A szerkesztő most elköszön

Ha már megtelt a lap, akkor az utolsó lyuk az enyém: sorra, betűre kész a szűk hely, ennyit lehet írni, bármi is volt az esemény. Nincs ez másként most sem, 2644 karakterem van, hogy a kész lapba ez az írás bekerüljön az elmúlt 11 évről.

Illene elegánsnak lenni, kicsit sztorizni, korom miatt talán bölcseket mondani, de „csak” arcok futnak a szemem előtt. Kedves, szerethető arcok, tehát majdnem mindenki a városból.
Mind a négy szerkesztőségi helyszín háttér az arcokhoz: a Kossuth 21 földszintje a hirdetésszervező részleggel, Asztalos Gyuri nyugalma, Pesti Józsi pörgése, Soós Andris sportossága. Az emeleten pedig Kiss Erika és Szántai Tibi sok évtizedes tapasztalata, Sárközi Jani retró képei, Rédei Panni mosolya és persze Farkas Feri bácsi, a tanár úr kivételt nem ismerő szeretete, töretlen kiváncsisága, tudásszomja, és erkölcsi tartása.

Ő fogja keretbe az első három helyszínt, ő az állandó elem a Margit-sziget fénymásoló szobájában indult új folyam, a Jászkürt Újság asztalánál is, ahova megérkezett először Gergely Csilla, hogy hitben is erősödjünk, aztán a Malomba a többiek, a komaasszonyok, Eliza és Márta, majd a lapcsinálás művésze Misi, Éva, majd Melinda, Lilla és Nóri. Itt csatlakozott a sport nagymestere Ács Tibi, és ő hozta a többi sportosokat: Szőrös Zolit, Pesti Józsit, Budai Leventét. És jöttek a fotósok: Szalai Gyuri főnixes képei, Gémesi Balázs sportfotói, Baráth Karcsi kimeríthetetlen archívuma és ismeretei, majd Duka meglepő zeneipaletta nyitogatása örvendeztetett hétről hétre. Remek tollforgatók tiszteltek meg bennünket: Bathó Editke múltidéző remeklései, Taczman Mária érzékeny írásai, Bognár Marika jászsági és pesti tudósításai mind-mind emlékezetesek.

Persze nem csak gyarapodtunk – négy szerkesztőségi babával és sok-sok unokával –, veszteségek is értek bennünket. Feri bácsi a Látogató Központba már nem jött velünk, évekkel korábban visszatért Apátira, az őseihez. Művészek, sportolók, pedagógusok, orvosok, mérnökök, cégtulajdonosok sora került be nekrológjainkba. Micsoda emberek!

Még egy arc tűnik fel előttem, akinek a nevét sem tudom. A főtéri lámpánál, a közbülső gyalogos szigeten álltunk egymás mellett várva a zöldet. Azokban a napokban gyakran csuklott édesanyám, talán méltatlanul. Ez a néni savanyú ábrázatomra nézett, és azt mondta: Jó napot, Halász úr!

Úgy alakult, hogy tiszta szívvel nem tudok, anélkül meg nem akarok a régi mederben szolgálni. Ezért most mindenkinek, akit illet megköszönöm az elmúlt 11 évet, az információkat, a történeteket, a szeretet. Januártól nekem új év, új élet kezdődik. Találkozunk a városban, a rendezvényeken, és talán másutt is.

Éljen Jászberény, éljenek a jászok!