Ez az életem: a muzsikálás

Újjáéled a hagyomány, újra cigányzene szólhat az éttermekben, ehhez egy pályázat ad lehetőséget az ezt felvállaló vendéglátóhelyeknek. E hír hallatán jutott eszembe a valamikor éttermi cigányzenészként is muzsikáló Fehér Ödön cimbalomművész, akit jó volna megkérdezni az akkori időkről.

Fehér Ödön bácsi felkérésemre készséggel igent mondott. Otthonában kerestem fel a 83 esztendős cigánymuzsikust. Elegánsan felöltözve, mosolyogva fogadott, és amint helyet foglaltunk, mindenekelőtt kijelentette: maga csak kérdezzen, én meg válaszolok, ahogy tudok, mert nekünk, cigányoknak nem olyan nagy a szókincsünk, úgyhogy ne várjon tőlem nagy beszédet. Ennek ellenére hálás alanynak bizonyult, kérdéseimre végig rövid történetekkel válaszolt.

Vannak e zenész gyökerei a családjának?
Az én családom, a Fehér család, egy zenészdinasztia. A nagyapám, Fehér József klarinétos annak idején udvari muzsikus volt, benne is van a lexikonban. Az apám és a nagybátyáim nem itt születtek, hanem Tápiószelén, onnét jöttek a Jászságba. Fehér Karcsi cimbalmos volt, Fehér Gyuri bőgős, és Fehér Pista bátyám prímás. Ebbe a családba született az én édesapám, aki brácsás volt. Ő már nem olyan körülmények között került a zene közelébe, mint a bátyjai, vagy Fehér Pista bátyám, aki Pesten volt rádiómuzsikus. Apám leszakadt közülük, mert Jánoshidára nősült, de meg akarta mutatni a bátyjainak, hogy ha belőle nem is lett nagy muzsikus, majd lesz a fiából, vagyis belőlem.

Akkor már jó korán eldöntetett, hogy zenész lesz magából!
Ötéves koromban kezdtem, anyai nagybátyámtól, Rácz Lacitól tanultam először. Gyalog jártam át hozzá a szomszéd faluba három évig. Ő cimbalmos volt, de csak amolyan „lagzi muzsikus”, úgyhogy nem volt nagy tudása a zenén belül. Füle, az volt neki jó! Kottát olvasni én is csak később kezdtem, amikor elkerültem az anyám másik testvéréhez, Oláh Kálmánhoz Pestre. Ott jártam zeneiskolába 12 évesen. Akkor még volt a „Tüzes Rajkó”, de abba még nem mehettem, mert fizetni kellett a ruhát is, meg mindent, és nekünk nem volt rá pénzünk.

A nagybácsinál lakott, eljárt iskolába, tanult zeneiskolában.
Meg dolgoztam! Voltak a Józsefvárosban vagonpakolók, rakodták a szenet, cementet, meszet, nekik osztottam teát. Három évig voltam Pesten, nemsokára azonban haza kellett jönnöm. Sokan, tizenegyen voltunk testvérek, és közöttük a legidősebb voltam. Apám megsebesült a háborúban, már nem tudott úgy dolgozni, így én és 13 éves öcsém kellett, hogy ellássuk a családot. Kapáltunk, arattunk, részt vettünk vályogvetésben, tapasztottunk, kőműves munkát vállaltunk. Ez így volt jónéhány éven át, azután visszamentem Pestre. Nappal dolgoztam, este tanultam Tariáni Tóth Ida cimbalomművésztől, később Bicskei Géza bácsitól. A Jászságba 1969-ben jöttem vissza, azóta itt élek.

Milyen szintig képezte magát?
Annak idején kicsi gyerekekkel jártam zeneiskolába 18 – 20 évesen. Igyekeztem minél többet tanulni és zenei képesítéseket szerezni. Működési engedélyem több is van, művészeti oktatói, meg csoportos zenélésre, és előadóművészi is. Ötvenegy éves voltam már, mikor a belsőmnek elég volt, amit tanultam.

Zenei pályafutásának melyek voltak legjelentősebb állomásai?
Pestről hazatérve csatlakoztam egy itt muzsikáló zenekarhoz, és a vendéglátásban zenéltem, a Kulacsban, meg az Aranypontyban. 1973-ban átmentem a Jászság Népi Együttes zenekarába ’76-ban volt az első Ki Mit Tud? ezt nyerték meg a táncosok, együtt a zenekarral. Aztán híre lett – nem nagyzolok –, tényleg az egész világon, ezért jutott ki az együttes később Amerikába is Vásárhelyi Laci bácsi közbenjárásával.

Maga is részese volt az utazásnak?
Ez úgy történt, hogy nem sokkal a Ki Mit Tud? után, az USA fennállásának 200. évfordulójára egy nagyszabású Világfolk­lór fesztivált rendeztek, melyre meghívták a különböző országok népi együtteseit. Ennek kapcsán összeszedték az „Aranysarkantyús” táncpárokat az ország különböző tájegységeiből, és olyan bandát kerestek melléjük, amelyik mind az összes táncegyüttest végig tudja kísérni. Kipróbálták az összes pesti folklór zenekart, de egyik sem vált be. Ekkor Vásárhelyi Laci bácsi szólt nekünk, mi meg négyen felmentünk Pestre. Ott voltak a nagy zenetudósok, Petrovics Emil, meg még sokan. Előtte beszélgettünk a táncosokkal, hogy melyik honnan jött, mire járja, és mindent el tudtunk játszani. Nagyon tapsoltak a szakértők, de szerették volna tudni, hogy szedtük így össze ezeket a harmóniákat, meg a kottával hogy állunk. Mi kis szegény cigányok vagyunk, mind hangszerekben, mind hangismeretben – mondtam nekik. Voltak itt már más zenekarok is, de egyik sem volt jó a hét pár táncosnak, mi meg megfeleltünk. Akkor mit kíván még tőlünk, milyen tudást? Itt már kezdtek velem békülni. Ha már így vannak, akkor érteni kell maguknak mindent – felelték a zenetudósok. Na így jutottunk ki Amerikába.

Más országokba is muzsikált?
Én kérem világot láttam, nagyon sok helyre eljutottam. Franciaországba, Svájcba, Németországba, Olaszországba, Oroszországba, Romániába, Angliába. Lehet, hogy mindet fel sem soroltam.

A Jászság Népi Együttes táncosait kísérve jutott el ezekbe az országokba?
Azt mondhatom, hogy a Jászság Népi Együttesen keresztül ismertek meg engem és a zenekart, majd később ennek az ismertségnek köszönhetően több helyre eljutottam magánúton is. Például Angliában koncerteztem, valami Bartók évforduló kapcsán, egy londoni, teltházas nagy színházban. Előadtam Bartóktól az Este a székelyeknél, Rácz Aladártól pedig a vén cigányt, majd felálltam. Néma csend volt. Az járt a fejemben, hogy nem hiába mondják, hogy hűvös nép az angol, de hogy ennyire hűvös, azt nem hittem volna. Mire a gondolatom végéhez értem, lett olyan taps, meg sivalkodás, hogy mindjárt az ellenkezőjére fordult a véleményem. Azután eljátszottam ráadásnak a Cirkuszpolkát. Olyan volt, mintha nem is akarnák, hogy abbahagyjam. De én már nem mertem tovább játszani, mert féltem, hogy hibázok abban a nagy zsivajban. Azt pedig nem szabad.

Más alkalommal is volt ilyen élménye?
Romániában eljátszottuk a Pacsirtát, az meg ugye oda való szerzemény, mindenki ismeri ott. Elhúzta a prímás az ő részét, utána én következtem. Addig csendben volt a közönség, mert minden hangot ismertek, tudták mit játszik. De amikor én átvettem a cimbalommal a muzsikálást, olyan nagy sikerem volt, hogy hétszer kérték vissza a cimbalomszólót. Az ottani cigányzenészek könyörögtek, hogy maradjak ott náluk, mert akkor megtaníthatnám őket a magyar cigányzenére. Mert hiába, hogy magyarul beszélő cigányok, de fogalmuk sem volt a magyar cigányzenéről. Sok ottani énekes, a Bokor Jancsi, a Máté Otília azért jöttek át Magyarországra, mert ott nem volt olyan cigányzenész, aki a magyar nótát bűvöli.

Külföldön jó a megítélése a magyar cigányzenésznek?
Sajnos ma már külföldön is lejártunk, de ebben nekünk is van szerepünk. Itt és külföldön is szolgáltak, szolgálnak olyan zenészek, akik nem tudták a becsületüket megtartani. Kéregetnek. Én ezeket nem tartom zenésznek, nem is adtam volna működési engedélyt nekik. Tanulják meg először azt, hogyan viselkedjenek méltóképpen, és utána legyenek zenészek, de addig ne!

Van a családban olyan, aki átvette Öntől a stafétabotot és folytatja a cimbalmozást?
Úgy indult, hogy lesz. Mind a két fiam tanult zenélni, először persze cimbalmozni. Az idősebbik vert már vagy 28 skálát oda-vissza, olyan jó keze volt, talán gyorsabb volt, mint az enyém. Neki két kéz kevés volt, tíz ujjal szeretett volna játszani, ezért vettem neki egy zongorát. Még akkor az elemit járta, színötös volt kottából, szolfézsból, aztán elment vendéglátó szakközépbe. Úgy harmadik osztályos volt, mikor mondta: választani kell, vagy a zenélést csinálja, vagy a vendéglátót. Én nem akartam befolyásolni. Ő már akkor látott engem a Kőhídiba zenélni, úgy, hogy mindenféle illuminált alakok hőbörgését hallgattam minden nap. A dolgoknak ez a része nagyon nem tetszett neki, így aztán a vendéglátást választotta. A kisebbik fiam már nem sokat tanult cimbalmozni, inkább zongorázott, de ő sem hivatásszerűen. Most már bánja mind a kettő, hogy nem lett zenész.

Volt egy dédelgetett álma, szép terve, amiről a nyolcvanadik születésnapját ünneplő összejövetelen beszélt.
A kis cigánygyerekeken szerettem volna segíteni, én tanítottam volna őket brácsázni, bőgőzni, cimbalmozni, a prímás meg hegedülni. Ketten be tudtunk volna tanítani egy zenekart. Azt szeretném, hogy ne az utca nevelje őket. Ne azt tanulják meg, hogyan vegyék el a másét! Tanuljanak inkább zenélni, hiszen sokuknak a génjeiben van a zene, csak nincs, aki előcsalogassa onnan. Utánajártam ennek, de nincs rá igény. Szerettem volna a Jászság Népi Együttes mintájára létrehozni egy jászsági cigányzenekart is. Zsiga István prímásommal közösen megkezdtük összegyűjteni azokat, akik szívesen részt vennének a zenekar létrehozásában. Sokan támogatták az ötletet, ígéreteink is voltak, de később erre a kezdeményezésre szavaim sajnos süket fülekre találtak. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy hányszor kinn maradhattam volna külföldön. Már többszörös milliomos lehetnék. De én nem maradtam, mindig hazajöttem. Egyrészt a család miatt, másrészt mert annyira szeretem Magyarországot!

Van jövője a cigányzenének?
Nem hagyhatjuk kihalni a cigányzenét, meg a magyar nótát! Mert magyar nóta nincs cigányzene nélkül, ahogy cigányzene sincs magyar nóta nélkül. Jó hír, hogy végre észbe kaptak, meg támogatják, és vannak újra olyan éttermek, ahol cigánymuzsika hallgatható. A hagyományok megőrzése miatt is fontos, meg hozzátartozik a magyar vendéglátáshoz.

Muzsikálni szokott még?
Nincs olyan nap, hogy föl ne vegyem a hangszeremet. Vagy a brácsán húzom a vonót, vagy a cimbalmon játszom. Minden nap gyakorolok. Ez az életem: a muzsikálás.
Ezzel a mondattal zárult beszélgetésünk. Örülök, hogy beléphettem Ödön bácsi világába, ahol a cigánymuzsika határtalan szeretete találkozik a valósággal.

Demeter Gábor

Demeter Gábor

A jászberényi Jászkürt Újság, a Jászapáti Hírmondó, valamint a BerényCafé újságírója.
Demeter Gábor

Latest posts by Demeter Gábor (see all)

Demeter Gábor

A jászberényi Jászkürt Újság, a Jászapáti Hírmondó, valamint a BerényCafé újságírója.

Vélemény, hozzászólás?