Mielőtt a fék helyett a gázra lép…

2020-01-16 Munkatársunk 0 Comments állatbarát, olvasói levél, szeretet, történet

Az alábbiakban egy kedves, állatbarát olvasónk levelét közöljük. Története ember-állat barátságáról, a gondoskodó szeretetről, odafigyelésről szól.

Egy szeptember 1-én a szitáló esőben, este, a sötétben besétált hozzánk egy kislány. Fekete volt, puha, szőrös, és gyönyörű. Kérte, hogy had maradjon itt, legalább csak egy éjszakára. Adtunk neki szállást, és ételt. Aztán az egy napból egy hét lett. Kerestük a gazdáját, hirdettük, ki hagyhatta el, körbejártuk a környéket, csak nem akadtunk rá. Az egy hétből így kettő, majd további hetek, végül örök kapcsolat lett, megtartottuk. Nevet adtunk neki.
Következő nyár elején gyönyörű kicsinyekkel ajándékozott meg minket, és nyár végén még további kis gombócokkal. Mindig találtunk nekik szerető gazdikat, kivéve a legelső szülöttekből egynek, őt megtartottuk. Én kértem a férjemtől, legyen ez nekem születésnapi ajándék. Idén újabb utódok születtek nyár elején. Anyukájuk nevelte őket, és megtanította mindenre, amire csak lehet; szépen enni, inni, fára mászni, dorombolni, hízelegni, harcolni, vadászni, az almot használni, a kinti-benti világot megismerni, cipőt, zoknit elhordani, bútort karistolni, függönyön csimpaszkodni, és persze válogatni az ételben.
Felújításba kezdtünk idén tavasszal, mikor épp következett a hat kis drágaság odaadási ideje. Talán a sok idegen embertől, és idegen helyről jövő anyagtól, vagy ki tudja mitől, egyikük megbetegedett. Nem tudtunk rajta segíteni, a kertben temettük el, és aztán sajnos ez a betegség mindenkin végigment. Először az elsőszülött – ekkor már több, mint egy éves – kapta el. Nem maradt meg benne az étel, nem tudott enni, és már nem is akart. Naponta hordtuk infúzióra, injekciókra. Úgy tűnt, minden hiába. Ráadásul a legnagyobb meleget éltük. Néha vizes kézzel végig simítottam, hogy hűtsem, és próbáltam fecskendővel vizet juttatni a szájába, de ezt sem akarta. Nagyon legyengült. A gondos állatorvosi kezelés hatására életben maradt 5 napig a betegség kezdete óta. Akkor vált igazán kritikussá. A szőnyegen aludt az ágyunk mellett, én lefeküdtem mellé, hogy vele legyek az utolsó percben, ha kell.
Közben nyaralni mentünk, mert le volt foglalva. Indulás előtti éjszaka elkezdett enni. Hála Istennek! A szomszédomra, és a nővéremre maradt a feladat: amikor csak tudnak, jöjjenek, és próbáljanak élelmet juttatni bele, ha kell, fecskendővel, ha kell akár 20-szor is finoman fordítsák vissza a tálhoz, és a kedvencét adják. Ők szorgalmasan végezték a feladatot, pedig mindketten dolgoznak, és a saját életük is ad bőven feladatot nekik. Az egyik olcsó üzletben, ahol macskakaját is lehet kapni (a Kőhíd mellett), mondta, az egyik kedves hölgy, hogy ő, amikor az övé ilyen stádiumban volt, a májjal próbálkozott. Hát, megpróbáltam én is. Nagyon hálásán köszönöm ennek a hölgynek, mert úgy tűnt, ez mentette meg. Aztán hazajöttünk a nyaralásból, és kezdett kicsiket enni. Közben az anyukája újabb csemetéket hordott a szíve alatt. Ekkor még nem tudtuk, hogy mint később kiderült, ő is megbetegedett. Elhaltak benne a magzatok, egy párat kitolt saját erőből, kínok között, de nagyon szenvedett, elvittük orvoshoz, ott kiműtötték a többit is; egyikük sem maradt meg. Nagyon szomorú volt már így is ez az egész.
(Folytatás a következő lapszámban.)