A sírás és a vigasztalás napjai

2018-11-012018-10-31 Taczman Mária 0 Comments halottak napja, mindenszentek, temető

A hétvégi mindenszentek ünnepére és halottak napjára temetőink ünnepi virág- és fényözönbe öltöznek. Ezek a napok az emlékezés, a fájdalmas hiány, a kínzó miértek, az elszalasztott mondatok és találkozások miatti sajnálat órái – mind az elmúlás szívszorító figyelmeztetése. De nemcsak az! Ez a gyönyörű ünnep minden könnyünkön, az elhunytjaink után maradó tátongó űrön túlmutató reménység ünnepe is.

Mindenszentek napján, november 1-jén a katolikus egyházban az összes üdvözült lelket ünnepeljük, halottak napján, 2-án pedig az elhunyt, de üdvösséget még el nem nyert, tisztítótűzben lévő hívekre emlékezünk. A köztudatban összemosódik a két ünnep – az utóbbi nap az egyházi ünnepből fokozatosan vált az elhunytakról való általános megemlékezéssé.

Az élet természetes velejárója a halál. Ott kezdődik az igazi felnőtt érettség, amikor ezzel szembenézve, ezzel a tudattal együtt tudunk elégedett, örömteli, alkotó életet élni. E témáról azonban még így is nehéz beszélni, kérdezni, szóba hozni is csak finoman, szelíden érdemes. Ezeken a napokon nem becsülhetjük alá a könnyek csodáját: a gyógyulás vizei és az öröm folyamai is ezek, a legmegfelelőbb szavak, amiket a szív ilyenkor szólni képes. Amiről most szeretnék mégis írni, az az, hogy vannak olyan pozitív megküzdési technikák, melyek segítenek a veszteségből feltámadva kinöveszteni a fájdalom talaján az új élet csíráit. Minden gyászfolyamatból lehetséges felépülni, a saját belső erőforrásokhoz még jobban hozzáférve elhunytjaink emlékét és hagyatékát építő módon gondolatainkba, világnézetünkbe és mindennapjainkba integrálni.

Amikor közeli szerettünk elvesztését éljük meg, a veszteség miatti fájdalom a pokol legmélyebb bugyraiba sodorhat, ahol nem marad semmi más, mint saját magunkkal, félelmeinkkel, végső kérdéseinkkel szembesülni. Bármennyire is elképzelhetetlen, a legnagyobb bánattal is a szívben, és hosszú, gyötrelmes út bejártával, de van remény egy új minőségű, felismerésekkel és megértésekkel teli, boldog életre.
Mindenszentek és halottak napja szép napok, lelket melengető ünnepek ezeken a kora novemberi estéken. A hamar leereszkedő homályban összeölelkeznek a fák és – aki járt ezeken az estéken a temetőkben, tudja – a mécsesek egész kis mennyei birodalmat rajzolnak elénk, mintha benéznénk ezeken az estéken a mennyország kulcslyukán. A mi szívünket is megtölti a bizalom: nem a sötété, a halálé a végső szó. Az éremnek két oldala van: nagypéntek nélkül sincs húsvét, sőt, a húsvétvasárnap hajnala segít megérteni a nagypénteken történteket. Halottainkat gyászoljuk halottak napján, életünk horizontjában ezt a napot könnyebb megragadni. Mindenszentek ünnepén azonban már örvendezünk az üdvözültekkel.

Túllátni a becsukódó ajtón, hinni, hogy az az ajtó odaát otthonra nyílik – ezek tehát ezeknek a napoknak legnagyobb dilemmái. Nem csupán múltba nézés, sebeket feltépő emlékezés kell, hogy legyen november első hétvégéje, hanem jövőbe tekintés, húsvéti örömmel és széllel, bizalommal teli szívvel! A hittel élő ember a halált nem a nagy, fekete semmibe való fejesugrásnak tekinti, hanem a beteljesülés és találkozás pillanatának. Minden olyan szép, igaz és időtálló beteljesüléséé, ami ezen a földön töredékes és tökéletlen volt. És találkozás a teremtő Istennel, és minden testvérünkkel, akik előttünk jártak az úton és hinni, hogy ott az ajtó küszöbén fognak várni, kitárt karokkal.

Érdemes tisztázni, mi hogyan gyászoljuk halottainkat. Milyen szívvel engedjük el őket? Elengedni kezüket, átengedni őket a Teremtőnek, hogy üdvözítse őket, nagy hit és bizalom kérdése. Hinni azt, hogy mindenki csak annyi időt tölt itt, amennyire a saját feladataihoz szüksége van és tisztelni, ha a haldokló haza szeretne térni, nem látni már, hogy merre viszik tovább, de ismerni és szeretni azt, Aki tovaviszi őket – a legnagyobb titkok és küzdelmek életünkben.

Segítsen bennünket a halál-testvérrel való kiengesztelődésben – ahogy Assisi Szent Ferenc hívta a középkor derekán –, hogy a teremtő Isten ölelésében otthonra, örök hazára, örök szeretetre találnak eltávozott szeretteink, és majd mi is. Örökségüket tovább éltetni – amit mi is magunkénak vallunk és érdemesnek tartjuk a továbbadásra –, erkölcsi kötelesség. Én a nagymamáimtól azt kaptam hagyatékba, hogy egy igazán jó asszony összetartja a családot, kreatívan és talpraesetten használja alkotóerejét, szeretettel kíséri a családtagok sorsát, meleg étellel és szívvel vár haza, emlékeiben hordja elhunytjait, de a jövőre reménnyel és hittel tekint és nevet, mosolyog – ez utóbbi nagyon fontos. A csak egyideig tartó istenhozzádra szép példa, hogy 11 évvel ezelőtt ez állt egyikük koszorúján: „Búcsúnk csak ideiglenes. Viszontlátásra a Mennyben!”