A válás generációk története

Szeptember 26-án, csütörtökön Fridvalszki Nóra gyermek és ifjúsági szakpszichológus rezidenst köszönthettük a soron következő Keresztyén tudományos kulturális esték rendezvényén. A vendégelőadó A VÁLÁS – sérülések: megelőzés és gyógyulás című előadásában tárta fel az érzelmi szövetség felbomlásával járó lelki folyamatokat.

Fridvalszki Nóra már tíz éve dolgozik együtt a Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálat szervezeteivel, család – gyermek – és anyavédelmi intézményekkel válás témakörében. Prezentációját a stigmatizálás veszélyeinek feltárásával kezdte, mely különösen kockázatos, ha a megbélyegzés egy gyászfolyamatot megélő személyt érint. A pszichológus szerint arra vagyunk hivatottak, hogy Krisztus szeretetét képviseljük a világban, ennek pedig hangsúlyos része a bajba jutottak megsegítése. Ne gondoljuk, hogy nem lehetünk elég bölcsek ahhoz, hogy értő szívünket odategyük a másik elé.

A vendégelőadó a folytatásban főként a másodlagos prevencióról szót ejtve arra fókuszált, miként tudjuk az ártalmakat csökkenteni, amikor már megtörtént a baj, és miként tudjuk megakadályozni, hogy a gyászfolyamat elmélyüljön, krónikus problémává nőjön. „Egy válás valójában nem két ember, hanem generációk története.” – hangsúlyozta, mivel a témakifejtés során elsősorban a gyermekeket figyelembe véve vizsgálódtunk, ami nem jelenti azt – tette hozzá – hogy a gyermektelen párok válása kevesebb terhet ró a felekre.

A gyermek számára a szülő a biztonságos kapcsolat jelképe, mely kötődés egész életünkre kiható, testi-lelki immunitásunkat erősítő védőfaktor. A szülő az, akin keresztül megtapasztaljuk az önzetlen szeretetet a világban, és ha ez a kapcsolat megsérül vagy megszűnik, az mérhetetlen traumaként képeződik le. „A szülőnek meg kell mutatni, hogy lehet és szabad is kötődni, lekommunikálni, hogy egyáltalán nem biztos, hogy mindennek válás lesz a vége. Ez a veszteség rossz kapcsolati mintává is válhat, később, a felnőtté vált gyermek kötődése sem lesz biztonságos. Az, hogy jóban, rosszban mellettem lesz, nem szűnik meg a szeretete irántam, olyan alapvető megtapasztalás, ami nélkül az ember sérülékeny. A kötődés a mágikus kapocs.”

Fridvalszki Nóra kiemelte, nagyon nehéz ezt jól közvetíteni a gyermekek felé, mert a válással mindenképp egy világot robbantunk fel, ám fontos tudni, hogy az ártalomnak vannak enyhítő körülményei. Történjen nyílt kommunikáció feléjük, hiszen a gyermekek születésüktől fogva monitorozzák a szülők nonverbális kinyilatkoztatásait, így akkor is teljesen tisztában vannak a konfliktus jelenlétével, ha nem történik szóváltás a pár tagjai között.

Az egyik elkerülhetetlen lépés a kommunikáció, a szeretet változatlanságának biztosítása. „Nemes gesztust kell gyakorolni. Attól, hogy megszűnt a szeretet a másik iránt, a másikban a szülőt, mint a közös gyermekünk édesanyját vagy édesapját szeretni mindenkinek kötelessége. A gyermekeknek meg kell teremteni a szabad, szorongásmentes légkört, ahol a legszorongatóbb kérdéseiket feltehetik, és ezeket meg kell tudni válaszolni.” – fogalmazott a szakpszichológus, aki a válást gyászfolyamatként jellemezte, amikor nem csupán a múltat, de azt is meg kell tanulnunk elengedni, ami a tragédia nélkül, a közös jövőben történt volna.

Mint megtudhattuk, a válás a legnagyobb mértékben, vagyis 43%-ban a negyvenes éveibe érő felnőtt lakosságot érinti, a döntés a nyugatibb, fejlettebb államoknál jellemzően gyakrabban következik be. Emögött az életközépi válság időszaka áll, életünk derekán olyan létkérdések feszegetnek bennünket, melyek hatalmas teherként jelennek meg a mindennapokban. „Be tudtam-e teljesíteni, amit szerettem volna? Vajon az a személy, aki mellettem van, ő fog-e változni valaha?”

„Fontos, hogy éberek legyünk, koncentráljunk, ismerjük fel időben a mentálisan nehéz állapotokat. Ha valaki tudja és látja, hogy már nem lehet helyreállítani, olyan szinten tört meg a bizalmi tőke, akkor azt is kell látnia, hogy emögött mindig egy életút van. Nincs értelme új kapcsolatba kezdeni addig, amíg nem gyakoroltunk önismeretet, és nem kérdeztük meg önmagunktól, hogy én miben voltam felelős, miben volt mulasztásom.”

A folytatásban a különféle életszakaszok szerint vizsgáltuk, miként reagálnak a gyermekek veszteségek esetén, mely kapcsán a fiatalok felnőttektől eltérő gyászfeldolgozása is szóba került. A kulcs, hogy saját érdekkonfliktusainkat félretéve a gyermeket helyezzük előtérbe, saját fájdalmainkért, sérelmeinkért ne őket büntessük, ne raboljuk el gyermekéveiket azzal, hogy támaszként tekintünk rájuk. Ez utóbbi kapcsán a gyógyulás folyamatát elemeztük, mely az alapvető fázisok mentén nemek szerint eltérő lehet.

Az előadás záró részében a megküzdési stratégiákat összegeztük. Egy trauma tekintetében a társas támasz, az érzések nyílt megosztása, a tervkészítés és a jövőkép kialakítása megakadályozhatja, hogy benne maradjunk a fájdalomban, vagy apátiába süllyedjünk. Keressük olyan emberek társaságát, akik segítenek abban, hogy felemeljük a tekintetünket.

Végezetül Fridvalszki Nóra az újonnan belépő fél szerepéről szólt, mely kapcsán személyesen érintett, ugyanis ő maga is egy mozaikcsalád tagja. „A feladatom az, hogy a gyermekeket arra tanítsam, hogy szeressék a szüleiket, és hogy őket is viszontszeretik, nekem pedig kiváltság, hogy szerethetem őket.  Ha lehetőségem van rá, elsődleges feladatom az, hogy az ő kötődési kapcsolatukat erősítsem.”