Szegény zenész családból az Operába

Negyvenkét év, tizenkétezer előadás, több mint harminc ország, megannyi Kossuth-díjas barát és színházi relikvia. Mindez helyet kapott azokon a megsárgult fotókon, melyeket Horváth Béla szerkesztőségünkbe érkezésekor a kezében szorongatott. A nyugalmazott színpadmesterrel felejthetetlen élményeiről, a mai kor operájáról és a függöny mögött zajló kulisszatitkokról beszélgettünk.

Kérem, avasson be, hogyan kerül valaki az Aprítógépgyárból – ahol eredetileg géplakatos pozíciót töltött be – az Operába?

Egyszerű, szegény zenészcsaládból származom. Nagyapám, Horváth László neves prímás volt, és visszamenőleg is mindenki zenész volt a családban. Velünk, az unokákkal-dédunokákkal tört meg a hagyomány. Nekem csak a zene szeretete maradt meg abból a tehetségből, amit nagyapám képviselt.
Géplakatosnak tanultam itt Jászberényben, aztán az Aprítóban dolgoztam öt éven át, de szórakozni gyakran feljártam Budapestre. A fővárosban ismerkedtem meg egy családdal, ahol az anyuka és az apuka is a Magyar Állami Operaházban dolgozott. Az ő unszolásukra kerültem végül az Erkel Színházhoz, ahová először díszítőként vettek fel.

Számíthatott valakire, mint mentorra, vagy azonnal bedobták a mély vízbe?

Volt egy nagyon jó oldalvezetőm, Futácsi Jani bácsi, aki sok mindenre megtanított, de igazság szerint nagyon hamar megtetszett ez az egész. Amikor a többiek kimentek cigarettaszünetre, akkor elővettem a zsebemből egy kis papírdarabot és ceruzával fölvázoltam, hogy eddig mit építettünk, majd hazamentem és berajzoltam egy füzetbe, előadás előtt pedig átismételtem, hogy mit kell csinálni. Aztán az egyik színpadmesterünk kilépett és elküldtek főiskolára, mert a színpadmesteri beosztáshoz végzettség kellett, de érettségim nem volt. Azt mondták, nem probléma, írtak egy kérvényt a minisztériumnak és az ott megkapott engedéllyel mentem végül a Színház és Filmművészeti Főiskolára. Ezzel később sokat viccelődtem. Kérdezték, van-e érettségim, én pedig azt válaszoltam, hogy nincs, de amikor a legmagasabb végzettségre tértünk – ami ugye a főiskola volt – elkerekedtek a szemek.

Minden bizonnyal emlékszik még a legelső előadására.

Lammermoori Lucia, Gaetano Donizetti egyik háromfelvonásos tragikus operája, 1977. október 24-e, szombat. Ezt soha nem felejtem el. A függönykamrából néztem az előadást, és nagy örömömre egy-két ismerős dallamot is felfedezni véltem, amit akkor még nem tudtam hova tenni. Később aztán felderengett, hogy gyermekkoromban volt egy műsor a rádióban, a Hajnaltól reggelig, amelyben operákból hallhattunk egy-egy szimfóniát. Rengeteget hallgattam azt a műsort, sok dallam megragadt.

A zene szeretete volt az, ami annyira vonzotta a színházban?

Egyrészt igen, a másik pedig, hogy mindig nagyon szerettem ezt a fajta művészetet. Volt Jászberényben egy jó kis színjátszó csoport a hetvenes években, megyei versenyeket nyertünk és országos megmérettetéseken is részt vettünk. Titkos vágyam volt a színház, de az érettségit elhanyagoltam, így nem lett belőle semmi, pedig a Csokonai igazgatójával már le is volt zsírozva, hogy odamegyek. Később egyébként nem bántam meg, azért valljuk be, tisztában voltam a képességeimmel.

Mostanra már talán az olvasókban is felébredt a kíváncsiság, hogy pontosan mi is a feladata egy színpadmesternek.

Végigkíséri a tervezés, a gyártás folyamatát, az adott helyszínre formálja a berendezést, kitalálja a szükséges változtatásokat, aztán – amikor sor kerül az előadásra és mindenki, köztük a díszlettervező is kiszáll – felügyel, technikailag irányít, hogy minden flottul menjen. Szerencsére sosem volt olyan előadásom, ahol valami félresikerült volna, ami nem jelenti azt, hogy nem adódtak megoldandó problémák. Volt, hogy előadás előtt egy perccel próbáltam ki a süllyedőt, és nem működött megfelelően, két és fél métert zuhantam. Végül az éjkirálynő a Varázsfuvolában nem a színpad alól, hanem oldalról érkezett meg a jelenetbe.

Mely darabok állnak igazán közel a szívéhez?

Nagyon szerettem a Lammermoori Luciát, igazán gyönyörű zene. A másik kedvencem Bellini Normája volt, de említhetném Verdi összes operáját, Tosca, Traviata, A trubadúr. Ezekkel külföldre is kijutottunk, Európa szinte minden országának színpadát bejártuk a Kanári-szigetektől egészen Japánig. Óriási élmény volt Athénban a több mint kétezer éves teátrumban fellépni, oda a Nabuccot és a Pillangókisasszonyt vittük el. De ami talán még a szerepléseknél is értékesebb, azok az ismeretségek, melyekre az utazások, előadások során tettem szert. Plácido Domingo, Luciano Pavarotti, Jelena Obrazcova, csakhogy néhány nevet említsek. Magyarok közül pedig Melis György, Kincses Veronika, Miklósa Erika, Ferencsik János, Medveczki Ádám, Orosz Adél, Keveházi Gábor és még sorolhatnám, kikhez volt szerencsém a negyvenkét év alatt.

A mai kor operája nagy hangsúlyt fektet a fiatalabb korosztályok bevonására. Milyen változásokat eredményezett ez a törekvés a műfajban?

Ez a színház már nem az, amibe én annak idején belecsöppentem. A mostani vezetés, ez a gyári jelleg már nem tetszik nekem. Megértem, hogy fontos feladat, de a komor operát nem lehet egy tizenéves gyerekhez közelebb hozni, át kell helyezni egy új korszakba, valamit ki kell találni köréje. Meg lehet csinálni, és meg is tudják fogni a fiatalokat, mert rengeteg a telt házas előadás, de én istenigazából nem tudtam ezeket elfogadni, csak beláttam, hogy szükség van rá. Például botrányos volt az az elképzelés, melyet a Wagner ükunoka próbált megvalósítani, aki a Lohengrint akarta átültetni Erich Honecker NDK-s elnök korába. De ugyanitt említhetném Galgóczy Judit bukásra ítélt Trubadúr feldolgozását, amely érthetetlen okokból egy elmegyógyintézetben játszódott.

A bemutatkozójában említette, hogy őriz bizonyos színházi relikviákat.

Házi Erzsébet a 70-es években viselte azt az arany tűsarkú cipőt, aminek a talpán a mai napig látszik a ceruzával írt felirat: Házi. Amikor kiselejtezték a darabot, az akkori öltöztető főnöktől megkaptam ajándékba, azóta is nagy becsben tartom. A Varázsfuvolából a boszorkány botját nyugdíjba vonulásomkor bízták rám a kellékesek, de van egy Orfeuszból származó ördög szobrom is, amit Csikós Attila tervezett.

Az Erkel Színháznak legalább olyan kalandos az élete, mint az öné. 1951-ig önálló intézmény volt, aztán felújítva az Operához csatolták, majd negyvenöt évvel később műszaki okokra hivatkozva bezárták. Hogyan emlékszik vissza az utolsó időszakra?

A 2007-es évben, amikor bezárták a színházat tartottunk egy Erkel-záró bulit, melyen bárki, aki akart, felléphetett, még ha nem is volt művész. A biztonsági őr Richard Claydermant játszott, az egyik díszítő a saját versét adta elő, én meg kitaláltam, hogy három társammal táncoljunk el egy jelenetet a Hattyúk tavából. Természetesen át kellett koreografálni, de a jellegzetes mozdulatok megmaradtak. Négyen, együtt úgy 500 kg, tütüben – kettőt kellett összevarrni, hogy körülérjen bennünket -, bakancsban adtuk elő a produkciót az első műsorblokk végén. Könnyes szemmel jöttek ki az emberek a szünetre. A második részben már nem az örömtől sírt a közönség. Kis Kerényi Gáborék összefogtak hárman és csináltak egy balettet, amely kívül-belül bemutatta az Erkelt. Eljátszották, hogy betévednek egy bezárt színházba és előkerülnek kellékek, ruhák, emlékek. Aztán a legvégén minden dolgozó egy-egy mécsessel a kezében utoljára felsétált a színpadra, úgy ment össze a függöny. Igazság szerint, nem bánom, hogy vége. A búcsúztatásomkor meghúztam egy határvonalat. Szép volt, jó volt, most új korszak következik. Hálás vagyok, hogy így alakult az életem, ha itthon maradok, soha nem lehettem volna ennek a csodának a részese.

Kazsimér Nóra

A jászberényi Jászkürt Újság, a Jászapáti Hírmondó, valamint a BerényCafé újságírója.
Kazsimér Nóra

Latest posts by Kazsimér Nóra (see all)

Kazsimér Nóra

A jászberényi Jászkürt Újság, a Jászapáti Hírmondó, valamint a BerényCafé újságírója.

Vélemény, hozzászólás?