Élet írta könyvek

A tavaszi Jó Szó est vendége Sass Sylvia, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas magyar opera-énekesnő volt, aki könyvei kapcsán útkeresésről, újrakezdésről, az élet szépségeiről osztott meg inspiráló gondolatokat.

A magyar katolikus rádió szerkesztő-riportere, Kékesi Enikő vezette a meghitt hangulatú beszélgetést, melyet megtisztelt jelenlétével a Jó Szó Esték megálmodója és egyben az énekesnő könyveinek szerkesztője, Balázs Zsuzsanna is.

London, Los Angeles, Tokyo és Róma után most városunkban köszönthettük Sass Sylvia művésznőt, akiről a tényszerű bevezetőből kiderült, hogy már 25 esztendőnyi karrier, 47 főszerep és 30 kiadott lemez van a háta mögött. Az elismerésre méltó alkotói tevékenység mára kiegészült az irodalom műfajával, köszönhetően a négy kiadott könyvnek, melyeket – ahogy a szerző fogalmazott – az élet írt, a fehér lapokat az évek során maga az idő firkálta tele.

Amikor az ember naplót vezet, a legféltettebb titkait írja le, a megélt valóságot, az álmait, vágyait, amire emlékezni szeretne. Emlékezni a jelenben a jóra, a szépre, megörökíteni a történéseket, mint egy képet, hogy aztán évek múlva, amikor újra kézbe veszi, lássa, hogy honnan hová jutott.

Ám a Szárny címet viselő emlékirat nem pusztán arról szól, aki a tollat tartja, Sas Sylvia beszélgetőpartnere nem más, mint egy angyal, vagy ha úgy tetszik, maga a lelkiismeret, aki 2014 decemberétől kezdve rostálja fejezetekké az eseményeket. A kötet egyfajta kitekintés a világra, ugyanakkor betekintés a lélekbe, hiszen a művésznő vallja, az ő „szépséglátása más, mint egy másik emberé. Ugyanazt a dolgot szemléljük mindnyájan, és akár egy csokor virágban, mégsem ugyanazt látjuk.”

A kiadványban megörökített képzeletbeli társalgás során számtalan téma felszínre kerül, így természetesen az opera is, ahol sokszor elmosódik a határ a művészet és a magánélet között. Így volt ez azon az éjszakán, amikor az énekesnő a Rómában játszódó Toscában énekelt, a helyszín pedig ugyancsak Olaszország fővárosa volt. Az előadás végén hátborzongató pillanatként élte meg, amikor elautózott az angyalvárnak azon épülete előtt, ahonnan a darab végén szerepe szerint levetette magát.

Pályája lehetővé tette, hogy az itáliai tájak mellett olyan helyekre is eljusson, ahová álmaiban sem gondolta volna. A művésznő megosztotta emlékeit a Taj Mahalnál tett látogatásáról, Új Delhiben megnyitott képzőművészeti kiállításáról, melynek kapcsán büszkén mutatott írása lapjai közé, hiszen az ott fellelhető illusztrációk és a borító is a keze munkáját dicsérik.
Elmondása szerint nem is remélte, hogy végül könyv lesz ezekből a történetekből. Úgy tekintett az írásra, akár egyfajta terápiára. „Olyan, mint amikor az embernek borzas a haja és elkezd fésülködni, hogy rendbe szedje a szálakat. Az írás rendbe szedte a gondolataimat. Általa megkaptam a megoldó képleteket bizonyos eseményekhez az életemben” – foglalta össze alkotás közben megszülető érzéseit.

Ez a fajta analizáló, örökké kíváncsi személyiség a villámokkal való találkozás során mutatkozott meg először. Sylviát gyerekként elbűvölték a vihar színei és hangjai, ugyanakkor nem értette, miért nem akkor hallja a dörgést, amikor a villám éppen lecsap. Később, a könyv sorain nyert értelmet a különös élmény. „Megtanultam, hogy amit a szemem lát, az nem biztos, hogy akkor történik, mert mindennek idő kell, hogy megtegyen egy bizonyos utat és leülepedjen a lelkünkben.”

A kötet a művésznő életeseményeinek lírai esszenciája, ha fellapozzuk, folytatásos történetekre lelünk nem pusztán gyermekkorából, hanem fiatal felnőtt éveiből és a jelenből is. Az egyik legmeghatározóbb ezek közül a töredékek közül talán a bécsi virsli esete volt, amikor még kezdő, pénztelen fiatal lányként hívták meg Bécsbe, hogy a Bohémélet előadásokban szerepeljen. A fellépést követően éhesen bandukolt az utcán, ahol világító standokból forró, főtt virslit árultak. „Nálam boldogabb a világon nem volt akkor” – összegezte az énekesnő, ám a közönség sorait elnézve nem sokan akadtak, akik el tudták képzelni, hogy volt egyáltalán olyan szituáció, melyet ne hasonló derűvel élt volna meg. Illett is ehhez a fajta szemlélethez az elhangzó jelmondat: mindig úgy kell élnem az életemet, hogy belül harmóniában legyek.

Szerencsére Sass Sylvia nem szerette volna megtartani magának a kiegyensúlyozott, boldog élet receptjét, de ha nem beszélt volna ennyire őszintén kalandos múltjáról, akkor is levontuk volna a konklúziót: alkotni, megtalálni a küldetésünket, megélni a nekünk szánt sorsot és átadni a feladatot, amit odafent ránk bíztak.

Kazsimér Nóra

Kazsimér Nóra

A jászberényi Jászkürt Újság és a BerényCafé újságírója.

Vélemény, hozzászólás?