Mi értelme ma a költészetnek?
Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye – írja József Attila, és mily allegorikus, hogy épp a poétaóriás születésnapján, április 11-én ünnepeljük a magyar költészet napját hazánkban.
A líra szempontjából a cél napjainkban sem változott, csupán a forma, a csatorna jellege lett más. A költészet ma is a köz- és magánéleti történések szubjektív, esszenciális lenyomata, a régi korok üzenőfala, hiszen a szerzők egykor rím és strófavért mögé rejtőzve szóltak csodálóikhoz, kritikusaikhoz, szerelmeikhez, vagy akár szimbolikusan az elnyomó politikai hatalmakhoz.
És hogy mi a helyzet ma? Képernyőfotókban konzerváljuk az online közzétett költeményeket, a vigaszt nyújtó bölcsességeket, és a pátoszos idézeteket, melyek aztán Ady arcképével díszített pólókról köszönnek vissza. Rangos Slam Poetry esteken hajtunk főt a bravúros, ifjú szószátyárok előtt, zsebre vágjuk automatákból a klasszikusokat, vagy a Fizess verssel kampány jóvoltából frappáns rigmusokért cserébe dőzsölünk a kávéházakban.
Talán véget nem érően sorolhatnánk azokat a nóvumokat, melyek alátámasztják, 1989 után egyértelműen átalakult a magyar irodalom, a költőkultuszok korának leáldozott, a közösségi hálón már elmosódik a határ a korábban piedesztálról leintegető író és az igényes, kortárs irodalomra éhes olvasó között.
A szöveg azonban nem veszett el, csupán transzformálódott, élővé vált, két lábra pattant és kiszökött az asztalfiókból, hátra hagyta a könyves kredenc poros rekeszeit és utat tört magának a digitális világban. A költészetnek – mint azt a mellékelt ábra is mutatja – nincs lejárati ideje, nem kötik gúzsba konstans paraméterek, hiszen egy öröktől fogva bennünk és velünk élő, soha el nem múló szükséget, a „bárcsak valaki engem is megértene” vágyát elégíti ki.
Egy néhány éve publikált tanulmány szerint a kísérletben résztvevő, verset olvasó egyének a szerzemények ízlelgetése közben olyan agyi reakciót mutattak, mintha csak egy tábla csokoládét bontogatnának, melynek már előre érzik katartikus aromáját. Ilyen instant íz, vagy inkább lélekbonbonokat gyártanak játszi könnyedséggel az ékesszóló tollforgatók, akik nem pusztán a régmúlt véleményvezérei, sőt mi több, talán soha nem volt akkora szükség rájuk, mint jelenbéli, narcisztikus, ugyanakkor megnyílni félő, mégis azonosulásra vágyó emberekkel teli modern világunkban.
A vers a 21. század társadalmának pszichológusa, önkifejezés és útkeresés, egy olyan úté, melyen árnyékként követ a tudat, hogy nem egyedül lépkedünk. A költészet kollektív és egyben perszonális tükör, mindenki mást, jobban mondva önmagát, saját emlékeit, érzéseit keresi és látja ugyanabban a poémában, általa értelmezi azt, amit sokunk csak érezni képes, még mások, a szerencsésebbek szófolyamba zúdítani is, megfogható, kimondható valósággá formálni a misztikumot.
A költészet a lélek fehér botja, értő figyelemmel tapogatózni a nagyvilágban nélküle csaknem lehetetlen, és akkor még nem esett szó arról, hogy jelentőségét szem előtt tartva milyen végtelenül szórakoztató, inspiráló időtöltés is a versolvasás. A költészet ezen és sok más, színpompás attribútumának bővebb kifejtése még jó néhány oldalt megtelítene. Mi ez, ha nem bizonyíték örök szükségességére?
a BerényCafé újságírója.
- Rendhagyó középiskolai felvételi - 2021-01-27
- Sosem vártam a kihívásokra, magam kerestem azokat - 2021-01-22
- Milán, az év első babája - 2021-01-05
