Csernus doktor intelmei

Tudatos, hiteles felnőtt, aki érzelmileg is az. Mit jelent ez? Ki is a felnőtt? Aki vállalja a felelősséget a tetteiért. Van magába vetett hite, bizalma, belső törvényeit soha nem adja fel. Nem „rinyál”, nem másoktól várja saját boldogságát, fel meri vállalni véleményét, akkor is, ha a másiknak épp az nem tetszik. A hiteles, érzelmileg felnőtt ember nem tart attól, hogy a másik mit gondol, akkor is kiáll saját véleménye mellett.

Nos, kedves hölgyek, urak! (Csernus után szabadon eme megszólítás!) A fenti magvas gondolatok dr. Csernus Imrétől származnak, a hazai pszichiátertől, akit sokan Csernus dokiként „becéznek”, szeretnek vagy épp a hideg rázza őket tőle, ha feltűnik a képernyőn, vagy meghallják a hangját akár a rádióban, vagy látják a vele készült interjút valamelyik újságban. Tény, hogy személyisége megosztó, azonban az igazsághoz tartozik, hogy jellegzetes stílusával, sátáni kacajával, hullámzó hangleejtésével, amely hol arrogáns, hol halk az előadásmódnak megfelelően, ő egy stílus, egy jelenség, egy karakter. Mégis valahogyan hat ránk, és igen, tükröt tart elénk, ha tetszik, ha nem.

Akinek persze nem inge, ne vegye magára, hangzott el ez a jótanács október 22-én is a dokitól, aki egyben arra is megkérte a kedves hölgyeket, urakat, hogy ha „jót akarnak”, ne aznap este kezdjenek párjukkal mélyreható, kettőjüket érintő, őszinte beszélgetésbe, mert rosszul járnak. Jászberénybe évről évre ellátogat Csernus doki, és évről évre telt ház fogadja. Így volt ez legutóbbi ittjártakor is, a Bercsényi úti Ifjúsági Házban. Sokan „el mertünk menni”, bár akiknek már volt szerencséje előadásán részt venni, tudhatta mire vállalkozik, legalábbis nagy meglepetés nem érheti. A forgatókönyv általában hasonló: A doki vagy a közönség háta mögött tűnik fel, onnan halad settenkedve előre, miközben halkan üdvözli a jelenlévőket, és kezdi magvas mondanivalóját közkinccsé tenni, arra várva, kit tehet, kiket tehet meg „áldozattá”. Kiket faggathat magánéletről, érzésekről, vágyakról, szerelmi viszonyokról, partnerkapcsolatról.

A mikrofon könyörtelenül gazdára talál, és a bevállalósabbak nem megijedve, válaszolnak is az olykor pikírt kérdésekre, megjegyzésekre, indiszkrét kérdésekre, amit a doki tesz fel számukra.
Valahogyan ezekkel az előzetes érzésekkel, múltbéli élményekkel érkeztem én is aznap este a helyszínre, és nem csalódtam, esetleg annyiban, hogy senkit nem ültetett a pódiumra, a vallatószékbe, hanem a közönség soraiban, a saját helyükön maradva kérdezte beszélgetőpartnereit, akiknek minden elismerésem, jól állták, jól birták a Csernust.

Előadása elején úgy fogalmazott, hogy többfajta emberi attitűd, viselkedés létezik, nyilván mindenki más-más megfontolásból érkezett az aznapi jászberényi előadásra. Ezek közül az egyik csoport – ahogyan az lenni szokott – a kíváncsiak tábora, akiket stílszerűen, kedves kukkolók jelzővel illetett. Másik csoport az elcipeltek, akik valószínűleg önszántukból soha nem mennének el egy Csernus-előadásra, de párjuk hatására mégis meg kellett, hogy tegyék. Csernus megfogalmazta: „Az előadás után az élet nem lesz jobb, sőt egyesek kifejezetten rosszul fogják érezni magukat, de akinek nem inge, ne vegye magára”.

És miket is hallottunk? Egyebek mellett azt, hogy amelyik cselekvésünkben benne van, hogy ezt-vagy azt azért teszünk, mert meg kell tennünk, ettől eleve görcsössé válunk. Ugyanígy van ez a muszáj szóval is, ami szintén kiirtja a spontaneitást. Amikor őszintén kell, hogy beszéljünk a másikkal, a gyomrunk összerándul.
Érdekességként azt is megosztotta velünk, hogy az emberek 96%-a nem akarja megtudni, hogy mennyi ideje van még hátra a földi életből, erre csak 4 %-uk kíváncsi.
„Tény: egy életünk van, tehát azt jól, élvezettel, boldogan fontos élni.” – emelte ki doktor Csernus.

A folytatásban a hiteles felnőtt jellemzőit jártuk körül. Mikor lesz egyáltalán valaki felnőtt, olyan hiteles felnőtt, akire a gyereknek szüksége van? Akkor, ha felelősséget tud vállalni az egyén a tetteiért, bár mindez nem elég. Magunkról könnyen kimondunk szép dolgokat, de éles helyzetben, mikor megmérettetésre kerül a sor, akkor megfutamodunk.

„Magyarországon nagyon sok a konfliktus, a gyerekek igen izgalmas mintákat látnak. A felnőtté válás útján kimondom-e, amit gondolok, nem tartva attól, hogy az másnak tetszik-e vagy sem? Sok ember nem azt mondja ki, amit gondol, hanem azt, amiről azt hiszi, a környezete hallani akarja. Beszélni a döntéseimről jó, de ha a gyakorlatban nem jutok el a felelősségvállalásig az viszont már nem jó. A legtöbb magyar ember az érzéseiről nem beszél. A jó érzésekről még úgy ahogy, de a fájdalmasról, az erényeiről, a hiányosságairól nem. Pedig ha változtatni akarunk valamin, annak első lépése hangosan megfogalmazni azt. Felnőttként viselkedik az, aki egy krízishelyzetben fel meri tenni magának a kérdést, hogy mi a felelőssége a kialakult helyzetben. A felnőtt emberek a konfliktusaikat higgadtan beszélik meg, akik felnőttnek látszanak, azok ordibálnak. A gyerek ezt látja, persze, hogy nem akar felnőni.” – hívta fel a hallgatósága figyelmét Csernus.

A folytatásban arra is kitért, hogy képmutató az a család, aki kifelé azt mutatja, hogy minden rendben van, otthon pedig a szülők állandóan káromkodnak, és a gyerek ezt látja. „Jó ez a minta? Milyen felnőtté fog válni az a gyerek? Érzelmi szempontból tehát ki a felnőtt? Az, aki meg tudja oldani a félelmeit, és belső békében él önmagával. Sok embernek van pénze, de belső nyugalma nincs. Érzelmi szempontból felnőni, a szülőktől leválni, a szüleim erényeit, hiányosságait elfogadni. Ez kell az érzelmileg felnövéshez. – hallottuk.
Másik lényegi kérdése volt az estének, hogy önbizalmat hogyan lehet szerezni?

„Ha saját magunk érjük el az eredményeinket, nem az anya, vagy az apa helyettünk. Máskülönben elkényeztetett, önző, jogait hangoztató, kötelességeit elkerülő felnőtt lesz a gyerekből, aki helyett anyuci old meg mindent.” – fogalmazott az előadó.

Majd jöttek a keményebb, igencsak lényegretörő, kissé indiszkrét kérdések, melyek közül az egyik az volt, hogy van-e valaki szeretői státuszban a jelenlévők között?! Persze nem volt senki. Tehát jött a következő kérdés: Akkor olyanok vannak-e a nézők között, akik fejben lépnek félre? (A doki nem ilyen finoman fogalmazott, de most ezt mindenki fantáziájára bízom, hogy milyen kifejezést használhatott.) Naná, hogy ekkor sem jelentkezett senki. Mire jött Csernus megállapítása, hogy itt Jászberényben ezek szerint szentek élnek, tehát érdemes ide költözni, mert itt mindenkivel minden rendben.

A jó magyar ember szokása más megközelítésből is előterébe került, jelesül, hogy szemtől szemben nem, de a másik háta mögött annál inkább szeretjük a véleményünket megfogalmazni a másikról.

Hallhattuk: „Két felnőttnek látszó ember olyan, mint amikor vak vezet világtalant: azt hisszük a másikra támaszkodva könnyebb lesz. De nem. Sok szülő a gyerek érzéseiről egyáltalán nem tud semmit, vagy csak keveset. Csak pénzt tudnak adni. A gyerek az apjához miért nem fordul bizalommal? Azért nem, mert nem érzi hitelesnek, nincs benne bizalma. A felnőttnek látszó embernek, ha valamit mondanak, könnyen elhiszi, könnyű őt bevinni az erdőbe. Békeszerető ember vagyok, ezért nem mondom ki a másiknak, amit gondolok, inkább tűrök, hallgatok. A másik megsértődhet, ha őszinte vagyok, és otthagy. De akkor mi lesz velem? Ki fog engem szeretni? A felnőttnek látszó mindig a másikkal takarózik, de közben önmagát félti, nem meri magát megméretni.” – mondta dr. Csernus, aki azt is kiemelte, hogy az indulatos ember nem szavahihető, ellenben a nyugodtan kommunikálóval. Sokszor úgy teszünk, hogy amiről nem beszélünk, az nincs. A felnőttnek látszó a biztonság érzését nevezi boldogságnak, pedig a kettő messze nem ugyanaz. A felnőttnek látszó csak akarja a boldogságot, de nem tesz érte, mert gyáva. A sok hazudozás kialakíthatja a testi-lelki bajokat. Sok dolgot nem merünk kimondani, bevállalni, döntést hozni, mert gyávák vagyunk hozzá.

Az előadásban elhangzott, hogy nem szégyen elmenni, rendezni érzelmi dolgainkat, segítséget kérni szakembertől, de az életét nem a pszichiáter, vagy pszichológus, vagy egyéb segítő fogja az egyénnek megoldani, hiszen azért ő maga teheti a legtöbbet. És ez nagy munka. Aki le meri tenni a szenvedélye mellé a voksát, az boldog!
Az előadás végére szinte szentimentálissá vált a rapszódikus előadásmód, amelyben végig hol fent, hol lent érezhettük magunkat. Megható zárszó volt: éljük szívvel, lélekkel, örömmel, fájdalommal az életünket! A felnőttséghez a tudatosság hozzátartozik. Ha hazudok magamnak érzelmi szempontból, az nem szabadság. Tehát ne hagyjuk, hogy a félelmek erősebbek legyenek nálunk, mert akkor csak vegetálunk.

Buschmann Éva

külsős újságíró at Jászkürt Újság, BerényCafé
A jászberényi Jászkürt Újság, a Jászapáti Hírmondó, valamint a BerényCafé külsős újságírója.
Buschmann Éva

Latest posts by Buschmann Éva (see all)

Buschmann Éva

A jászberényi Jászkürt Újság, a Jászapáti Hírmondó, valamint a BerényCafé külsős újságírója.

Vélemény, hozzászólás?