Európa és London, valamint az Amerika Hangja adásaiból tájékozódtunk a világ és Magyarország eseményeiről. Nekünk detektoros fülhallgatós rádiónk volt, november 4-én reggel ebben hallottam Nagy Imre közleményét, melyben közölte: a szovjet csapatok támadást intéztek hazánk és Budapest ellen. Nagyon emlékszem még erre az estére, szép tiszta világos égbolt volt, nyugat felől enyhén piros volt az ég alja.

Október 29-e és november 4-e között Riczkó Á. Zoltán, akkoriban fegyelmileg elbocsájtott pedagógus visszajött Boldogházára, s olyan hír terjedt el, hogy hét ember felelősségre vonását kezdeményezte. Erre utaló megjegyzést találtam az 1957. évi boldogházi tanácsülési jegyzőkönyvekben is, de nevet senki nem tud(ott) mondani. Nagy András egyik tanácsülési hozzászólásából arra lehet következtetni, hogy az egyik fő mintha ő lett volna.

Még egy dologról meg kell emlékeznem, a felvásárlási láz Boldogházát is elérte, elterjedt ugyanis a hír, hogy a pénz elértéktelenedik.

November 4-e után a szovjet hadsereg az általa elfoglalt magyar laktanyák katonáit szétzavarta. Több esetben láttam a határban valahová hazafelé gyalogló katonákat.

November vége felé már két vonatpár közlekedett Szolnok és Hatvan között reggel és délután, így november utolsó napjaiban újra elkezdtem a bejárást a gimnáziumba. A város főterén az összes kirakat be volt lövöldözve, a Lehel kupolája belövést kapott, faoszlopokkal volt alátámasztva a bíróság eleje (a díszterem) déli oldalán hatalmas lyuk tátongott – belövést kapott ez az épület is. A Főtemplom tornya sisak és korona nélkül árválkodott, a templom tetőzetének egy része leégett, a torony ablakai kiégtek. A Lehel Vezér Gimnázium ablakai be voltak lövöldözve, a tantermekben láthatóak voltak a golyók helyei. Az ablakszemek üvegei vastag üveggel vagy olajos papírral voltak pótolva. 1957. március 13-án a karhatalom házkutatást tartott az iskolánkban. Valamennyi diákot letereltek a tornaterembe, s ott fegyveres őrök vigyáztak ránk. Ez idő alatt minden egyes diák személyes cuccait átnézték. A gimnázium helyreállítása csak 1957 nyarán történt meg.

1957 tavaszán megfélemlítésben volt része a Jászberényieknek. Egy délelőtt magyar óránk volt, mikor a Rákóczi út felől egy páncélautó közeledett a város központja felé, s közben a rajta lévő karhatalmisták a levegőbe lövöldöztek.  A gimnázium sarkánál befordultak a Főtérre, a Városháza irányába. Éppen piaci nap volt, hanyatt-homlok menekült mindenki, tejeskannák dőltek fel, csirkák szaladoztak mindenfelé. A fentebb említett lövöldözésre a megyei pártbizottság tagja, Czinege Lajos adta ki az utasítást. Ezt Kovács Béla, a szolnoki TESZÖV munkatársa mondotta el nekem a 70-es évek elején, ő is a lövöldözők között volt, azt a parancsot kapták az első titkártól: „lőjék szét Jászberényt.”

Besenyi Vendel – Örökségünk 2018.

 

 

Munkatársunk

A jászberényi Jászkürt Újság és a BerényCafé újságírója.

Vélemény, hozzászólás?