Tóték tapintatos tragédiája

Örkény István Tóték című tragikomédiájának tapsolhatott a közönség vasárnap este a Lehel Film-Színházban, ahol a Veres1 Színház remek színészei vitték színpadra a darabot.

„1943. január 13-án, a Don-kanyarban, elkezdett lefelé görögni az a szikla, mellyel a magyar hadsereg sziszüphoszi sorsa elvégeztetett. Hatvanezer ember fagyott meg ott, abban az aknatűzben, a jeges szélben, a hóban. Az, hogy én élek, a valószínűségnek egészen kicsike töredéke csak. Talán ezért van az, hogy az ő telük, az ő sorsuk azóta sem hagyott megnyugodni. A Tóték nem róluk szól, vagy nemcsak róluk, sőt, talán egészen másról, de én írás közben mégis mindig rájuk gondoltam. A legtöbben ülve fagytak meg, s ahogy ott ültek, márványba fagyott arccal, még most is hátamban érzem a tekintetüket” – jegyeztek a darabhoz kapcsolódva 1967-ben Örkény István Levél a nézőkhöz című írásában.

A Tóték című tragikomédiában a „dobozolás” jeleníti meg azt a hiábavaló munkát, amire a legenda szerint Sziszüphosz ítéltetett. A darabban Tót Lajos tűzoltóparancsnoknak (Faragó András) jut a feladat, ami egy ideig mégsem tűnik céltalannak, hiszen a fronton harcoló fiáról szól a küzdelem. Büszkeségét, komfortzónáit, emberi méltóságát adja a zsarnokként viselkedő őrnagy (Mihályfi Balázs) vendég kedvéért, akinek a kezében gyermeke jobb sorsát reméli. A végzet fintora, hogy a hiábavalónak tűnő munka egy idő után valóban értelmetlenné válik, mert a fiú, akiért a küzdelem folyik már elveszett a háború fagyos poklában.

A Tóték mesteri módon egy idilli környezetben úgy jeleníti meg a Don-kanyar rémálmát, hogy a nézőnek torkára fagy a kacagás. A beszédfoszlányokban felvillanó képek, az őrnagy elmezavara, a megalázottság a háttérben valami egészen súlyos tragédiát sejtet. Valami kimondhatatlant, ami a józan elmét szilánkokra töri. Egyedül az őrült professzornak (Janik László) van bátorsága kimondani az igazságot: a háborúnak és vele együtt mindennek egyszer vége lesz.

A komédiában végig ott feszül a tragédia elkerülhetetlensége, hiszen a néző a kelekótya postás (Mohai Tamás) jóvoltából már tudja, amit a rettegő családtagok még nem. A katonafiú, akiért az anya (Balázs Andrea) és a húg (Csáki Edina) örömmel, az apa beletörődve küzd, már halott. A családfő vergődése a szánalom mellett nevetésre ösztönöz. A darab végéig fennmaradó folytonos feszültségen a felbuggyanó nevetés lazít valamelyest. A néző számára a feloldozást az utolsó percek gyilkossági cselekménye hozza meg, a kulisszák mögött zajló, csupán a hangokból kikövetkeztethető jelenet, amelyben Tót hagyja legördülni lelkéről a képzeletbeli követ. Tóth Lajos tisztában van vele, hogy útjának vége, minden elveszett, mégis fellélegzik, ahogy a nézők is.
Örkény nagyszerűen megjelenített örök klasszikusa méltán váltott ki tetszést a telt házas berényi színház közönségétől.

Kárpáti Márta

Kárpáti Márta

A jászberényi Jászkürt Újság és a BerényCafé újságírója.

Vélemény, hozzászólás?