Mementó a MaloM színház ürügyén

Mindig fontosnak tartottam, hogy valamilyen módon lezárjak egy magam mögött hagyott, fontos időszakot. Azonban ki tudja miért, mindig úgy hozta az életem, hogy az utolsó momentumnál nem lehettem jelen, így a lezárást emiatt az utolsó találkozás, és nem az utolsó pillanat jelentette.

Az elmúlt évben szintén lezárult egy olyan történet, amely alapvetően meghatározta az elmúlt tíz esztendőt az életemben – legalábbis a fényképezés területén. Szeptember 12-én volt a MaloM színházban – Főnix Fészek Műhelyház, de nekem csak MaloM marad, akárhol is voltak az előadásai – az utolsó olyan este, amikor fotóztam. Ahogy szinte valamennyi alkalomnak – már a darab kiválasztásának is – üzenete volt. Nagy Mari előadásában Colm Tóibín: Mária Testamentuma került a színre, ami önmagában is eléggé megosztó mű, kiváltképp, ha olyan zseniális előadásban kerül a nézők elé, mint amit ezen az estén láthattunk. Az „utolsó pillanat”, ahogy eddig, ezúttal is kimaradt az életemből… sajnos nem lehettem ott a MaloM záró előadásán ami – szintén nem véletlenül –, Jávor Pali utolsó mulatása volt 2018. szeptember 14-én.

Most azonban nem az utolsó „találkozásról” szólok – arról itt az újságban folyamatosan megjelenő illusztráló képeim remélem elég sokat elmondanak – hanem a MaloM kilenc- plussz egy „csonka” évadáról. Már ha lehetséges pár mondatban összefoglalni azt a több száz előadást, mágikus pillanatot, felejthetetlen találkozást, sok ezer képet, a számítógép előtt számolatlanul eltöltött órát, ami ezt az időszakot egybefűzi. Én nyilván könnyű helyzetben vagyok, hiszen csak elő kell vegyem az archívumom és kinyitnom a hangulatomnak éppen megfelelő előadás albumát, kikeresni a hozzá tartozó kommentárt… Azonban ennek a tíz évnek volt a képeknél, élményeknél egy sokkal nagyobb értékű hatása is számomra. Bár azért az sem lebecsülendő, hogy a Jász Múzeumban rendezett önálló kiállításom gerincét – amire bevallom őszintén nagyon büszke vagyok –, éppen a MaloM-képek adták.

Mégis az a lehetőség, hogy az éles előadások közben fényképezhettem – külön hála mindazon művészeknek, rendezőknek, nézőknek, akik ezt lehetővé tették számomra –, szinte bele engedett „bújni” a darabba. Együtt éltem a történésekkel, a színészekkel, így minden előadás – még a kevésbé sikerültek is –, hatalmas élmény volt számomra. Ahogy a költözések során a tér egyre inkább leszűkült – mozi-főiskola-Főnix – úgy váltak ezek az élmények egyre intenzívebbé, a fotós feladat pedig egyre nagyobb kihívássá. Eközben örömmel láttam, hogy a törzsközönség kifejezetten élvezte azt, hogy egy „őszinte színház” részese lehetett. Szándékosan nem nézőket írtam! Nem csak azért, mert jobb híján egyszer csak a darab annál az asztalnál folytatódott, ahol éppen helyet tudtak szorítani még két érdeklődőnek, vagy mert “Luka az inas” kedvesen helyet keresett a lélekszakadva, de kissé késve érkező hölgynek. Sokkal inkább azért, mert az ilyen kis térben színésznek és nézőnek is „nyílt lapokkal” kell játszania. Ahogy Haumann Péter azt Szokratész védőbeszéde című előadása után megfogalmazta: egy ilyen kis térben pontosan lehet követni az apró reakciókból, hogy ki éppen kinek a „pártján áll” – na igen, neki még erre is futotta a figyelméből… talán nem véletlenül Kossuth-díjas színművész. Meglehet, a padok kényelmetlenek voltak – de mit érdekelte az azokat a nem éppen fiatal rajongókat, akiknek még ez is megfelelt, csak, hogy Kulka Jánost láthassák – és a „nézőtér” nem minden pontjáról nyílt „panoráma” a játéktér minden egyes szegletére, de mindezt pótolta az a személyes közelség, amire csak itt nyílt lehetőség. Sokszor sajnáltam, hogy nem volt rá esély megörökíteni az arcokat, amikor láthatóvá vált, bizony a néző nem tudta eldönteni, hogy ez most a színház, vagy maga a valóság. Igaz nem lehetett elmesélni baráti körben, hogy milyen gyönyörű ez meg az a színház, mert itt „csak a puszta” szín- és táncművészettel lehetett találkozni. Talán nem véletlen, hogy az évek alatt kialakult egy olyan törzsközönség, amely a színjátszás valódi ízére volt kíváncsi, és nem riadt vissza attól, hogy adott pillanatban neki, „nézőnek” is színt kell vallania. Pál Lajos bácsi mesélte a Gulag című darab után, hogy milyen érzés a színésznek az, amikor tőle karnyújtásra egy bőven hetven feletti férfi szeméből folynak a könnyek az előadása hatására, aminek részese.

Való igaz, ez a közel tíz év nem azoknak szólt, akik a színházi előadásokat valami menekülési útvonalnak használják a mindennapok gondjai elől – nem mintha ezért kárhoztatni kellene őket. Ez persze nem jelentette azt, hogy a MaloM-ban ne lett volna számtalan olyan este, amit sírva röhögtünk végig – elmondom, hogy nincs annál nehezebb, mint ilyenkor fotózni –, de az „igazi sírást” azokon az estéken sem úsztuk meg.

Szóval nagyon sok mindenre megtanított ez az időszak, mert sok-sok olyan remek művésszel találkozhattam, akik közül – bevallom őszintén – nem mindenki előadására mentem volna el, pedig hatalmas veszteség ért volna. Hogy maradjak a nyitógondolatnál, ilyen lett volna a Mária Testamentuma is… Nyitottabbá és befogadóbbá váltam, könnyebben túlléptem az előítéleteken és még sorolhatnám. Csak remélni tudom, hogy ebben nem voltam egyedül a visszatérő nézők között.

Lehet, hogy egyszer érdemes lenne belefogni és kicsit összeszedettebben megírni hazánk egyetlen tíz éven át teljes évadban folyamatosan működő befogadószínházának történetét. Talán egyszer… Addig meg itt vannak ezek az apró „tükörcserepek”… Akik meg-megfordultak a MaloM-ban, azok remélem tudják, miről szólnak ezek a gondolattöredékek. Akik nem, azok szerencséjükre nem tudják, mit mulasztottak el… most már végérvényesen…

Ez a történet sajnos véget ért. De éppen ebben a színházban tanultam meg, az, hogy vége egy csodálatos utazásnak, nem jelenti azt, hogy szomorúnak kell lennünk. Örüljünk annak, hogy egy évtizedig olyan dolognak lehettünk a részesei, amelynek pillanatai mindig velünk maradnak. Ne engedjük, hogy a nem jelképes VÉGE felirat elhomályosítsa azt a megszámlálhatatlan örömteli percet, amit ebben a színházban megéltünk. Egyébként is, ki hallott már katonaviselt embertől keserű történetet mesélni a bakaidőkből?

Tisztelt Várszegi Tanár Úr! A jászberényi „színházi kurzusa” véget ért. Én, aki részese voltam a tíz év szinte valamennyi előadásának, biztosan állíthatom, nem múlt el nyom nélkül…
Szalai György MaloM színházi fotói a lapunk oldalain kívül nagyobb számban megtalálhatóak az internetes galériájában.

Szerző: Szalai György

Munkatársunk

A jászberényi Jászkürt Újság, a Jászapáti Hírmondó, valamint a BerényCafé újságírója.

Munkatársunk

A jászberényi Jászkürt Újság, a Jászapáti Hírmondó, valamint a BerényCafé újságírója.

Vélemény, hozzászólás?